Pelesz Alexandra: Cseresznyefa

Megint beesteledett. Sötét van, és én nem szeretek sötétben lenni. Főleg nem egyedül. Ma újra nem játszottunk, pedig reggel megígérted, amikor kiraktál a suli előtt a kocsiból. Emlékszel, azt mondtad, ha ügyes leszek, figyelek, nem leszek rossz és nem hozok rossz jegyeket, akkor este játszani fogunk. Mi, együtt. Talán még apa is.

Hét óra volt, amikor kiszálltam reggel a kocsiból. Volt még egy óra, hogy a többiekkel játsszak, mielőtt becsengettek. Már nagyon kezdtünk unatkozni, ezért tartottunk egy futóversenyt a folyosón. Nagyon élveztük, még kiabáltunk is örömünkben, amikor beért a győztes a célba. Sajnos a tanító néni is kiabált, de ő nem örömében. Ő azt kiabálta, hogy azonnal adjuk oda a tájékoztatónkat. Sírnom kellett, és a többiek kinevettek, hogy emiatt sírok. De én azért sírtam, mert te azt mondtad, hogy csak akkor játszol velem, ha jó leszek. Kaptam egy beírást. Nem voltam jó.
Utána már minden órán ezen járt az eszem. Csak úgy kattogott. Aztán nagyot kattant attól is, ahogy a tanító néni rákoppintott a fejemre. Mérgesen nézett rám, és azt hajtogatta, hogy már megint nem figyeltem, és hiába szólított fel, nem folytattam az olvasást. Oda kellett adnom a tájékoztatómat. Kaptam egy feketepontot. Megint sírtam, és megint mindenki kinevetett. Olyan mérges lettem, hogy belerúgtam a padba, mire a tanító néni még mérgesebb lett, mint amilyen én voltam.
Most már biztosan nem játszol velem este. Csak erre tudtam gondolni.
Délután, amikor az udvaron voltunk, megvertem az egyik osztálytársamat. A Balázst. Mert megint kinevetett amiatt, hogy sírtam. Ezután már nem is kérték el a tájékoztatómat, csak azt mondták: be kell hívatni a szüleit ennek a gyereknek.
Soha többé nem fogsz játszani velem, igaz?
Úgy vártam a négy órát, hogy hazamehessek végre veled. Aztán eszembe jutott, hogy előbb még elviszel a matektanárhoz, akinél ott kell maradnom másfél órát, mert nem kaphatok rossz jegyet. Te addig vásárolni mentél. Bárcsak veled mehettem volna! Hogy felálljak a bevásárlókocsi hátuljára, és halljam a hangodat, ahogy sorolod, hogy mit kell venni. Bárcsak foghattam volna a kezed a pénztárban, amíg vártál, ahelyett, hogy a matekfeladatokat csináltam.
Olyan lassan telt el a másfél óra, hogy már majdnem sírtam. Újra. Csak mert hiányoztál. És mert féltem, hogy mit fogsz mondani, ha odaadom a tájékoztatómat. Már nem is tudom hányadik feketepont a héten. Csak azt tudom, hogy eggyel kevesebb, mint amennyi beírás.
Végre értem jöttél, és annyi mindent mondtam volna, főleg azt, hogy egész nap rád gondoltam és hiányoztál, és szeretlek. De végül nem mondtam semmit, csak bámultam ki a kocsi ablakán, és rettegtem, hogy mi lesz, ha hazaérünk és nekem oda kell adnom a tájékoztatómat.
Aztán nem kellett odaadnom, mert nem jutott eszedbe, hogy bele szeretnél nézni. Mondtad, hogy menjek a szobámba, ne legyek itt láb alatt, amíg kipakolod a szatyrokat, kiszeded az edényeket a mosogatógépből, kiteregeted a ruhákat, készítesz vacsorát. Pedig én úgy szerettem volna a lábad alatt lenni. Adogatni a mosógépből a zoknikat, hogy ne kelljen mindegyikért lehajolnod. A tányérokat is adogattam volna. Bármit megtettem volna, csak hogy a lábad alatt lehessek. De mivel azt kérted, hogy jöjjek a szobámba, hát bejöttem.
Leültem az ágyamra és végignéztem a polcokon lévő játékaimon. Gondolkoztam, mit csináljak, egyedül. Vannak társasjátékok, nem is kevés! Hotel, Monopoly, Ki nevet a végén, Zingo. Csak olvastam sorban, mik vannak a dobozokra írva. Ezekkel nem tudok egyedül játszani. Csak veled tudnék, vagy apával. De ő még haza se ért. Mit is mondtál a kocsiban? Hogy későn jön, mert ha nem végez el időben, valami ködösbért kell kifizetnie? Nem tudom, mi az, de biztosan nem jó, ha ez miatt ott marad. A legokat már megépítettem milliószor, nincs kedvem újra nekiállni. Könyvek. Nincs kedvem olvasni. Jobb lenne, ha te olvasnál nekem. Ceruzák, filcek, zsírkréta. Minek rajzoljak? Neked szoktam rajzolni. Aztán, miután egy órán keresztül rajzolom, úgy, hogy már megfájdul a szemem és már sajognak az ujjaim is, hogy olyan szépen kiszínezzem, hogy biztosan tetszen neked, te egy gyors pillantással elintézed, miközben fülig érő szájjal mondod, hogy „gyönyörű”. De szerintem meg se nézed. Nem is láttad rajta a múltkor azt a pici katicát, aki a virágon mászott. Nem láttad a kisfiú kezében a szív alakú lufit, amire az volt írva: szeretlek anya! Nem láttad, hogy még cseresznyéket is rajzoltam a fára, mert annyira szereted a cseresznyét. Megszámoltam, hatvannégy darabot rajzoltam rá, csak neked! A fűszálak közé még csigákat is rajzoltam, nem volt könnyű. Láttad őket?
Aztán utána, amikor este kidobtam a szemetesbe a papírzsebkendőt, amibe kifújtam az orrom, (mert sírtam, amiért nem játszottunk aznap sem), megláttam, hogy összegyűrve bent van a többi szemét között ez a rajz, amire én hatvannégy cseresznyét rajzoltam, meg katicabogarat.
Nincs kedvem rajzolni.
Lehajtom a fejem az íróasztal fölé, a naplóm fölé, és újra sírok. Fiú létemre, megint csak sírok. Lepottyan egy könnycseppem a napló lapjára és szétfolyik rajta. A többit már inkább eltörlőm, hogy ne csöppenjen rá.
Aztán mégis érkezik egy újabb. De ez honnan? Hiszen én letöröltem! Az enyém nem lehet.
Hátra nézek, és a fejem felett áthajolva anya olvassa a naplómat. Az ő könnye pottyant le az előbb. Aztán újra és újra, csak úgy hullanak a könnyek, hogy teljesen átáztatják a naplóm oldalait.
Most meg miért sír? Megnézte a tájékoztatómat? Vagy felhívta a tanító néni? Vagy mi rosszat csináltam?
Aztán felhúz az asztaltól, és megölel, de úgy, hogy majdnem fáj. De nem érdekel. Én is ölelem őt, nagyon, lehet, hogy Őneki is fáj.
– Kincsem, válasz egy társasjátékot, és hozd ki a konyhába. Tudunk ott is játszani, majd megkeverem két dobás között a pörköltet – mosolyog rám, de még mindig sír.
– Ha nincs kedved játszani velem, nem kell, anya. Ne sírj! – mondom neki, mert nem tetszik, hogy ilyen könnyes az arca. – Majd játszok valamit egyedül.
– Nem – nevet a könnyein át. – Hozz egy társast! De valami olyat, amit jó sokáig tart végig játszani – kacsint rám mosolyogva.
És én boldogan viszem a társast, és a konyhában játszunk, és közben anya azt is mondja, hogy most már megesküszik, hogy mindig így fog főzni, hogy közben velem játszik, és megkér rá, hogy majd segítsek neki leszedni a ruhákat, ha megszáradtak.
És arra is megkér, hogy rajzoljak neki egy cseresznyefát.

Móra Ferenc: A szánkó

Kegyetlen hideg tél volt, azóta se tudok hozzáfoghatót. Fenékig befagyott a patak, a verebek megdermedve hullottak le a fákról, a háztetőről olyan vastag jégcsapok meredeztek, hogy kővel is alig bírtuk őket lehajigálni.
Először a báránybőr sapkánkat vagdostuk hozzájuk, de evvel nem sokra mentünk. A fülünk megfázott, a sapka a tetőn maradt, s ami a legnagyobb baj volt: a jégcsap se esett le.
  Még jobban szerettünk a hóban játszani. Akkora hó volt, hogy alig látszottunk ki belőle, ástunk is benne akkora barlangokat, hogy akár a medvék királya ellakhatott volna bennük. Persze a medvének több esze volt, mint hogy hópalotában lakott volna. Nem is fagyott el se keze, se lába, mint nekünk.
  Legkülönb mulatság mégis csak a szánkázás volt. Szomszédunkban lakott a bíró. A bíró csináltatott a fiainak olyan szánkót, hogy annál szebb még nem volt a világon. Még most is sokszor álmodom vele így tél idején. Kőrisfából volt a talpa, diófából a karja, az ülése lószőrvánkos, beterítve bársonyposztóval, a lábtakaróján bolyhos szőnyeg. Be volt festve az egész szép pirosra, tán a kötele is selyemből volt.
  Megvolt a mesés szép szánkó, de nem volt, aki húzza. Nagy úr volt akkor Bíró Pali is, Bíró Gyuri is, mind a kettő csak húzatni akarta magát. Engem fogtak be, meg egy másik szegény gyereket, a Favágó Jánoskát.
  – Egyszer ti húzzátok, máskor mi ülünk benne – biztattak a bíró fiai.
Bántuk is mi a csúfolódást, csakhogy hozzáférhettünk a szánkóhoz. Gyuri, Pali elnyújtózkodtak nagyurasan a puha ülésben, mi ketten nyakunkba akasztottuk a cifra istrángot, szél se érhetett a nyomunkba aztán. Meg se álltunk az ötödik fordulóig, ott is csak lélegzetet venni.
Így tartott ez egy hétig, hanem Favágó Jánoska már akkor olyan búsan lógatta a fejét, mint egy igazi ló. Meg is kérdezte tőle a kisebb gazdánk, a Bíró Pali, hogy tán kevesli az abrakot?
  – Szeretnék már egyszer én is beleülni a szánkóba – motyogta félősen Jánoska -, csak egyetlenegyszer, csak egyik saroktól a másikig!
  Bíró Gyuri nevetve csördítette meg fejünk fölött a pántlikás ostorát:
  – Mást nem kívánnál, kis rongyos? Nem olyan gúnyához csinálták ezt a szánkót, mint a tied.
Pali még jobban rákiáltott:
  – Örülj, hogy húzhatod. Gyi, Szellő, gyi Bogár!
  Összenéztünk Jánoskával, s akkorát rántottunk a szánkón, hogy mind a két gazdánk kigurult a hóra. Olyat hemperedtek, hogy öröm volt nézni, ámbátor igyekeztünk elhordani az irhát.
  Hanem aztán megbántuk, amit tettünk. Másnap majd meghasadt a szívünk, mikor a bíró fiai elszánkáztak a ház előtt. Most már a Szabó Gergőék húzták őket.
  Ekkor énnekem egy gondolatom támadt:
  – Jánoska, van egy hatosod?
  – Volt tavaly, de labdát vettem rajta.
  – Tudod mit, Jánoska? Ha neked is volna egy hatosod, nekem is, vennénk rajta szánkót.
Másnapra kerítettünk pénzt. Én a Csacsadér vargától kaptam, mert segítettem neki kivinni a csizmákat a piacra, Jánoska meg eladta a labdáját meg a márvány golyóját meg a bicskáját a molnárinasnak.
  Délután lementünk a szenesboltba, vettünk a pénzünkön egy szenesládát. A ládát félig megraktuk szalmával, a fenekére szögeztünk két gyalult deszkát, kerítettünk egy ruhaszárító kötelet, s azt ráerősítettük a láda két oldalára. Megvolt a szánkó.
  Biz az nem egészen olyan volt, mint a bíró fiaié, de éppúgy csúszott.
  Az udvaron próbáltuk ki, mert az utcára szégyelltünk kimenni a másik szánkó miatt.
  Hanem az udvar kicsi volt.
  Megegyeztünk, hogy kimegyünk a falu végére, ahol senki se lát. Közökön, zigzug utcákon bujkáltunk kifelé, hogy ne találkozzunk a bíró fiaival. Fújt a szél kegyetlen, sodorta a tetőkről az arcunkba a havat, de nem törődtünk vele. Csak arra gondoltunk, hogy milyen jó lesz szánkóba ülni. Először Jánoska ül bele, én elhúzom a kis erdőig, ő meg engem vissza. Jaj, istenem, de jó lesz!
Kiértünk a falu végére. Az utolsó ház a Kati nénié volt, az öreg koldusasszonyé. Rogyott kis szalmás kunyhó, se udvara, se kerítése. Most csupa hó és jégcsap az egész kunyhó, csupa dér még az ajtókilincs is. A Kati néni kutyája, a szegény Morzsa, ott nyöszörgött a küszöbön.
  – Megállj, Ferkó – mondja a Jánoska -, eresszük be ezt a szegény kutyát, mert megveszi idekint az isten hidege. Az öregasszony bizonyosan alszik.
  Belöktük az ajtót, a Morzsa csaholva szaladt előre.
  Kati néni ott gubbasztott a vackán, elkékült orcával, dideregve vékony kendőjében. Olyan hideg volt odabent, hogy még a tűzhely sarkait is kivirágozta a dér.
  – Nem égett ebben a tűz, lelkeim, már három nap óta. Sem egy marék szalmám, sem egy gyújtat fám. Majd megfagyok, lelkeim – sóhajtozott az öregasszony.
Jánoska rám nézett, én meg őrá. Előhúzta a sarokból a baltát, kiment, csattogott, pattogott odakint: fölvágta tűzrevalónak a szánkót.
  Kisvártatva hatalmas tűz lobogott a kunyhóban. Égett a szánkó. A mi szánkónk, amelyikbe egyszer se ültünk bele.
  A szánkódarabok piros lángja hosszú csíkokban táncolt a falon, amely mintha sírt volna örömében, ahogy a dér leolvadt róla. Az öreg koldusasszony orcája is színesedni kezdett. Ahogy ránk vetette háládatos tekintetét, a mi szívünkben is valami melegség támadt. És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel.

Ma csak sajnos pirítós kenyérre futotta vacsorára

Ma csak sajnos pirítós kenyérre futotta vacsorára..Édesapám szavai egy életre belém égtek ..
Gyerekkoromban mindig szent volt a vacsoraidő; édesanyám nagyon szeretett főzni nekünk.
Egyik este késett a vacsora, mert gondjai voltak aznap a munkahelyén.
Mi azért megvártuk őt.
Mikor hazaért, eperlekvárt és pirítóst tett az asztalra. Nagyon égett pirítóst…
Az égett kenyereket látva a tányéron, vártam, hogy valaki mondjon valamit. Édesapám csak mosolygott és nekilátott enni, miközben megkérdezte tőlem, milyen volt a napom az iskolában.
Már nem emlékszem tisztán mit válaszoltam, de az élesen megmaradt bennem, ahogy édesanyám bocsánatot kért az égett kenyérért és a nem túl elegáns vacsoráért. Amit pedig apám mondott erre, sosem felejtem el:
„Viccelsz, drágám? Imádom a ropogósabb kenyeret!”
Vacsora után jó éjt akartam kívánni szüleimnek, édesanyám még mindig a konyhában volt, édesapám pedig már a hálószobájukban. Kihasználtam az alkalmat és megkérdeztem tőle, hogy tényleg annyira szereti az égett kenyeret?
Az ölébe vett és azt mondta:
„Édesanyádnak ma nagyon nehéz napja volt és elfáradt. Egy kis égett pirítósba nem hal bele senki, de a csúnya szavakba viszont igen.”
Az élet tele van tökéletlenségekkel és az emberek sem tökéletesek.
Amit megtanultam az az, hogy ki kell állnod a partnered mellett, amikor nehéz időkön megy keresztül, támogatnod és segítened kell őt.
Szeresd azt aki melletted van, jóban és rosszban; egy igazi kapcsolat boldogságot, kompromisszumot és szeretetet jelent.
És soha Ne feledd!
Együtt sírunk, együtt nevetünk!

Az életkor csak egy szám

Az életkor csak egy szám, amely nem határozza meg a személyiséget.
Felejtsétek el az életkorral járó sztereotípiákat.
Keressetek olyan hobbit, amit életetek végéig űzhettek.
Ne arra gondoljatok, hogy öregedtek, hanem arra, hogy ne legyetek unalmasak.

Olvassatok, tanuljatok, utazzatok.
Szerezzetek be klasszikus ruhákat, mert azok soha nem mennek ki a divatból.
Értékeljétek az egyszerű dolgokat és ne komplikáljátok az életeteket.
Szeressétek a közeli hozzátartozóitokat, úgy viselkedjetek velük, ahogy szeretnétek, hogy ők viselkedjenek veletek.
Szeressetek őszintén, érdek nélkül.
Legyetek empatikusak a körülöttetek élő emberekkel.
Tanuljatok meg megbocsájtani.

Becsüljétek meg a családot, mert ők mindig mellettetek lesznek és segíteni fognak benneteket.
Soha ne feküdjetek le haraggal a szívetekben.
Mondjátok el minél gyakrabban a szeretteiteknek, hogy szeretitek őket.
Ne azzal töltsétek az időt, hogy olyan dolgokat próbáltok megváltoztatni amit nem tudtok.
Mosolyogjatok minél többet!
Higgyetek a megérzéseitekben.
Ne beszéljetek rosszat másokról és ne is gondoljatok rosszat senkiről.
Ne vegyetek mindent a szívetekre.
Ne hibátlanok legyetek, hanem egyediek.
Engedjétek meg a gyerekeiteknek, hogy néha ők legyenek a tanítóitok.
Ne hagyjátok, hogy a félelem eluralkodjon rajtatok.
Értékeljétek az öregedés pozitív oldalát: ahogy telnek az évek, kevesebb a felelősségünk és több a szabadidőnk.
Ne engedjétek meg senkinek, hogy azt mondja, hogy túl fiatalok vagy túl öregek vagytok, csináljátok azt, amit szerettek.
Ne essetek kétségbe: 60 éves kor után is minden jó lehet! Tekints kíváncsisággal az új életszakasz elé!

Próbáld a legjobbat kihozni mindenből, ami az utadba kerül.

"Mama, feladom. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy tovább harcoljak. Minden rosszra fordul, és ha végre sikerül egy problémát megoldanom, jön egy másik, ami tízszer rosszabb. Esküszöm, feladom."

Ekkor a nagymama rám nézett, letörölte a könnyeit az arcomról, majd bevitt a konyhába. Három tálba vizet töltött, majd felrakta a tűzhelyre. Amikor elkezdtek forrni, mindegyikbe mást rakott. Az elsőbe sárgarépát, a másodikba tojást, a harmadikba pedig kávébabot tett. Húsz perc múlva a nagymama elzárta a gázt mindegyik edény alatt, majd egyenként kivette tányérra, ami megfőtt bennük.

– Mondd el, mit látsz – kérdezte tőlem.

– Répát, tojást és kávét.

– Fogd meg a répát, törd össze a tojást, majd igyál egy korty kávét.

Nem nagyon értettem mire megy ki a játék, de belementem, mert tudni akartam.

„Látod, édesem, mindegyiket ugyanaz a csapás érte, mégis teljesen máshogy reagáltak. A répa erős, kemény és könyörtelen. Azonban miután a forró vízből kivettük lágy és gyenge lett. A tojás először törékeny volt, hiszen csak egy vékony héj védi. A forró víz hatására viszont a belseje megkeményedett. A kávé viszont teljesen máshogy reagált. Ahelyett, hogy megváltozott volna, ő változtatta meg a vizet."

„Te melyik vagy?” – kérdezte. „Amikor csapás ért, hogyan reagáltál? Egy répa vagy, aki erősnek tűnik, de a fájdalom hatására meggyengül és elveszíti az erejét, vagy a tojás, ami alkalmazkodik, de idővel megváltozik, és megkeményedik belülről?”

Itt egy kis ideig szünetet tartott. Látni akarta, hogy értem-e amit mond.

"A szellemiség bennünk egy folyadék, éppúgy, mint ezekben. Ha valami rossz történik, attól edzettebbek és rugalmatlanabbak leszünk. Kívülről ugyanúgy nézünk ki, de belül megkeseredünk és megkeményedünk."

„Olyan vagy, mint a kávébab? Amikor a víz felforrósodik, szabaddá teszi a kávét. Mindent eláraszt a csodálatos illat, és a víz íze is teljesen megváltozik. Kávé lesz belőle. Ha te olyan vagy, mint a kávé, a legrosszabb helyzetekben ahelyett, hogy feladnád, jobb és erősebb leszel, és te magad változtatod meg a körülményeket magad körül. Legyél kávé, édesem. Mindig próbálj meg a kávé lenni!"

Ekkor végre megértettem, a legboldogabb emberek nem attól boldogok, hogy minden tökéletes körülöttük, hanem attól, hogy próbálják a legjobbat kihozni mindenből, ami az útjukba kerül.

Ne hagyjátok, hogy a rossz dolgok megtörjenek titeket. Próbáljatok meg tanulni belőle, bocsássatok meg, ha tudtok. A próbálkozások segítenek, hogy erőssé váljatok. A szomorúság emberré tesz, a boldogság pedig kedvessé.