2014. február 25., kedd

Heti útravaló Müller Pétertől - 114. rész.

"Győzelmet az életben csakis a saját harcmodorodban tudsz elérni."

Ezt sokszor tapasztaltam. Ha nem úgy cselekedtem, ahogy belőlem jött: veszítettem. A "belőlem" pedig jelenti a genetikus múltamat, az ösztöneimet, a vérmérsékletemet, a neveltetésemet, a megszokásaimat. De még a személyiségemet és a jellememet is. Ezen nem lehet változtatni. Bajban, szorult helyzetben például hátraléptem. Nem előre, hanem hátra. Nem neki, hanem elmentem, és otthagytam. Ha csak lehetett, elmentem.

Van, aki nekimegy. Mert ez a harcmodora. Győzelemre esélyed csak akkor van, ha önmagadat követed. Persze, veszthetsz is, de ez már a helyzettől függ. De vannak pillanatok, amikor önmagad fölé léphetsz! Amikor egy angyal, vagy Isten segít. Ilyenkor olyanra is képes vagy, amire egyébként sohasem. Több leszel, mint önmagad. Olyan, amilyen valójában az élet hétköznapjaiban nem vagy.

Ilyenkor többet tudsz és többet mersz, mint bármikor az életedben. És szinte idegenként és csodálattal figyeled önmagad. Nem tudtad, hogy ilyesmire képes vagy. De erre nem lehet számítani.

2014. február 21., péntek

A sors ura …

Sorsunk urává válni nem egyszeri aktus. Mindennap és minden órában újra és újra meg kell érte küzdeni. A fölismerés és a megvalósítás között mély szakadék van. Erről a szakadékról mindenki tud. Ezt már a gyereknek is mindennap le kell győznie, amikor nincs kedve iskolába menni, de egy magasabb cél miatt mégis muszáj neki. Sőt már előbb is, amikor Énje azt súgja, hogy “Járj! Állj föl és járj!”, de minduntalan a fenekére ül. És mégis föláll. És újra visszaesik. Aztán újra föláll. Most már diadalmasan – de megint visszahuppan. Föláll, visszaesik százszor, ezerszer, de ez nem zavarja és nem csüggeszti el.

Így megy ez minden mással is. A különbség csak az, hogy a gyerek nem veszti el sem derűjét, sem a győzelembe vetett hitét – de egy felnőtt ember, még akkor is, ha egy Mózes, bizony elveszíti. Aki sorsának urává akar válni, annak mindennap és minden órában meg kell erősítenie a most már tisztán látó benső centrumát, állandóan éberen figyelnie és főleg gyakorolnia kell, mint jó sportolónak, aki rendszeresen edz, és a sok edzés sok kis győztes csatájából szerzi meg nemcsak az ügyességét, hanem az önbizalmát is a végső győzelemhez. Az emberé mindig csak az lesz, amit sokszor ismétel.

2014. február 18., kedd

Heti útravaló Müller Pétertől - 113. rész

A boldogság titka az adni tudás

"A fösvény, szűkmarkú embert onnan lehet megismerni, hogy gyakran beszél a bőkezűségéről és a nagylelkűségéről."

Hogy ő milyen jószívű! Hogy kinek mennyit adott! Hogy számolatlanul szórja másokra a pénzét… Akik rendszerint hálátlanok hozzá.

Ugye, milyen ismerős? Ne hidd, hogy hazudik. Ő ezt valóban így éli meg. Ötszáz forint elvesztése olyan fájdalmat okoz neki, mint egy érzéstelenítés nélküli foghúzás. Üvölteni tudna kínjában. És sebe lassan gyógyul. Még évek múlva is emlékszik rá, és szívesen felemlegeti, egyrészt azért, hogy szabaduljon a kellemetlen emléktől, és erősítse magát azzal, hogy az emberek milyen hálátlanok. Akinek adott ugyanis, rég elfelejtette.

A pénzhez való kicsinyes ragaszkodás a léleknek abban a rétegében gyökerezik, ahol az önbizalom is van. Az ilyen ember önátélése azt mondja: "Az vagyok, amim van, és annyit érek, amennyim van!” Minden veszteség: önvesztés. Neked ötszáz forint csak pénz, de neki lényének egy darabja. A húsa.

Jézus azt mondja, ha adsz, ne tudja a jobb kezed, mit tesz a bal. Aki igazán ad, nem tudja, hogy ad. Nincs igazán tudatában annak, mit tesz, mert amit ad, azt nem önmagából tépi ki.

És ez minden adással így van. Egy anya nem tudja, hogy ő szüntelenül csak ad. Akkor boldog, ha adhat. Mintha nem is az övéből adna. Ezt még akkor is érzi - boldogan -, ha olyasmit ad, ami aztán valóban csak az övé: a tejét. Milyen csodálatosan találta ki a Teremtő, hogy az anyukák élvezik is a szoptatást. És szenvednek, ha nem adhatnak, s a gyerek nem szopik.

2014. február 14., péntek

Szerelem …

“Minden szerelem úgy lép az életünkbe, hogy megfoszt a szabadságunktól. Ha belemegyünk, nem tehetünk azt, amit akarunk, csak azt, amit a szerelem akar.”

Azt mondják, a szerelem: kóros állapot. Örök emberi érzés, de nem ésszerű. Káprázat, rögeszme, lázálom. Mégis azt mondom, hogy ez a mai ember által átélhető legvallásosabb állapot. Lelki másállapot. Minden esetben transzcendens. Valami olyasmi szólal meg ilyenkor bennünk, amire nincs magyarázat. Az embernek hirtelen fájni kezd a másik ember hiánya. Amíg nem vagy szerelmes, sohasem érzed, hogy félember vagy, hogy hiányzik belőled valaki! Örökké rá gondolsz, neki üzensz, gondolatban vele vagy. Valaki – egy másik ember! – viszi magával a boldogságodat, a nyugalmadat, az örömödet, a lelkedet, de még az életed értelmét is.

Saudek_800-dancers-in-paradise
Sohasem kellett ilyen intenzíven egy másik ember, hogy nem tudsz nélküle létezni! Tegnap még nem is ismerted. Egész jól elvoltál nélküle, most meg nem megy! Most, hogy nem a tiéd, hogy hiányzik, mint a letépett fél karod, döbbensz rá, hogy a magányod köré épített erős várad: homokvár. Menekülnél vissza – de nem lehet. Összedőlt, összedöntötte. Ilyenkor, ebben a szédült, irreális, sóvárgó, szomjas “nem bírok nélküled élni” állapotban sejtheted meg, hogy milyen lehet az Isten-élmény, ha valódi …

2014. február 12., szerda

Heti útravaló Müller Pétertől - 112. rész

"Minden igazi nevetés a halálon való nevetés."

Egyszerre nem lehet félni és nevetni is. Amikor nevetsz, nem félsz. S azt érzed, valamitől megszabadulsz. Minden öröm "felszabadult" öröm. A félelemtől szabadulsz meg ilyenkor.

Kilépsz a sötétből. A bánatból. És azt érzed, lebegsz. Hogy fölénybe kerültél valamivel, ami rossz és baj és lesújtó. Ilyenkor hirtelen összeáll a törött kép. Eloszlik a szorongás. Nem tudatosul benned, de azért nevetsz, mert rájössz, hogy az élet győzött a halál felett. És a halhatatlanság a mulandóság felett.

Minden kacaj az ösztönös halhatatlanság-érzetből ered. Ha már nevetni tudsz valamin, tudod, hogy nincs baj. Győztél. Lelkileg mindenképp. Már nem zuhansz, hanem repülsz.
hirdetés

Ezért van az, hogy minden igazi Mester derűs. A dalai lámára gondolj. Vagy bárkire, akit Mesternek vélsz. Ha nincs derűje: nem igazi mester. Minden Buddha szobor mosolyog. Nem tűnt fel? Egyetlen komor, lesújtott, szomorú vagy kétségbeesett Buddha arcot nem ismersz. Mert a hívei tudták, mit élt át: derűt. Hogy nincs halál. Nincs félelem. Minden homokzsákot kidobott a lelkéből, és most nevet. A kínai mesterek pedig kifejezetten röhögnek.

Ami nem fölfelé repül, az lefelé zuhan. És az emberi lélek, ha ráébred önmagára: repül. Ha rossz kedvem van, ne figyelj rám, mert tévedésben élek. Csak azokat a szavaimat fogadd el, amiket örömmel mondok.

2014. február 8., szombat

Gyilkos-tó legendája

Élt valamikor Gyergyó környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja kökény fekete volt, szeme szürkészöld, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye.
Egy napsütéses júliusi délelőtt Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy szemük összevillant- és mert a szerelem hirtelen jön a szíven üt, mint a villám- megszerették egymást.
A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükrös pogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvőre nem kerülhetett sor, mert a legény elvitték katonának. A lány hűségesen várta kedvesét.
Esténként mikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajozástól, fájdalmas szép énektől.
Történt azonban egyik vasárnap délután, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyörű lányt és elvágtatott vele mint szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt.
Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse. A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta a szemét a világ. Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget és földet rázó mennydörgéssel válaszoltak. Zuhogott az eső, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát.
Hajnalban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt még a pásztort is nyájastól, aki a szembelevő hegyoldalon legeltetett.
Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap első aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket.
A völgyet ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Vereskő-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patak zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat. A keskeny völgy helyén tó keletkezett, amelynek vizéből máig is kiállnak a fenyőerdő maradványai.
A környék pásztorai Gyilkos-tónak nevezték el ezt a tavat.
Így lett a hegy halálából ez élet vize.
Ha napsütésben belenézel a tó vizébe, Eszter szürkészöld szemei tekintenek szelíden vissza rád…

2014. február 4., kedd

Heti útravaló Müller Pétertől - 111. rész

"Ha valamit szívesen átadnék neked, ez lenne: gyorsan elfelejtem a bajaimat."

Nem tudom, mi a titka. A testem gyorsan elfelejti, hogy beteg. És a lelkem is, hogy szomorú. Valahogy nem állok meg, és nem foglalkozom vele. Megyek tovább. Nem figyelek oda. Nem engedem, hogy bármiféle baj gyökeret verjen bennem, s bokorrá terebélyesedjen.

Mondják, hogy jó természetem van, de ez csak féligazság. Nyilván van valami működési titka ennek. Talán az, hogy a jövőnek élek. Annyira vonz valami távoli cél, hogy nemigen foglalkozom a jelennel. Mint amikor egy futó lesántul, de azért fut tovább, amíg bírja, s igyekszi elfelejteni a fájdalmát. Úgy hívtam ezt magamban: "A gyors kioldás művészete". Egy hang azt mondja bennem: "Fuss tovább, ne nyavalyogj!"

Nem biztos, hogy ez mindenki számára hasznos. Van, akinek hosszan kell emésztenie a bajait, mert csak lassan tudja feldolgozni. De azért ez nem egészen így van. Az ember, ha jól él, tudja, hogy változásban él. És nem fél a változástól. Mint akit sodor az idő folyója, s nem kapaszkodik oldalt az ágakba, kövekbe, hanem hagyja sodorni magát. Bízik benne, hogy jó felé megy. Ez azért kell hozzá.

Ha nem tudnám, hogy életem folyója - akármilyen kanyarogva s akadályokon át is - de végső soron a TENGERBE rohan, nem utaznék ilyen vidáman benne. A közvetlen jövőm, meglehet, nehéz lesz, de ha elmúlik a nehéz jövőm, biztos vagyok benne, hogy a távoli jövőm már szép lesz és örömteli. Vagyis ez az egész folyamat összefügg az élet értelmébe vetett hittel.

Sokan Istennek hívják. Vagy tao-nak. Vagy beteljesülésnek. Minden nagy tanítás és minden nagy tanító hitt a happy endben.