2011. november 29., kedd

Nicholas Sparks: Éjjel a parton - részlet

Sok mindent szeretnék mostanában, de legfőként azt, hogy bárcsak itt lehetnél mellettem. Furcsa, de nem emlékszem rá, hogy mielőtt megismertelek, mikor sírtam utoljára. Mostanában meg úgy látszik, hamar kicsordul a könnyem... te viszont valahogy értelmet adsz még a szomorúságnak is, úgy közelíted meg a dolgokat, hogy attól enyhül a fájdalmam. Drága kincs vagy, ajándék, s ha majd újra együtt leszünk, addig akarlak a karjaimban tartani, amíg lesz bennük elég erő, hogy ezt meg tehessem. Sokszor csak az tartja bennem a lelket, hogy gondolatban veled lehetek.

Nicholas Sparks: Kedvesem - részlet

Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Hirtelen úgy éreztem, valami történt. Mint amikor egy kulcs beletalál a megfelelő zárba, és kattan egyet. Nem vagyok túlzottan romantikus lélek, és bár rengeteget hallottam már róla, soha nem hittem, sőt, most sem hiszem, hogy létezik szerelem első látásra. De valaminek történnie kellett, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem.
...

Annyi mindent szeretnék neked mondani, de nem is tudom, hol kezdjem. Talán azzal, hogy szeretlek? Vagy, hogy a veled töltött napok voltak a legboldogabbak életemben? Vagy, hogy az alatt a rövid idő alatt, amióta megismertelek, arra jutottam, hogy nekünk együtt kell maradnunk? (...) Tudom, hogy mostantól ezerszer újra át fogom élni az együtt töltött napokat. Hallani fogom a nevetésedet, látni fogom az arcodat, és érezni fogom, ahogy megölelsz. Mindez hiányozni fog, jobban, mind képzelnéd.

2011. november 26., szombat

Sose cipelj magaddal semmit a múltból - Gondolatszeletke

Sose cipelj magaddal semmit a múltból, a múlt már nincs!

Zárj le minden múltbéli dolgot, akár megoldottad, akár nem, hiszen többé már nem változtathatsz rajta.
Az élet nem egy megoldandó probléma, hanem egy csodálatos rejtély, amit minél teljesebben meg kell élned, a pillanatok teljessége gyönyörű és gazdag élményekkel lát el és az ilyen pillanatok építik csodásra az életed..
De ne gyűjtögess magad körül meg nem élt pillanatokat, ne siránkozz, mi lett volna ha, csak a jelenben megélt pillanat miatt maradhatsz lágy, minden más megkeményít.
A kisgyerek példáját hozom fel:
A kisgyerek lágy, a bölcsek útját járja, mert nem cipel magával sérelmeket. Ha egy gyerek haragos, akkor haragos, a végletekig megéli érzéseit. Abban a pillanatban lerombolná az egész világot, akkora energiákat szabadít fel és a következő pillanatban nyoma sincs a dühének, vidáman önfeledten játszik tovább. Azt mondják erre okos nagy felnőttek, hogy hisztis, hála Istennek, hogy az, még abban a korban meg meri tenni, de később sajnos beszorítjuk őt az elfojtásokba, az illik - nem illik-kel, megtanítjuk viselkedni. Jaj, ha tudnánk, mennyit ártunk vele! Egyszer talán lesz olyan világ, ahol nem az lesz a fontos, hogy milyen egyengyerekeket gyártunk. Pedig Ő tanít bennünket a pillanat megélésére. Ha dühös vagy, éld meg, mert haraggá alakul Benned, ha megéled a haragod, azzal sincs baj, csak ha cipeled magaddal és egyszer 10-20 év múltán is képes vagy az asztalra pakolni, hogy bezzeg te akkor mit és hogyan tettél. Ez a baj! Ez a lélek mérge, nem a megélt érzelmek, még ha szélsőségesnek látod, akkor is. Minden, amit félig élsz meg, mérgez, csak részben éled meg a pillanatot, a másik fele fájdalomként az elmédben tapad meg és minden hasonló szituációban eléd teszi: nesze, küzdj meg vele! Mosolyogsz, de ez nem tiszta, mert mögötte ott a haragod, az egész életed egy másnaposság lesz, nem tudsz tisztán semmit megélni, nem tudsz szeretni, nem tudsz hálás lenni minden pillanatért, és életed egy görcsös akarás.
...a tavirózsát is azért választottam képeknek, mert ez a csodás növény messze mélyről, a tófenék iszaprétegében kötött gyökeret, és a felszínhez egy vékony szállal kötődik csak... úgy lebegnek lágyan a virágai és a levelei... ...és erős, és csodálatos, lágy és mégis stabil...

2011. november 7., hétfő

Wass Albert: Mese az erdőről

Tudnod kell, hogy amikor a Jó isten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalkáját, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.
Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon le vele az emberek közé, és mindenkinek szívébe tegyen belőle egy darabkát. A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Láthatod: Igazi nagy kincseket osztott szét angyalkái között a Jó isten. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.
Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy súlyos lakatokkal. Gyűlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat, és Isten angyalkái hiába mentek egyiktől a másikig: a szívek nem nyílhattak meg s ők nem tehették beléjük a Jó isten ajándékait. A Jó isten pedig, aki mindent lát, látta ezt is, és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban, és jajgatástól lesz hangos a föld.
S ahogy a Jó isten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik angyalka, akiről bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:
- Hallgass meg engem, édes jó Istenem! Lám odaadtad angyal társaimnak a jóságot, meg a szeretetet meg a békességet, de ők bizony nem érnek velők semmit, amíg az ember szíve zárva marad. Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velük az ember szívét!
A Jó isten rácsodálkozott a kicsi angyalkára, de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhőkön.
- Próbáld meg lelkecském -- mondta kedvesen a Jó isten. -- Legyen, ahogy kívánod: neked adom az erdőket!
Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellő, akit ruhája ráncaiból húzott elő az angyal, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy, mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s taníthatták az állatokat mindarra, amit tudni jó és hasznos. Mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy-egy tündérke lakott, és gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja idejében a maga dallamát, és senki az erdő népéből mérges bogyót ne egyék. Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás, Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát. Akárcsak ma, éppen úgy.
Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult, hogy megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.
- Gyertek! -- mondta nekik -, az erdő majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.
Bevitte őket az erdő mélyébe, ott is a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.
Jött az első.
De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte el legszebb meséjét a forrás: az ember nem látott meg és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se. Rontó-ember volt.
Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a rontó ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a szerencsétlent. Amikor elment, zárt szívvel, hidegen. Ez volt az első harmat a földön..
Az esteli harmat. Angyalok könnye.
Aztán jött a második ember. Jött, de ő sem látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élő, csodaszép erdőben. Az ő szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő-ember volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az elsőt.
És ez volt az erdőn a második harmat. A hajnali harmat.
Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, a kik nem látják a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellő, a virágok, és a tündérkék a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.
És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a csermelyt.
És halkan mondta:
- Istenem, milyen szép...
És abban a pillanatban lehullt a szívéről egy nagy rozsdás lakat.
Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe betették a kincseket. A jóságot, a szeretetet, és a békességet. Magasan fönt, az égben, fehér felhő tutajon a Jó isten ült, maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipájából, és alámosolygott a földre.