2011. december 25., vasárnap

Adam J. Jackson: Az igaz szeretet 10 titka

Az Igazi Szeretet Első titka - a gondolat ereje.

A szeretet a gondolattal kezdődik. Azzá válunk, amiről gondolkodunk. A szeretettel teli gondolatok szeretettel teli életet és szeretettel teli kapcsolatokat hoznak létre. A pozitív megerősítések meg tudják változtatni másokkal és magunkkal kapcsolatos meggyőződésünket és gondolatainkat. Ha szeretni akarsz valakit, akkor figyelembe kell venni az ő igényeit és kívánságait, elvárásait. Az ideális partnerről kialakított elképzelés segít felismerni őt, amikor találkozol vele

  
Az Igaz Szeretet második titka - a tisztelet ereje.

Nem lehet szeretni valamit, vagy valakit, ha nem tiszteltük korábban. Mindenekelőtt magunkat kell tisztelnünk. Ahhoz, hogy tiszteletet ébresszünk magunkban magunk iránt, kérdezzük meg magunktól: "Mit tisztelek magamban?"  Ahhoz, hogy tiszteletet ébresszünk magunkban mások iránt - azok iránt is, akik nem tetszenek nekünk - kérdezzük meg magunktól: "Mit tisztelek ebben az emberben?"

  
Az Igaz Szeretet harmadik titka - az adni tudás ereje.

Ha szeretetet akarsz kapni, egyszerűn csak adnod kell. Minél többet szeretetet adsz, annál többet kapsz. Szeretni - azt jelenti, hogy egy részt adsz magadból, fizetséget nem kérve és feltételek nélkül. Cselekedj jót, csak úgy! Mielőtt egy életre szóló kapcsolatba lépnél, ne azt kérdezd magadtól, hogy a másik ember mit tud adni a számodra, hanem azt, hogy te mit tudsz adni a másik embernek. Az egész életre szóló, boldog szerelmes kapcsolatok titkos receptje a következő: sohasem arra kell figyelni, hogy mit kaphatunk, hanem mindig azt kell nézni, hogy mit adhatunk.


 Az Igaz Szeretet negyedik titka - a barátság ereje.

Ahhoz, hogy megtaláljuk az igaz szerelmet, először igaz barátra kell lelnünk. Szeretni azt jelenti, hogy nem egymásra nézünk, hanem együtt nézünk azonos irányba. Ahhoz, hogy igazán szeressünk valakit, azért kell szeretnünk őt, aki, nem azért, ahogy kinéz. A barátság – táptalaj, ahol a szerelem életre kelhet. Ha szerelmet akarsz vinni egy kapcsolatba, akkor először barátságot kell vinni bele.


 Az Igaz Szeretet ötödik titka - az érintés ereje.

Az érintés - a szeretet egyik legerősebb megnyilvánulása, amely legyőzi a gátlásokat és megerősíti a kapcsolatokat. Az érintés megváltoztatja a fizikai és érzelmi állapotunkat és érzékenyebbé teszi az embereket a szeretetre. Az érintés meggyógyíthatja a testet és felmelegítheti a szívet. Ha ölelésre tárod karjaidat, azzal szíved is kitárod.


Az igaz szeretet hatodik titka - a "szabadnak hagyni" elv ereje.

Ha szeretsz valakit, engedd szabadon. Ha visszatér hozzád, akkor ő a tiéd, ha nem, akkor soha nem is volt a tiéd. Még az igazi szeretetteljes kapcsolatban is szükségük van az embereknek mozgástérre. Ha meg akarsz tanulni szeretni, akkor először meg kell tanulni megbocsátani és megszabadulni a múltbéli sérelmektől és fájdalmaktól. A szeretet azt jelenti - megszabadulni a félelmektől, előítéletektől, egótól, és fenntartásoktól."Ma megszabadulok minden félelmemtől, a múltnak nincs hatalma felettem - ma van az új élet kezdete."


Az igaz szeretet hetedik titka - a szavak ereje.

Amikor tanulunk nyíltan és becsületesen kommunikálni, az élet megváltozik. Szeretni valakit, ez azt jelenti, hogy ápoljuk a vele való kapcsolatunkat. Adjuk tudtára az embereknek, akiket szeretünk, hogy szeretjük és értékeljük őket. Soha se féljünk kimondani a varázsszót: "Szeretlek". Ne hagyjuk ki az alkalmat, ha valakit megdicsérhetünk. Mindig fejezzük ki a szeretetünket annak, akit szeretünk - lehet, hogy utoljára látjuk őt. Ha megtudnád, hogy hamarosan meghalsz és lehetőséged lenne felhívni azokat, akiket szeretnél, - kit hívnál fel, mit mondanál… és miért nem teszed meg ezt most?


Az igaz szeretet nyolcadik titka - az elkötelezettség ereje.

Ahhoz, hogy a szeretet igaz szeretet legyen, elkötelezettnek kell lenni felé, és ennek az elkötelezettségnek tükröződnie kell a gondolatokban és cselekedetekben. Az elkötelezettség - a szeretet valódi próbája. Ahhoz, hogy igazi szeretettel teli kapcsolatunk lehessen, ahhoz elkötelezettnek kell lennünk ebben a kapcsolatban. Ha elkötelezettjei vagyunk valakinek, vagy valaminek, akkor feladni - az nem lehet alternatíva. Az elkötelezettség különbözteti meg a felszínes kapcsolatot a tartós kapcsolattól.


Az Igaz Szeretet kilencedik titka - a szenvedély ereje

A szenvedély lángra lobbantja a szeretetet és nem hagyja kihunyni. Az örök szenvedély nem egyedül a fizikai vonzalom, hanem az erős elkötelezettség, lelkesedés, érdeklődés és örömteli izgalom együttes segítségével jön létre. A szenvedélyt újra lehet éleszteni, a múlt eseményeinek újbóli átélésével, amikor éreztük ezt a szenvedélyt. A spontaneitás és a meglepetések létrehozzák a szenvedélyt. A szeretet és a boldogság lényege egy és ugyanaz: szenvedéllyel kell élni, minden nap.


Az Igaz Szeretet tizedik titka - a bizalom ereje

A bizalom életbevágóan fontos az igazi szeretettel teli kapcsolatokban. Bizalom nélkül az egyik partner gyanakvóvá válik, nyugtalanná és tele lesz előítéletekkel, félelmekkel, a másik úgy érzi lélektani csapdába került, azt hiszi, hogy nem hagyják szabadon lélegezni, s érzelmileg megfojtják. Lehetetlen valakit igazán szeretni, ha nem bízunk meg benne teljesen. Cselekedjünk úgy, mintha kapcsolatunk a szeretett emberrel sohasem érne véget. Az egyik módja annak, hogy eldöntsük, megfelel-e nekünk a másik ember, meg kell kérdeznünk magunktól:"Feltétlenül és teljesen megbízom a partneremben?" Ha a válasz "Nem!", akkor alaposan el kell gondolkodni,mielőtt elköteleznénk magunkat.

2011. december 24., szombat

Karácsonyi ajándék

Amit az idén karácsonyra szívesen adnék neked, nem lesz becsomagolva, s nem lesz rajta szalag sem, nem a posta hozza, nem kerül egy forintba sem. 
De a lista hosszú és szívemből jön, ahogy kitárom előtted.
Mit is adnék:
Örömöt, ami hálából fakad,
a bimbóból virággá hajtó rózsa fenségét,
az igazi szenvedély tiszteletre méltó erejét,
amit nem érdekel a világi siker,
szabadságot, hogy nem ítélsz meg senkit, még saját magadat sem,
békét, hogy te magad légy önnön barátod,
bölcsességet, hogy megértsd hibáidat,
és megbocsásd mások ballépéseit,
együttérzést, hogy magadhoz ölelhesd a világot úgy, ahogy van,
és nem úgy, ahogy te újra alkotnád a legszívesebben,
a magány meglepő örömeit,
erőt, hogy sajnálkozást éppúgy elvethesd, mint a feszültséget,
és gyengéden élhess a jelennek,
hogy magad és mindenki mást a szív szemével láthass,
aminek csak a szeretet számít.

És végül azt kívánom, hogy a fény feltárja előtted, hogy mindez az ajándék már benned él és csak arra vár, hogy kibontsd!

2011. december 18., vasárnap

Három fenyőfa

Három fenyőfa állt egy dombtetőn.
A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő volt nem olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb Fenyő! - sóhajtotta ez a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb Fenyő.
- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik Fenyő.
- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezét nem tudott repülni.
- Kérlek Legnagyobb Fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb Fenyő - Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb Fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik Fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik Fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.
- Nem! - felelte a Kisebbik Fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb Fenyőt, elhaladtak a Kisebbik Fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak.
Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...
- Vigyél engem! - kiáltotta a Legnagyobb Fenyő.
- Engem vigyél! - ágaskodott a Kisebbik Fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni? - kérdezte tőle a Télapó.
- Dehogynem! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom, hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...

( Régi angol mese nyomán fordította: B. Radó Lili )  

2011. december 16., péntek

Az öregség filozófiája

Észrevetted, hogy az egyetlen kor, amikor szerettünk volna öregebbek lenni, az, amikor gyerekek voltunk?
Ha kevesebb, mint tíz éves vagy, olyan izgatott vagy a korod miatt, hogy tört részekben gondolkodsz.
„Mennyi idős vagy” „Négy és fél!”
Soha nem vagy harminchat és fél.
Te négy és fél vagy, hamarosan öt leszel! Ez a kulcs.
Amikor tizenéves leszel, nem tudnak visszatartani. Ugrassz a következő számra, vagy még egy picit tovább.
„Hány éves vagy?”
„ 16 leszek!” Lehet, hogy csak 13 vagy, de 16 leszel! És akkor életed legnagyobb napja…
21 LETTÉL!!!
Maguk a szavak egy ünnepléssel érnek fel.
21 LETTÉL... IGEEEEN!!!!
És akkor a 30-ikba fordulsz. Óooohh,
Mi történt itt?
Úgy hangzik, mint a megsavanyodott tej!
Ö ÁTESETT (a harmincadikon), el kellett küldenünk, éljen a saját lábán.
Ez nem vicc,Te épp most értél meg. Mi a baj? Mi változott?
21 éves LETTÉL, ÁTFORDULTÁL a 30-on, és NYOMOD a 40-est.... Whoa!
Lépj a fékre, olyan gyorsan elszáll.
Mielőtt felfognád, ELÉRED az 50-et, és az álmaid elszálltak.
De várj!!!
Rajtad múlik, hogyan leszel 60.
Nem gondoltad, pedig kellett volna!
Tehát 21 LETTÉL, ÁTFORDULSZ a 30-on, NYOMOD a 40-est, ELÉRED az 50-et,  MEGDOLGOZOL a 60-ért.
Olyan nagy sebességet gyűjtöttél, hogy MEGÜTÖD a 70-et!
Ezután nap megy nap után, és egyszer csak észreveszed, hogy itt van Friday, March 19, 2010!
BELÉPSZ a 80-as éveidbe, és minden nap egy teljes kör; épp csak eszel valamit ebédre, szundítasz délután és eljön a lefekvés ideje.
És ez így megy, amíg el nem éred a 90-es éveidet, akkor elindulsz visszafelé. Emlékszem, „én éppen 92 voltam”.
És akkor egy furcsa dolog történik.
Ha 100 fölé érsz, ismét egy kisgyerek leszel. „Én 100 és fél vagyok!” Bárcsak mind megérnétek a 100 és felet!

A mérleg

A jómódú gazda, és a szegény ember üzletet kötött. A gazda minden héten ad két kiló túrót a szegény embernek, aki pedig viszonzásul két kiló összegyűjtött mézet ad.
Ment az üzlet rendben jó ideig, amíg egyszer csak a gazda arra gondolt, hogy bizony nem minden ember tisztességes, és meg kellene mérni, amit kap. Úgyhogy mikor legközelebb vitte a túrót, és néhány perc múlva megkapta a mézet, azt hazavitte, és a pontos mérlegén megmérte - hát csak másfél kiló volt!
Felháborodva ment a szegény emberhez és indulatosan a szemére vetette, hogy becsapta őt.
A szegény ember lehajtotta fejét és így szólt:
- Nagyon sajnálom, hogy így történt, de én nagyon szegény ember vagyok. Egy kétserpenyős mérleget még tudtam szerezni, de súlyokra már nem volt pénzem. Így hát, amikor megkaptam tőled a túrót és kivittem a kamrába, rátettem a mérleg serpenyőjére, és a másik serpenyőbe kimértem az azonos súlyú mézet.
A gazda roppant módon elszégyellte magát és hazament. 

2011. december 15., csütörtök

A kis herceg - részlet

Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, hogy milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe szívemet.

2011. december 11., vasárnap

Titkos tanítások

Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna.
Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal.
A szeretet nem ismer sem időt, sem távolságot.
Ha gondolsz valakire, azonnal ott vagy, ha történik vele valami, azonnal érzed, s ha mélyen szeretsz valakit, kilépsz az időből, s az örökkévalóságot éled tovább: látod, hogy a bimbóban ott a virág, a virágban a hervadás, s elhervadt virágban az új élet csírája.
Akik szeretik egymást, azoknak nem lehetnek titkaik, mert látják egymást nemcsak ma, holnap és holnapután, de ezer inkarnáció múlva is látják, és tévedhetetlenül fölismerik egymást.
Bármilyen jelmez és maszk mögött is: ő az!
Ismerem!
A szeretetben nincs felejtés.
Ezért megrendítő, ha elveszíted azt, akit szerettél: a halál olyasmit kér tőled, ami lehetetlen - hogy felejtsd el, akivel egy vagy.
Soha senki sem tudta ezt megtenni, vagy ha igen, nem szeretett igazán.
Amikor Jézus olyasmit mond, hogy minden elmúlik, kivéve az Én szavaim, valószínűleg erről beszél: a szeretet nem halandó.
Akár élünk, akár halunk, jön velünk; akik szeretik, ismerik is egymást, ott legbelül ismerik, mert egyek - s ezen nem fog ki sem az idő, sem a halál.
A szeretetben minden most van.
Minden együtt és minden egyszerre van: nincs múlt és jövő ideje.

2011. december 10., szombat

Hogy ki vagyok?

A legártatlanabb angyalod... vagy a legkísértőbb démonod...
A barátod... vagy az ellenséged...
A szikrázó napsütés, ami beragyogja az életed... vagy a sötét éjszaka, amiben örökre elveszel...
A szerelmed, aki mellett minden nap fel akarsz ébredni... vagy a szeretőd, akinek a szíve sosem lesz a Tiéd...
Egy elveszett kislány, akire vigyáznod kell... vagy egy harcos amazon, aki elsöpör Téged...
Hogy Neked ki voltam... vagyok... leszek... az csak rajtad áll..

Az igazi nő....

"Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét. Ha a lelke felől nézed, az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod, a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát, a negyedikben a harag villámait, az ötödikben a harmónia vágyát, a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a hetedikben azt a szeretetet ami teljesen a Tied. Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van ."

Az igazi férfi...

"A nők szerint az igazi férfinak tűz parázslik az ujjbegyén.
S mi nők, hiába menekülünk, húzódozunk, tiltakozunk, tekintete belénk ragad, hipnotizál, érintése végigszalad gerincünkön, s lénye elvarázsol.
Nem tudunk, s nem is akarunk elbújni előle.
Ha megtaláljuk az igazit, mindig csak vele lennénk.
Szeretjük az illatát, testének közelségét, bőrének simaságát, a ráncokat a szeme körül, amikor nevet.
Jó elaludni a vállának gödrében, a szuszogását hallani éjszakánként.
Jó mellette felébredni és még egy kicsit hozzábújni, nézni, ahogy nyújtózkodik, mert borostásan is tetszik nekünk.
És jó esténként várni, mialatt vacakol a fürdőszobában, fogát mossa, feküdni készül.
Van benne valami… elektromosság!
Amitől készen vagyunk, amitől bepörgünk, ami nélkül nem akarunk soha többé még élni sem!
Az érzés persze megmagyarázhatatlan, de ha mégis kéne valamihez hasonlítani, talán egy villámcsapás pont megfelelő lenne…
Az igazi férfi udvarol, azt mondja, szereti a pihéket a nyakunkon, a lassan tovatűnő álmot a szemünkben, szereti a testünk illatát, amikor készülődik benne, mélyen a vágy.
Amikor tarkónkhoz ér, nyelnünk kell.
Az igazi férfi játszik.
Nem rohan ajtóstul a házba, lassan közelít és puhán.
Vadászik.
Csak úgy mellesleg megérint.
Mögénk lép, nyakunkba csókol, s egy érintésétől a szikra lobban.
Az igazi férfi nem siet.
Tudja, hogy idő kell a vágyhoz, megvárja szépen, míg megszűnik körülöttünk a világ, és már csak őt látjuk, már csak azt akarjuk.
Nem elveszi, odaadjuk.
Nem eltűrjük, hanem befogadjuk..."

2011. december 8., csütörtök

Az élet megtanított

Az élet megtanított arra, hogy mikor harcoljak valakiért, és mikor álljak félre, ha én nem szeretek, vagy ha engem nem szeretnek.
Megtanított arra is, hogy mikor a legfontosabb döntéseket hozom, hogy döntsek jól.
Azt is megmutatta, hogy sok embert elveszítek, és sok embert el kell majd engednem, akiket szeretek, de erősnek kell lennem, és arra kell gondolnom, hogy mások számítanak rám. Idővel begyógyulnak a sebek, mert aki elment, az nem jön vissza.
Persze ebből természetesen sok minden nem igaz.
Az élet csak remélni tanított meg.    
Remélni azt, hogy tudjam, mikor kell harcolni, s félre állni.
Remélni, hogy jó döntést hozok mikor döntést kell hoznom.
Remélni, hogy akit elveszítek annak jobb lesz, és én majd erős tudok maradni, hogy tovább lépjek, és csak a jó emlékeket őrizzem meg.
Remélni, hogy begyógyulnak a sebek, a legmélyebbek is. Begyógyuljanak, de ne tűnjenek el.
Minden egyes sebet szeretek a szívemen, minden én vagyok, és a múltam, ott kell lenniük. . . Gyönyörű hegek. . .
Nélkülük üres lennék....
Tehát csak remélhetem, hogy így fogok élni. De nekem ez a pár remény pont elég. Így akarok élni…

2011. december 7., szerda

Kémia záróvizsga

Záróvizsgán tették föl ezt a kérdést kémia szakon a Maynooth egyetemen (Kildare grófság, Irország).
Az egyik diák válasza olyan mélyenszántó volt, hogy a professzor közzétette az interneten kollégái számára, de mi is szórakozhatunk rajta.
Extra kérdés: Vajon a pokol exotherm (leadja a hőt), vagy endotherm-e (fölveszi a hőt)?
... A legtöbben a Boyle-törvényt vették alapul, azaz hogy a gáz táguláskor lehűl, nyomás alatt viszont növekszik
Az egyik diák azonban a következő gondolatmenetet írta le:
Először is meg kell állapítani, hogy a pokol tömege változik-e az idő folyamán. Ehhez a pokolba vándorló, valamint a poklot elhagyó lelkek számának ismerete kell.
Úgy vélem, bizonyosra vehető, hogy aki a pokolba kerül, onnan már soha ki nem jut.
Ahhoz, hogy megállapítsuk, hányan jutnak a pokolba, a különböző vallásokat kell alapul venni. A legtöbb mai vallás szerint mindenki a pokolba jut, aki nem az adott vallás követője. Minthogy több ilyen vallás létezik, abból indulhatunk ki, hogy mindenki a pokolra jut.
A világ népességének növekedése arra enged következtetni, hogy a pokolra jutók száma exponenciálisan növekszik.
Ezek után a pokol térfogatát kell megvizsgálnunk. A Boyle-törvény értelmében a pokol térfogatának a pokolra jutó lelkek számával arányosan kell növekednie, hogy a hőmérséklet és a nyomás állandó maradjon.
Ekkor két lehetőség van:
1. Ha a pokol lassabban tágul, mint amilyen iramban érkeznek a lelkek, akkor a hőmérséklet és a nyomás addig emelkedik, míg a pokol szét nem robban.
2. Ha a pokol gyorsabban tágul, mint amilyen ütemben a lelkek érkeznek, akkor a hőmérséklet és a nyomás csökken, míg a pokol be nem fagy..
Melyik a helyes megoldás?
Figyelembe véve évfolyamtársam, Sandra jövendölését, miszerint „hamarabb befagy a pokol, mintsem, hogy lefeküdjek veled”, valamint azt a tényt, hogy tegnap mégiscsak lefeküdtünk, csak a második eshetőség jöhet számításba. Ennélfogva meggyőződésem, hogy a pokol endotherm és ráadásul már be is fagyott.
Ebből következik még, hogy ha a pokol befagyott, akkor több lelket nem fogadhat be, hiszen nincs már tüze.
Sőt, ebből az is következik, hogy már csak a mennyekbe juthatunk, ami egyrészt Isten létezését bizonyítja, másrészt arra is magyarázatot ad, miért kiáltotta tegnap este Sandra annyiszor 'Óh, Istenem!'
Csak ez a diák kapott kitűnőt!

2011. december 5., hétfő

Angelisz Irini: Minden, ami emberi

Az Élet vize

Volt egyszer egy kislány, szép volt, tündöklően szép, még a Napnál is ragyogóbb, mert tiszta szívével soha nem bántott meg senkit.
Egy napon aztán apja kiküldte őt a kútra az élet vizéért:
- Menj, vidd ezt a vödröt, és merítsd bele a kútba. Amikor megtelik vízzel, gyere vissza hozzám.
Úgy tett a lány, ahogy az apja kérte, mikor a vödör színültig telt a kút friss vizével, elindult hazafelé. Ám mire hazaért, egy üres vödröt tartott a kezében.
- Mi történt? - kérdezte az apja.
- Ó, semmi, a vödröt, ahogy kérted belemerítettem a kútba, és megtöltöttem az élet friss vizével.
- Hiszen ez a vödör üres - mondta az apja, és nevettek mindketten. - Hová lett, gyermekem, az élet vize?
- Mindent úgy tettem, ahogy tanácsoltad. Ám ahányszor csak belemerítettem a vödröt a tiszta vizű kútba, megjelent egy ember, s mert szomjas volt, neki adtam az utolsó csöppig. Így ment ez végtelenségig, míg a kút ki majdnem száradt. Végül épp annyi vizet adott, amennyivel az utolsó vödröt telemertem.
Az apa mosolygott:
- És hol van az a víz?
- Mindenfelé,  amerre jártam, mindenkinek adtam belőle, aki kért.

"Adj jót, ha adni tudsz - ha jót nem tudsz adni, ne adj semmit."

2011. november 29., kedd

Nicholas Sparks: Éjjel a parton - részlet

Sok mindent szeretnék mostanában, de legfőként azt, hogy bárcsak itt lehetnél mellettem. Furcsa, de nem emlékszem rá, hogy mielőtt megismertelek, mikor sírtam utoljára. Mostanában meg úgy látszik, hamar kicsordul a könnyem... te viszont valahogy értelmet adsz még a szomorúságnak is, úgy közelíted meg a dolgokat, hogy attól enyhül a fájdalmam. Drága kincs vagy, ajándék, s ha majd újra együtt leszünk, addig akarlak a karjaimban tartani, amíg lesz bennük elég erő, hogy ezt meg tehessem. Sokszor csak az tartja bennem a lelket, hogy gondolatban veled lehetek.

Nicholas Sparks: Kedvesem - részlet

Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Hirtelen úgy éreztem, valami történt. Mint amikor egy kulcs beletalál a megfelelő zárba, és kattan egyet. Nem vagyok túlzottan romantikus lélek, és bár rengeteget hallottam már róla, soha nem hittem, sőt, most sem hiszem, hogy létezik szerelem első látásra. De valaminek történnie kellett, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem.
...

Annyi mindent szeretnék neked mondani, de nem is tudom, hol kezdjem. Talán azzal, hogy szeretlek? Vagy, hogy a veled töltött napok voltak a legboldogabbak életemben? Vagy, hogy az alatt a rövid idő alatt, amióta megismertelek, arra jutottam, hogy nekünk együtt kell maradnunk? (...) Tudom, hogy mostantól ezerszer újra át fogom élni az együtt töltött napokat. Hallani fogom a nevetésedet, látni fogom az arcodat, és érezni fogom, ahogy megölelsz. Mindez hiányozni fog, jobban, mind képzelnéd.

2011. november 26., szombat

Sose cipelj magaddal semmit a múltból - Gondolatszeletke

Sose cipelj magaddal semmit a múltból, a múlt már nincs!

Zárj le minden múltbéli dolgot, akár megoldottad, akár nem, hiszen többé már nem változtathatsz rajta.
Az élet nem egy megoldandó probléma, hanem egy csodálatos rejtély, amit minél teljesebben meg kell élned, a pillanatok teljessége gyönyörű és gazdag élményekkel lát el és az ilyen pillanatok építik csodásra az életed..
De ne gyűjtögess magad körül meg nem élt pillanatokat, ne siránkozz, mi lett volna ha, csak a jelenben megélt pillanat miatt maradhatsz lágy, minden más megkeményít.
A kisgyerek példáját hozom fel:
A kisgyerek lágy, a bölcsek útját járja, mert nem cipel magával sérelmeket. Ha egy gyerek haragos, akkor haragos, a végletekig megéli érzéseit. Abban a pillanatban lerombolná az egész világot, akkora energiákat szabadít fel és a következő pillanatban nyoma sincs a dühének, vidáman önfeledten játszik tovább. Azt mondják erre okos nagy felnőttek, hogy hisztis, hála Istennek, hogy az, még abban a korban meg meri tenni, de később sajnos beszorítjuk őt az elfojtásokba, az illik - nem illik-kel, megtanítjuk viselkedni. Jaj, ha tudnánk, mennyit ártunk vele! Egyszer talán lesz olyan világ, ahol nem az lesz a fontos, hogy milyen egyengyerekeket gyártunk. Pedig Ő tanít bennünket a pillanat megélésére. Ha dühös vagy, éld meg, mert haraggá alakul Benned, ha megéled a haragod, azzal sincs baj, csak ha cipeled magaddal és egyszer 10-20 év múltán is képes vagy az asztalra pakolni, hogy bezzeg te akkor mit és hogyan tettél. Ez a baj! Ez a lélek mérge, nem a megélt érzelmek, még ha szélsőségesnek látod, akkor is. Minden, amit félig élsz meg, mérgez, csak részben éled meg a pillanatot, a másik fele fájdalomként az elmédben tapad meg és minden hasonló szituációban eléd teszi: nesze, küzdj meg vele! Mosolyogsz, de ez nem tiszta, mert mögötte ott a haragod, az egész életed egy másnaposság lesz, nem tudsz tisztán semmit megélni, nem tudsz szeretni, nem tudsz hálás lenni minden pillanatért, és életed egy görcsös akarás.
...a tavirózsát is azért választottam képeknek, mert ez a csodás növény messze mélyről, a tófenék iszaprétegében kötött gyökeret, és a felszínhez egy vékony szállal kötődik csak... úgy lebegnek lágyan a virágai és a levelei... ...és erős, és csodálatos, lágy és mégis stabil...

2011. november 7., hétfő

Wass Albert: Mese az erdőről

Tudnod kell, hogy amikor a Jó isten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalkáját, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.
Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon le vele az emberek közé, és mindenkinek szívébe tegyen belőle egy darabkát. A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Láthatod: Igazi nagy kincseket osztott szét angyalkái között a Jó isten. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy súlyos lakatokkal. Gyűlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat, és Isten angyalkái hiába mentek egyiktől a másikig: a szívek nem nyílhattak meg s ők nem tehették beléjük a Jó isten ajándékait. A Jó isten pedig, aki mindent lát, látta ezt is, és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban, és jajgatástól lesz hangos a föld.
S ahogy a Jó isten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik angyalka, akiről bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:
- Hallgass meg engem, édes jó Istenem! Lám odaadtad angyal társaimnak a jóságot, meg a szeretetet meg a békességet, de ők bizony nem érnek velők semmit, amíg az ember szíve zárva marad. Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velük az ember szívét!
A Jó isten rácsodálkozott a kicsi angyalkára, de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhőkön.
- Próbáld meg lelkecském -- mondta kedvesen a Jó isten. -- Legyen, ahogy kívánod: neked adom az erdőket!
Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellő, akit ruhája ráncaiból húzott elő az angyal, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy, mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s taníthatták az állatokat mindarra, amit tudni jó és hasznos. Mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy-egy tündérke lakott, és gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja idejében a maga dallamát, és senki az erdő népéből mérges bogyót ne egyék. Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás, Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát. Akárcsak ma, éppen úgy.
Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult, hogy megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.
- Gyertek! -- mondta nekik -, az erdő majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.
Bevitte őket az erdő mélyébe, ott is a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az első.
De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte el legszebb meséjét a forrás: az ember nem látott meg és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se. Rontó-ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a rontó ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a szerencsétlent. Amikor elment, zárt szívvel, hidegen. Ez volt az első harmat a földön..
Az esteli harmat. Angyalok könnye.
Aztán jött a második ember. Jött, de ő sem látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élő, csodaszép erdőben. Az ő szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő-ember volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az elsőt.
És ez volt az erdőn a második harmat. A hajnali harmat.
Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, a kik nem látják a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellő, a virágok, és a tündérkék a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.
És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a csermelyt.
És halkan mondta:
- Istenem, milyen szép...
És abban a pillanatban lehullt a szívéről egy nagy rozsdás lakat.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe betették a kincseket. A jóságot, a szeretetet, és a békességet. Magasan fönt, az égben, fehér felhő tutajon a Jó isten ült, maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipájából, és alámosolygott a földre. 

2011. október 23., vasárnap

Richard Bach: Semmi sem véletlen...

Semmi sem véletlen nem a vakszerencse hajtja, hanem egy olyan elv, amely mindnyájunkat elvezet a kristálytiszta megértéshez, ezer meg ezer „véletlen egybeesés” és jó barát siet megmutatni az utat, amikor túl súlyosnak látszanak a nehézségek ahhoz, hogy egyedül megbirkózzunk velük. A nehézségeknek az az egyetlen okuk, értelmük és céljuk, hogy legyőzzük őket. Hát nem ez az emberi természet titka? Hogy a korlátokra fittyet hányva bizonyítsa végtelen szabadságát. Nem a kihívás teszi próbára az embert, nem a kihívás határozza meg, kik vagyunk, és mivé leszünk, hanem az a mód, ahogyan szembenézünk a kihívásokkal, hogy egyetlen fellobbanó gyufalánggal megsemmisítjük-e a roncsot, vagy lépésről lépésre újraépítkezünk belőle, amíg újra kivívjuk szabadságunkat. A gondok célja, hogy felülkerekedjünk rajtuk. A szabadság célja a bizonyítás. És amíg hiszünk az álmainkban, nincs semmi, ami a véletlen műve lenne.

2011. szeptember 15., csütörtök

Jorge Luis Borges: Idő múltán

Idővel az ember megérti mi a különbség a között, hogy tartasz egy kezet, vagy leláncolsz egy lelket..
És megtanulod, hogy a szerelem nem azt jelenti, hogy lefekszel valakivel...
És hogyha nincs valaki melletted, nem azt jelenti, hogy egyedül vagy...
És megtanulod, hogy egy csók még nem szerződés, és az ajándék nem ígéret..
És elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott szemmel...
És megtanulod az utakat a mára és a mostanra építeni, mert a holnap nem garantálja a terveidet.. a holnapnak mindig van egy csomó olyan változata, ami megállíthat fele úton...
És idővel megtanuljuk, hogy a nagyon sok is, az életet adó meleg is égethet és elszenesíthet... Fogjál hát neki ültetni a saját kertedet és díszítgetni a saját lelkedet ahelyett, hogy mástól várod hogy virágot hozzon.....
És tanuld meg, hogy tényleg el tudod viselni , hogy tényleg van erőd, és tényleg értékes vagy... és az ember csak tanul és tanul...
És idővel megtanulod, hogy csak azért maradsz valakivel, mert gazdag jövőt ígér előbb-utóbb visszatérsz a múltba...
Idővel megtanulod, hogy csak az tud boldogságot adni, aki elfogad hibáiddal és nem akar megváltoztatni... de ha csak azért maradsz valakivel, hogy ne légy egyedül, idővel majd nem akarod látni...
Idővel megtanulod, hogy az igazi barát kevés és harcolnod kell érte, mert másként körülvesznek a nem igazak...
Idővel megtanulod hogy a haragból kimondott szavak egy életen át bánthatják azt, akit megsérteni akartál...
megtanulod, hogy mindenki mondhatja "sajnálom", de megbocsájtani csak a nagy lelkek tudnak... megtanulod, hogyha megsértettél egy barátot, valószínű soha többet nem lesz úgy, mint régen... Megtanulod, hogy lehetsz boldog az új barátokkal, de eljön az idő, hiányozni kezd a régi..
Megtanulod, hogy semmi sem ismételhető...
Megtanulod, hogyha megalázol és lenézel egy teremtményt, előbb-utóbb sokszorosan visszakapod... megtanulod, hogyha sietteted, kikényszeríted a dolgokat, nem válnak a reméltté...
És megtanulod, hogy a MA a jó, pont ez a perc, nem a holnap...
És megtanulod, hogyha jól is érzed magad azokkal, akik körül vesznek, mindig hiányozni fognak azok, akik már nincsenek...
Idővel megtanulod, hogyha megbocsájtással próbálkozol, vagy bocsánat kéréssel, vagy kimondani, hogy szeretsz és vágyódsz, ha szükséged van, hogy barát szeretnél lenni...egy sír fölött haszontalan... MEGTANULOD EZT MIND, DE CSAK IDŐVEL...


2011. szeptember 6., kedd

Osho: Szomorúság

Amikor szomorú vagy, légy igazán szomorú, süllyedj bele a szomorúságba. Mi mást tehetsz? Szükség van a szomorúságra. Nagyon pihentető egy sötét éjszaka, amely körülölel. Aludj el benne. Fogadd el, és látni fogod: abban a pillanatban, hogy elfogadod a szomorúságot, csodálatossá válik.
A szomorúság azért csúnya, mert elutasítjuk; önmagában semmi csúnya nincs benne. Amint elfogadod, látni fogod, milyen csodálatos, milyen pihentető, milyen nyugodt és csendes, milyen békés. Valami olyasmit tud adni, amit a boldogság sosem adhat meg.
A szomorúság mélységet ad. A boldogság magasságot. A szomorúság gyökeret ad. A boldogság ágakat. A boldogság olyan, mint egy ég felé törő fa, a szomorúság olyan, mint a föld méhe felé hatoló gyökerek. Mindkettőre szükség van, és minél magasabbra tör a fa, annál mélyebbre is hatol. Minél nagyobb egy fa, annál nagyobbak a gyökerei. Tulajdonképpen a lomb és a gyökér mindig arányos egymással. Ebben rejlik a fa egyensúlya.
Te nem tudsz egyensúlyt hozni. Az az egyensúly, amelyet hozol, hasznavehetetlen. Erőltetett. Az egyensúlynak magától kell jönnie; már ott van. Valójában, amikor boldog vagy, olyan izgatottá válsz, ami kifejezetten fárasztó. Megfigyelted már? A szív azonnal a másik irányba kezd indulni, hogy megpihenhess. Ezt szomorúságnak érzed. Ad egy kis pihenést, mert túl izgatott lettél. Gyógyító hatású, terápiás. Ugyanolyan, mint amikor nappal keményen dolgozol, éjjel pedig mély álomba merülsz. Reggel ismét friss vagy. A szomorúság után megint friss leszel, izgalmakra kész.        

2011. augusztus 3., szerda

Ki hajtogatja össze ejtőernyőidet?

Charles Plumb, az  Amerikai Haditengerészet vadászpilótája volt Vietnámban.

75 bevetés után egy föld-levegő rakétával lelőtték repülőgépét. Plumb katapultált, ejtőernyőjével földet érve az ellenség fogságába került. 6 éven át egy Észak-Vietnámi börtönben tartották fogva. Túlélte a kegyetlen megpróbáltatást, manapság előadásokat tart  ott szerzett tapasztalatairól!
Egy alkalommal, midőn Plumb felesége társaságában egy étteremben volt, egy másik asztaltól felállt egy férfi, és asztalukhoz lépve ezt mondta:

- Ön Plumb! Ön vadászpilóta volt a Kitty Hawk repülőgép anyahajón Vietnámban. Önt lelőtték!
- Hát ezt meg honnan a csudából tudja? - kérdezte Plumb.
- Én hajtogattam össze az ön ejtőernyőjét - válaszolta a férfi.
Plumb szinte megnémult a meglepetéstől és a hála érzésétől. A férfi kezet rázott vele. Majd ezt mondta:
- Azt hiszem, működött a dolog!
Plumb helyeselt:
- Pontosan így volt. Ha az ön ernyője nem működött volna, most nem lennék itt.

Plumbnak nem jött álom a szemére aznap éjszaka, állandóan erre a férfira gondolt.
Azt mondta:
- Az jár a fejemben miként festhetett tengerész egyenruhájában ez a férfi: fehér tengerész sapkában, hátul egy gallérral, és lefele kiszélesedő tengerésznadrágban.
Vajon hányszor láthattam, miközben még csak oda se köszöntem “Jó reggelt, hogy van?” vagy valami hasonlót, hiszen, tudja, vadászpilóta voltam, ő meg csak egy tengerész.
Plumb végig gondolta, hány hosszú órát tölthetett ez a tengerész egy hosszú fából készült asztalnál a hajó gyomrában rejtőző fülkékben, amint gondosan elrendezi az ernyők vásznait és precízen összehajtogatja az összes ernyő selymét, kezében tartva ezáltal minden alkalommal a sorsát valakinek, akit még csak nem is ismert.
Nos, ezúttal Plumb felteszi hallgatóságának a kérdést:
- Az önök ejtőernyőjét ki hajtogatja össze?
Mindenkinek van valakije, aki elvégzi számára, amire szüksége van a nap folyamán. 
Az előadó azt is hangsúlyozta, hogy sokféle ˝ernyőre˝ volt szüksége, amikor az ellenséges terület felett lelőtték: szüksége volt testi, lelki, mentális valamint érzelmi ˝ernyőire˝ egyaránt.
Amíg biztonságba nem került, ezekbe a segítő támaszokba kapaszkodott.

Néha a mindennapok gondjai, kihívásai közepette nem vesszük észre, hogy mi az, ami igazán fontos. 
Néha elszalasztjuk azt mondani: hello, kérlek, vagy köszönöm. Megtörténik, hogy nem gratulálunk valakinek valamilyen vele történt nagyszerű dologhoz, nincs pár kedves szavunk, vagy nem teszünk valami kedves dolgot csak úgy, minden különösebb ok nélkül.  Ahogy eltelik ez a hét, ez a hónap, ez az év, vedd észre azokat, akik a te ernyőidet hajtogatják.

2011. július 19., kedd

Antoine de Saint-Exupery: Fohász

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában, idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat!
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!

2011. július 7., csütörtök

Louise L. Hay: Éld az életed (részlet)

Az élet végtelen körforgásában, ahol most vagyok, minden teljes, egész és tökéletes.
Békében és harmóniában élek mindenkivel, akit ismerek.
Lényem középpontjában a szeretet végtelen forrása van.
Hagyom, hogy ez a szeretet a felszínre törjön.
Megtölti a szívemet, a testemet, a szellememet, a tudatomat, egész lényemet, szétárad belőlem minden irányban, majd visszatér hozzám megsokszorozva.
Minél erősebb bennem a szeretet, annál erősebben kell szeretnem.
Kifogyhatatlan ez a készlet.
Akkor érzem jól magam, ha szeretek, így nyilvánítom ki belső örömömet.
Szeretem magamat; ezért szeretettel viselem gondját a testemnek.
Tápláló ételekkel és italokkal látom el, szeretettel ápolom és öltöztetem, a testem pedig szeretettel viszonozza gondoskodásomat: egészségtől és energiától duzzad.
Szeretem magamat; ezért kényelmes otthonban élek, amely kielégíti igényeimet, ahová mindig öröm hazatérnem.
A szobákat a szeretet rezgéseivel töltöm meg, hogy aki csak belép, magamat beleértve, érezze ezt a szeretetet, és részesüljön gyógyító erejében.
Szeretem magamat; ezért olyan munkát végzek, amelyben örömömet lelem, amelyben kamatoztathatom alkotóképességemet és tehetségemet.
Olyan emberekkel és emberekért dolgozom, akiket szeretek, és akik szeretnek engem, munkámat pedig jól megfizetik.
Szeretem magamat; ezért a szeretet jegyében élek és gondolkodom, hisz tudom, amit embertársaim felé nyújtok, azt megsokszorozva visszakapom.
Csak kedves emberekkel találkozom, hisz bennük saját magamat látom.
Szeretem magamat; ezért megbocsátok s elengedem a régi sérelmeket: csak így lehetek szabad.
Szeretem magamat; ezért teljesen a jelenben élek, Minden perc szépségét felismerem és a jövőmet fényesnek, boldognak, biztonságosnak tudom, mivel az Univerzum szeretett gyermeke vagyok, és a Világegyetem szeretettel viseli gondomat most és mindörökké.
Világomban minden rendben van.

A világ hét csodája

Egy csapat diák azt a feladatot kapta, hogy készítsenek egy listát arról, mit tekintenek most a világ hét csodájának. Valószínűleg némi eltéréssel, de a következők kapták volna a legtöbb szavazatot:

1. Egyiptomi nagy piramisok
2. Taj Mahal
3. Grand Canyon
4. Panama - Csatorna
5. Empire State Building
6. Szent Péter Székesegyház
7. Kínai Nagy Fal

Amikor a tanár összeszedte a szavazatokat, észrevette, hogy egy diák még nem végzett a listájával!
Így megkérdezte a lányt, hogy talán problémája van a lista elkészítésével?
A lány azt felelte:
- Igen, egy kicsit., Nem teljesen tudom eldönteni, mert olyan sok van.
A tanár azt mondta:- Jól van! Oszd meg velünk, amid már van. Talán tudunk segíteni a befejezésben!
A lány tétovázott, de aztán felolvasta:
- Szerintem, a világ hét csodája a következő:

1. LÁTNI
2. HALLANI
3. TAPINTANI
4. ÍZLELNI
5. ÉREZNI
6. NEVETNI
7. SZERETNI

A teremben olyan csend lett, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett volna.
Az egyszerű és hétköznapi, általános dolgok elkerülik a figyelmünket, és AMIT TERMÉSZETESNEK TARTUNK, azok valóban CSODÁLATOSAK!
Egy szelíd figyelmeztetés:
A legértékesebb dolgokat az életben nem lehet kézzel felépíteni vagy megvásárolni!

2011. június 27., hétfő

A legszebb könnycsepp

Réges-régen történt: angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye fel az égbe a legszebb könnycseppet. Az angyal bejárta az országot, világot. Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki egyetlen gyermekének koporsója felett hullatta könnyeit. Minden könnycseppje igazgyöngynek látszott, szikrázott rajtuk a napsugár. Az angyal azt gondolta, hogy könnyen teljesítette a feladatot. Túl korán örvendezett. Isten ugyan megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon. 
Az angyal ismét útnak indult. Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesítette feladatát. Újból a földre röppent. Villámgyorsan gyűjtögette a legkülönbözőbb könnycseppeket: Hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét, szomorú édesanyáét, haldokló emberét... Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon! 
Szomorú volt az angyal, mert nem tudta teljesíteni Isten kívánságát. Bele is fáradt a sok keresésbe. Betért egy templomba pihenni. Úgy gondolta hiába minden igyekezete, a legszebb könnycseppre soha sem talál rá. A templom félhomályában egyszer csak egy embert vett észre, aki félrehúzódva keserűen zokogott. Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg. Ezért folyt a könnye és meleg esőként áztatta a poros követ. Az angyal nyomban mellette termett: szemkápráztatóan ragyogott valamennyi könnycsepp, miközben tarsolyába gyűjtögette őket. Érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot. Valóban a könnycseppek oly szépek voltak, hogy az angyal nem tudta levenni róluk a tekintetét. 
Amikor a könnycseppekkel odaállt a Jó Isten elé, dicséretben részesült. Isten így szólt hozzá: 
- Látod nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bánat könnyéről verődik vissza. Mert a bánat fakasztotta könnycseppek igaz szeretetről tanúskodnak, és csillogásukkal a bűntől megmenekült szabad ember szépségéről győzik meg a világot. A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza. 
Ha vétkezel, szállj magadba és őszintén bánd meg bűneidet. Isten a megtérő bűnösnek mindig kész megbocsátani. Ez már nem mese, hanem örömbe szédítő valóság.

2011. június 12., vasárnap

Tatiosz: Boldogtalan boldogok

Ha a boldogságot kutatod, belül keresd, emlékezeted roppant nagy csarnokában.
Itt tied az ég, a föld, a tenger, a csillagok. Itt találkozhatsz önmagaddal.
Csak egyetlen egy nem lehet a tied: a perc, amelyet elfeledtél.
Amire nem emlékszünk, már nem a miénk...
Az emberek bebarangolják a világot, megcsodálják a hegyek égre meredő csúcsait, a tenger egekig ívelő hullámait, a folyók félelmetes kanyargásait, az óceán végtelenét, és a csillagok semmibe tűnését. Csodálnak, miközben elfelejtenek emlékezni.
Boldogtalan, aki emlékeire ügyet sem vet, és boldog ezek szerint csak az lehet, aki emlékezni képes.

2011. június 4., szombat

Menny és pokol

Istennel beszélget egy ember.
- Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol?
Isten odavezeti két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi az embernek, hogy betekintsen. A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval. Az embernek elkezdett csorogni a nyála. Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett. Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal. De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni.
A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva. Isten ekkor azt mondta:
- Amit most láttál, az a Pokol volt.
Majd mindketten a második ajtóhoz léptek. Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában. Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála. Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben.
De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással. A szent ember ekkor azt mondja Istennek:
- Én ezt nem értem!
- Ó, pedig ez egyszerű - válaszolja Isten - ez igazából csak "képesség" kérdése, ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak.

- "Amikor csak magunkra gondolunk... a Pokol van itt a Földön."

A Nap és a Hold története

Valamikor régen nem volt Nap és nem volt Hold. Le voltak láncolva a világ túlsó végén, sárkányok között és óriások között. És nem engedték szabadon sem a Napot, sem a Holdat.
Élt akkor két ember. Ebben a két emberben igen nagy erő lakozott, azt tartották róluk, ők a földkerekség legbátrabb és legerősebb emberei, akik nem rettennek meg semmitől. Ők tudták csak, hol van leláncolva a Nap és a Hold, és el is indultak a kiszabadításukra. Mentek, mendegéltek, Vándoroltak, hat teljes hónapig, sárkányok földjén keresztül, óriások földjén keresztül.
És elérkeztek a Naphoz és a Holdhoz.
Harcba léptek a fenevad sárkányállatokkal és a rettenetes óriásokkal, akik láncok között tartották a Napot és a Holdat, megverekedtek vélük, és győzelmet vettek rajtuk.
Mondta ekkor az egyikember:
- Én fogom vinni a Napot!
Mondta a másik ember:
- Én pedig viszem a Holdat!
A Nap és a Hold útra szánta magát, ők meg leoldozták róluk a láncokat. És visszaindultak a világ túlsó végéről, sárkányok földén keresztül, óriások földjén keresztül.
Ahogyan jöttek, jődögéltek, útközben olyan tüzesre felizzott a Nap, hogy aki hozta a hóna alatt, azt az embert teljesen sötétre égette. Azért barna bőrűek a cigányok, mert annak az embernek a leszármazottai.

A Nap és a Hold találkozása

Egy réges-régi nyári éjszakán szerelmes lett a Napba a Hold. Még sohasem látta a Napot, csak a melegét érezte, s a meleget kísérő furcsa illatot. Szerette volna közelebbről is látni azt, aki a meleget és az illatot maga után hagyja, de bármilyen korán indult is útjára, sohasem olyan korán, hogy találkozhatott volna vele. Hosszú éjjeli sétáin, miközben lassan végigjárta az eget, százféleképpen is elképzelte a Napot: hol ragyogónak és kedvesnek, hol kacérnak és kegyetlennek, hol pedig szelídnek, csöndesnek.
Akkoriban még nem voltak csillagok, a Hold nem tudott szólni senkihez, s őt sem vigasztalta senki. Olykor bősz szelek érkeztek hozzá, de őket a Hold nem szólította meg. A szelek ezért gőgösnek tartották a Holdat, s nem meséltek neki sem a Napról, aki mindig mosolyogva fogadja őket, sem a folyókról és tengerekről, melyeknek ők fodrozzák vizeiket. A Hold a virágokról sem hallott soha. Nem látott még mást, csak a nagy és fekete éjszakát, nem érzett még mást, csak azt a meleget és azt az illatot, amely oly különös módon borzongatta meg, és amelyről azt sem tudta, mi lehet. Éjfélkor, amikor a legmagasabban járt, megállt egy pillanatra, körülnézett, de onnan sem láthatta a Napot. Ekkorra már a levegő is lehűlt körülötte, ő pedig szomorúan járta be égi útjának hátralévő részét, hogy hajnalban nyugovóra térjen, s ebben a pillanatban az ég másik oldalán útjára induljon a Nap.
Az a Nap, aki sohasem gondolt a Holdra, csupán sietett eloszlatni az utána maradt hideget, sietett fölmelegíteni a levegőt. Szikrázott, forgott az égen, tréfált a felhőkkel, játszadozott a széllel, azok pedig elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. Üzenetet hoztak az erdőktől, a földektől, s a Nap addig nyújtózkodott, míg fel nem melegítette a legrejtettebb zugokat is, meg nem talált minden élőlényt. Sosem volt szomorú, sosem volt fáradt, és sosem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd megöregszik. A Holdat ő sem látta soha, eszébe sem jutott neki, hogy mi történik a világban éjszaka, ki világít az égen, ha ő nincsen ott.
Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltogatták egymást, rendben, ahogy kellett, mikor egy éjszaka minden megváltozott.
Ezen az éjszakán megállt az égen s elhatározta, hogy nem mozdul el onnan, míg el nem jön hozzá a Nap.
Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította, és elbeszélgetett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől-estig az eget, hogyan szórja szerteszét sugarait.
A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre.
A Nap a megszokott időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után megtorpant, nehezen tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, és egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen magasabbra jutni.
A Hold szilárdan állt a helyén, az ég legmagasán, és akkor sem mozdult, amikor már elviselhetetlen hőség vette őt körül.
Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, s igen közel került a Holdhoz. Közelétől a Hold kibillent egyensúlyából és sebesen zuhanni kezdett felé, húzta magához a Nap ereje.
A Nap nagyon megijedt a feléje tartó hatalmas korongtól, de már nem tudta elkerülni a találkozást. Abban a pillanatban, amikor egymáshoz ért a két test, hatalmas robbanás rázta meg a világot, és szétszóródott az égen sok ezer apró, fényes darab.
Többé nem találkozott a Nap és a Hold, s így van ez jól, mert ha megint találkoznak, egyikük biztosan elpusztul.
Ez volt a legszebb szerelem, ami eddig a világon létezett, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok.