2016. április 14., csütörtök

Csak ülünk ...

Kutatók egy csoportja 5 majmot zárt be egy ketrecbe.
Középre egy létrát helyeztek, majd annak tetejére banánt.
Amikor az egyik majom felmászott a létrán a banánért, a kutatók egy vödör vizet zúdítottak a másik négy majom nyakába.
Minden alkalommal amikor egy majom megpróbált felmászni a létrán, leöntötték a többieket hideg vízzel.
Hamarosan meg is tanulták a majmok, hogy aki fel mer indulni a létrán, azt meg kell akadályozni, le kell onnan verni, mert ha nem, jön a hidegzuhany az égből.
Nem sok idő kellett rá, hogy egyik majom se próbálkozzon felmászni a létrán.
Banán ide, banán oda…
Ezek után a tudósok lecserélték az egyik majmot egy újra.
Az új majom természetesen rögtön elindult a létrán, de a többi majom leverte, pedig már nem is kaptak hidegzuhanyt.
Az új majom persze nem értette, hogy miért kapja a verést, de pár alkalom után megtanulta, hogy a létrán nem megyünk fel.
Ezután lecseréltek még egy majmot és ugyanez történt.
Elindult a létrán és rögtön kapott is érte...
Ami furcsa, hogy az előző új majom is részt vett a verésben, holott nem tudta, a miértjét, hiszen ő sosem kapott vizet a nyakába.
A harmadik, negyedik és végül az ötödik majommal is megismétlődött ugyanez a történet. Most már nincs senki az eredeti 5 majomból.
Senki nem tudja, miért nem lehet felmászni arra a létrára.
Senki nem érti, miért nem lehet elindulni a banánért.
Mégsem másznak fel érte.
Miért?
Ha megkérdeznénk őket és tudnának beszélni, valószínűleg ezt válaszolnák:
Nem tudom.
Egyszerűen errefelé így működnek a dolgok.
Mert ez mindig így volt és ezt így kell csinálni.
Lehet, hogy épp feltesszük a kérdést önmagunknak: miért tesszük folyton azt, amit általában teszünk, amikor léteznek más utak, más megoldások is.
Milyen irányba fejlődünk, ha mindig csak a régi, kitaposott utat követjük?
Ki mondta azt hogy ez így jó?
Ki döntötte el?
Létezik egy másik világ a mi kis világunkon kívül…
Jobb, szebb? Nem tudjuk.
Miért? Mert nem merjük megkérdezni, miért is nem lehet felmászni azért a csábító banánért.
Csak ülünk lenn a létra alatt és valódi ok nélkül megtámadunk bárkit, aki meg merészeli kérdőjelezni a "törvényt"...
És még mindig ülünk a létra alatt...
Csak ülünk egy létra alatt.

2016. április 3., vasárnap

Popper Péter: A keletieknek van egy legendájuk.

Két szerzetes vándorlás közben egy megáradt patakhoz ér. Magas a víz, irtózatos mennyiségű sarat, törmeléket sodor magával. A patak partján áll egy nagyon szép lány, aki láthatóan azon vacillál, hogyan juthatna át a túlpartra, de nem mer belemenni a vízbe. 
Az egyik szerzetes szó nélkül a karjába kapja, és átviszi a vízen. Majd a két szerzetes folytatja a vándorútját. Este, mielőtt nyugovóra térnének, a másik szerzetes végül is kifakad: Hogyhogy te a karodba vetted, magadhoz ölelted ezt a lányt? Mi szerzetesek nem tehetünk ilyet! 
A társa azt feleli: Ide figyelj! Én ezt a lány már órák óta letettem. Te még mindig cipeled? 
Nagyon pontos történet, mert arra világít rá, hogy egy ember miféle bűntudatokat, sérelmeket, megbántottságokat cipel egy életen keresztül, amelyek már rég elmúltak, nincsenek, és az erejüket kizárólag onnan kapják, hogy az ember újra és újra felidézi magában a sérelmeit, nehogy elfelejtsen egyet is közülük. Tehát épp ő adja az erejüket.
Vagyis nem biztos, hogy Freudnak igaza van abban, hogy ennyire determinál a múlt, és nem lehet megszabadulni tőle. Hogy a múlt mondja meg, milyen ember leszek, milyen karakter leszek. 
Hát hogyne! De csak akkor, ha én magam táplálom és folyton újratöltöm energiával a saját múltbeli negatív élményeimet, majd nagy szemekkel bámulok, hogy ez még mindig jelen van az életemben.