A kovács

Egy fiatalember jelentkezett állásra egy nyomtatással foglalkozó nagy cégnél. Már túl volt az első meghallgatáson és most az igazgatóval kellett találkoznia. Az igazgató átnézte a róla szóló jegyzetet, amely kiváló volt. Majd megkérdezte:
- Volt-e ösztöndíjad az iskolához?
- Nem – válaszolt a fiú.
- Édesapád fizette az iskolád?
- Igen – válaszolta.
- Mit dolgozik édesapád?
- Édesapám kovács.
Az igazgató megkérte, hogy mutassa meg a kezeit. A fiatalember megmutatta a kezeit amelyek hibátlanok és finomak voltak.
- Segítettél valamikor szüleidnek a munkájukban?
- Sohasem, mert szüleim mindig azt akarták, hogy tanuljak és többet olvassak. Sőt még a munkájukat is jobban el tudták végezni mint én.
Az igazgató így szólt:
- Van egy kérésem. Ma, ha majd hazaértél, mosd meg édesapád kezeit és holnap gyere vissza hozzám.
A fiatalember úgy érezte, hogy minden bizonnyal övé lesz az állás. Amikor hazaért megkérte édesapját, hogy engedje meg, hogy megmossa kezeit. Az apa furcsán érezte magát. Boldog volt, de nagyon zavart is ahogy megmutatta kezeit fiának. A gyermek aprólékosan megmosta kezeit. Most először figyelt fel apja kezeinek nagyon ráncos voltára és sok sebhelyére. Némely sérülése annyira érzékeny volt, hogy a bőr összerándult mikor hozzáért.
Most értette meg mit jelentett a munka ezeknek a kezeknek, hogy fizethessék iskoláját. A kéz sérülései volt az ára tanulmányainak és jövőjének.
Miután megmosta apja kezeit, a fiatalember egy darabig szótlanul állt, majd elkezdett rendet rakni a műhelyben és kitakarítani azt. Ezen az éjszakán sokáig beszélgettek egymással.
Másnap visszament az igazgatóhoz, aki felfigyelt a könnycseppre a szemében, amikor megkérdezte tőle:
- Mit csináltál és tanultál meg tegnap este?
- Megmostam apám kezeit és miután végeztem vele kitakarítottam a műhelyt. Most már tudom mit jelent értékelni szüleimet és hogy nélkülük nem lennék az aki ma vagyok. Miközben segítettem édesapámnak rájöttem, hogy csak önmagunkra hagyatkozva mennyire nehéz bármit is tenni. Felismertem, hogy milyen sokat jelent a család és hogy mennyire fontos egymás segítése.
- Pontosan erre van szükség a munkásaim között is – mondta az igazgató. – Olyan valakit akartam alkalmazni, aki fontosnak tartja egymás segítését, aki elismeri a másik kemény munkáját és akinek nem a pénz jelenti az egyedüli életcélt.

Az utolsó játék

A reggeli séta alatt már más volt a kutya. Nem nézett be a bokrok alá, nem állt meg percekre egy-egy helyen szaglászni, nem maradt le nézelődni. Szorosan ment a férfi lába mellett, mintha félne, hogy lemarad, hogy elveszti gazdáját.
Egy helyen azonban megállt, és minden porcikájával azt kérte, hogy másfelé menjenek tovább, mint szoktak az elmúlt tizennégy év alatt. A férfi nem sietett, rámosolygott a kutyára, megsimogatta okos, nagy fejét, és halkan azt mondta: Hát akkor menjünk arra.
A kutya láthatóan megszaporázta lépteit. Egyenesen, tudatosan haladt valamerre, amit a férfi nem értett, de követte.
Kis tisztásra jutottak, ahol öreg, törött pad árválkodott, régen betemetett homokozóval. A kutya megállt, majd lassan, óvatosan lefeküdt a földre. A férfi körülnézett.
– Ó, te erre még emlékszel…? Ide hoztalak ki először, amikor hozzám kerültél…de rég volt. Tényleg, azóta soha nem jártunk erre. Jó volt itt, kiskutyám?
A kutya megcsóválta a farkát, egy darabig még feküdt, fejét a lábaira téve, majd nehézkesen feltápászkodott, és odaállt gazdája mellé.
– Mehetünk? – kérdezte vidáman a férfi. Elindultak a házak között hazafelé, a kutya ismét megállás nélkül, lassan, de biztosan haladt.
Otthon a kutya nem ballagott az edényéhez, ahogy idáig mindig, hosszú-hosszú éveken át tette. Csendesen bement a szobába, ráfeküdt a vastag, puha paplanra, ami a helye volt, és némán pihent. Majd feltápászkodott, óvatosan lehúzta a férfi levetett pólóját az ágyról, odavitte a paplanjához, lefeküdt és orrát a ruhába fúrta.
– Add vissza, te zsivány – mondta kedvesen a férfi, mikor meglátta. – Az az enyém, te kis tolvaj.
Régi játékuk volt ez – a gazda visszaszerezte a ruhát, és rátette a kutya fejére, aki nagyokat horkantott és a lábaival hadonászott.
Most azonban a kutya tette a fejét a pólóra, és mancsaival is tartotta. A férfi nem akarta eltépni a kedvenc ruhát, úgyhogy legyintett, megsimogatta az állatot, és indult a konyhába. Az ajtónál hallotta, hogy a kutya felhördül. Megfordult, de semmi különöset nem látott. A kutya ugyanúgy feküdt a helyén és őt nézte. Így még soha nem nézett, villant át a férfi agyán. A filmekben néznek így egymásra, mikor az egyik hosszú útra megy…igen, így szoktak nézni. Elgondolkodva ment ki a konyhába, csinált egy kávét és kibámult az ablakon. Furcsa érzései voltak.
Tíz perc múlva bement a szobába. Rápillantott a kutyára, tovább lépett, majd megdermedt és megállt. Letérdelt, odahajolt a kutyához, aki még mindig görcsösen kapaszkodott a pólóba. Okos, barna szemei nyitva voltak, de az oldala már nem emelkedett.
Lassan felfogta, mi történt. Lefeküdt a kutya mellé a földre, arcát az állat pofájára tette, és sokáig így maradt. Csak a könnyei patakzottak, végigfolytak az arcán, kis csíkokat hagytak a kutya szőrén, aztán beleivódtak a pólóba.

– Minden ruhámat odaadnám, hogy egyszer még egyet-csak egyet-el tudj lopni…Ez már a tiéd marad – mondta halkan.
Feltérdelt, végigsimította a mozdulatlan testet. Aztán óvatosan kivette a pólót a kutya alól, és beterítette vele az okos, néma fejet.

Kölcsön adok egy kutyát!

Kölcsön adok neked egy kutyát - szólt egy hang. Azért, hogy szeresd, amíg él és sirasd, amikor 12-14 év múlva meghal, de az is lehet, hogy csak 2-3 évig marad veled. Megteszed? Vigyázol rá, amíg én vissza nem hívom?

A kutya elbűvölő lesz, és te boldog leszel, és ha úgy érzed majd, hogy a veled töltött ideje túl rövid volt, mindig veled lesz majd az emléke, hogy megvigasztalódj. Nem ígérhetem, hogy veled maradhat, hiszen minden földi dolognak vége van egyszer.

De van egy feladatod, akarom, hogy a kutya tanuljon. Sokat keresgettem ezen a világon, hogy találjak neki egy igazi mestert. És a rengeteg ember közül, aki itt él ezen a Földön, téged választottalak. Most válaszolj! Teljes szívedből szeretni fogod, és úgy gondolod, hogy megéri az erőfeszítést? Nem fogod gyűlölni a világot és az életet, amikor újból eljövök érte?

És válaszoltam: - Igen készen állok, így fogok tenni. Mert az örömet, amit a kutyától kapok, enyhíti majd az elvesztés fájdalmát. Gyöngéden vigyázok rá, szeretni fogom teljes szívemből és a szeretetéért örökre hálás leszek. És ha sokkal előbb jössz érte, mint várnám, erős leszek a fájdalom előtt, megpróbálom majd megérteni. Miért?

Igen, ha a szeretetemen keresztül te teljesíteni tudod, amit neki terveztél, akkor segíts, amíg zokogok a hiányáért. És, amikor rá emlékezem majd, biztosan tudni fogom, én sokkal többet tanultam, Őtőle


Ő volt az én csodás kutyám. aki 14 évet töltött velem és már 10 éve érzem a hiányát! Még ma is sokat gondolok rá!

Beth Norman Harris: Egy kutya imája

Légy kedves velem, szeretett gazdám, mert egy szív sem olyan odaadó és hűséges a világon, mint az enyém. A türelmed és megértésed minden másnál jobban megtanít arra, mi az, amit elvársz tőlem. Beszélj hozzám gyakran, mert a hangod számomra a legszebb zene, amit valaha is hallhatok – nem véletlenül csóválom olyan boldogan a farkam, ha meghallom a közeledő lépéseidet. Ilyenkor tudom, hogy pillanatokon belül láthatlak.
Amikor kint hideg van, vagy esik az eső, akkor kérlek, vigyél be a házba. Mivel már háziállat vagyok, nem tudok úgy harcolni a természet elemei ellen. Számomra nincs nagyobb megtiszteltetés, mint hogy a lábadnál ülhetek például a kandalló előtt. De azt is tudnod kell, hogy ha nem lenne otthonod, inkább követnélek hóban-fagyban bárhova, mint hogy a legpuhább párnán, a legmelegebb otthonban pihenjek. Te vagy az én istenem, én pedig a te legnagyobb tisztelőd.
Mindig tegyél friss vizet és ételt a tálkáimba, bár tudod, hogy sose teszek neked szemrehányást, ha elfelejtkezel róla. Ha odafigyelsz arra, hogy mit iszok és mit eszek, elég jól leszek ahhoz, hogy játsszak, hogy pajkos legyek, hogy az oldaladon sétáljak, hogy mindig készen álljak arra, hogy megvédjelek, hogy támogassalak, ha az életed veszélyben lenne.
Szeretett gazdám, ha beteg lennék, megromlana az egészségem, esetleg elveszteném a látásom, ne fordulj el tőlem. Inkább tarts finoman, gyengéden a karodban, hogy boldogan, békésen tudjak elmenni. Így biztos lehetsz benne, hogy az utolsó lélegzetem, az egész sorsom, az egész életem a te kezedben, nálad volt a legjobb helyen.

Egy iskola igazgatójának levelet a szülőkhöz.

Vizsgák előtt álltak egy szingapúri iskolában a diákok. Néhány nappal a megmérettetés előtt az iskola igazgatója ezt a levelet juttatta el a szülőkhöz.

„Kedves Szülők!

Hamarosan megkezdődnek a gyerekek vizsgái. Tudom, hogy nagyon fontos az Önök számára, hogy gyermekeik jól teljesítsenek. Mégis, arra kérem Önöket, ne feletsék el, hogy a diákok között, akik vizsgázni fognak, mindig lesz

– egy művész, akinek nem kell értenie a matematikához

– egy vállalkozó, akinek nem számít a történelem vagy az irodalom

– egy zenész, akinek a kémiajegyei nem sokat nyomnak majd a latban

– egy sportoló, akinek a fizikai erőnléte mindig fontosabb lesz, mint a fizika


Ha a gyermekük jó jegyet kap majd, az csodálatos dolog. De ha nem, kérem, ne törjék le az önbecsülését, a méltóságát!

Mondják el neki, hogy ez csak egy vizsga, és az életben sokkal fontosabb dolgok is vannak. Mondják el neki, hogy mindegy, milyen osztályzatot kap, szeretik őt, és nem fogják kritizálni.

Kérem, tegyék meg ezt, és aztán csak nézzék, ahogy a gyermekük meghódítja a világot. Egy vizsga, vagy egy rossz jey nem veheti el sem az álmait, sem a tehetségét.


És kérem, ne gondolják, hogy a világon kizárólag az orvosok és a mérnökök boldog emberek!”

Vank Kata - Az én édesanyám értelmi fogyatékos volt...

Az én édesanyám értelmi fogyatékos volt. Senki nem törődött vele, édesanyja halála után. Mégis képes volt ellátni magát, és aztán engem. Egy kis faluban élt ő, én is oda születtem. A falu próbálta kitalálni, ki lehet az apám. Bár értelmi fogyatékos volt, csodás édesanya lehetett volna belőle. Emlékszem a meséire, emlékszem mennyit nevettünk. Ő megragadt egy hat éves szintjén. Játszott, nevetett. Boldog volt.

Még ennyi évvel a halála után is, ha visszaemlékszem rá, a boldogság szó jut róla az eszembe. Aztán, amikor iskolás lettem, csúfoltak miatta. Egy kis faluban ez nem is csoda. Volt, hogy a tanítónő kiültetett előre egy külön padba, mert egy értelmi fogyatékos gyereke is csak értelmi fogyatékos lehet. Végül elvett tőle a gyámügy.

Egy nevelőotthonba kerültem, de minden hétvégén mehettem hozzá. Életem legszebb napjai voltak, amit vele tölthettem. Játszott... mindig játszott, és mindig nevetett.

Felnőttem, bár nem vele, de mégis minden hétvégét együtt töltöttünk. Bár értelmi fogyatékos volt, olyan sok bölcsességet tanított nekem az életről. Sírni csak akkor láttam, amikor a vonat állomáson integetett utánam, mert mentem vissza az intézetbe.

Szerettem őt, és ő is engem. Amikor felnőttem, én lettem a gyámja, és gondoskodtam róla, amíg élt. De valójában ő gondoskodott rólam. Tőle tanultam szeretni az életet, és nem gyűlölni az embereket, amiért erőszakkal elvettek tőle.

Egy éjjel bejött a szobámba. odaült az ágyam szélére, megsimogatta az arcom, könnyes volt a szeme, és mosolygott. Néztem őt. "Tudtam, hogy belőled sikeres ember lesz. Tudtam. Mert tudtam, Te többet érdemelsz annál, hogy a bolond anyád miatt gúnyoljanak, és a szégyen padba kelljen ülnöd. Ezért engedtem, hogy elvigyenek. És mert, megígérték, láthatlak. Legalább ezt az ígéretüket nem szegték meg. Minden vasárnap este meghaltam, amikor elmentél, de tudtam, ezzel tehetek meg érted mindent. Mellettem, és ebben a kis faluban nem lett volna esélyed, hogy emberré válj." Átöleltem őt.

Bár tudom, értelmi fogyatékos volt, de én ezt nem így gondolom. Ő egyszerűen csak boldog volt egy kegyetlen világban. Ő megmaradt gyermeknek, felnőtt testében egy hatéves gyermek lelke élt. Ő rácsodálkozott a világra, órákig tudta nézni a hangyákat, és hangosan nevette őket.

Mi kimentünk a gátoldalba, és egész nap mást sem csináltunk, csak gurultunk le... újra és újra. Vagy fogtunk egy nagy nejlon zsákot, és azzal csúsztunk. Télen órákon át építettük a hóembereket, vagy csak sétáltunk a hóesésben.

Nem telt el úgy este, hogy ne olvasott volna nekem mesét, és ne énekelt volna egy dalt. Mind a mai napig ott cseng a hangja a fülemben. Gyönyörűen énekelt. Gyönyörűen. Ringatott. Minden este ölébe vett, és ringatott... közben énekelt. Még mindig hallom énekelni, pedig nagyon régóta nincs már velem.

Emlékszem az iskolai ünnepélyekre. Ő ott állt vádló, és szánakozó tekintetek kereszttüzében, de nem érdekelte. Mind a mai napig előttem van, ahogyan csillog a szeme, és ahogyan mosolyog. Nem telt el úgy nap, hogy ne mondta volna, mennyire szeret engem, és mennyire büszke rám.

Még megvan a Barbie ház, amit ő készített. Istenem... mennyit játszottunk együtt. Csak ő meg én.

Aztán kiültettek a szégyenpadba, és mindenki rajtam nevetett. Értelmi fogyatékos vagy, mint az anyád! Kiabálták nekem mindig. Ekkor lépett közbe a családvédelem. Elvettek tőle, bár nem örökre. Nagyon fájt, hogy nem lehettem mellette, de nekünk minden hétvége ajándék volt a sorstól. Mert bár elszakítottak minket egymástól, mégis engedték, hogy kapcsolatban maradhassunk.

A kedvence a Paff a bűvös sárkány volt. Olyan sokszor énekelte. Azt mondta nekem a nagy játékok közben, hogy ő nem értelmi fogyatékos, ő csak egy álomvilágban él, a játékai között, és én nem a kislánya vagyok, hanem a legjobb barátja, aki megérti őt, és aki nem ítéli el. Én voltam számára Peti... a legjobb barátja, a Paff a bűvös sárkányból.

Ahogy nőttem, úgy vált egyre szorosabbá és szorosabbá a kapcsolatunk. Mellette nem lehetett igazán felnőni, mert én már 15 éves voltam, ő mégis babázni akart, és a gátoldalon lecsúszni, sétálni az esőben, ugrálni a pocsolyákba, és nevetni.És én vele tartottam. Sosem éreztem szégyent miatta. Büszke voltam rá, hogy ő ennyire tiszta maradt egy kegyetlen világban.

Sosem tudtam, mi az, amit felfog, mi az amit érzékel abból a világból, ami körülötte van. Volt, hogy elbiciklizett a piacra, ahol körbeállták az emberek, ellökték, leköpték. Ő fölállt, megvette, amit szeretett volna, hazajött, megmosakodott, és nevetett. Nem tudom, érzett-e fájdalmat, vagy érzett-e bármit, amiért ezek megtörténhettek, megtörténtek vele.

Sírni csak akkor láttam, amikor a vonat ablakából integettem neki. Akkor mindig sírt. De közben mosolygott is.

Olyan gyönyörű volt a szeme. Annyi csillogás és annyi élet volt benne.

Őt a külvilág mégis értelmi fogyatékosnak kiáltotta ki, és elvették tőle a tökéletes élet reményét. Bár nem adta ő azt oda. Ő boldog volt, akkor is, ha fájtak neki a dolgok.
Mikor felnőtt lettem, mindent elkövettem, hogy diagnosztizálják nála bármi is legyen a baja. Én a szívem mélyén mindig is azt gondoltam, ő fejleszthető lett volna, ha nem abba a korba születik, amelyikbe.

Emlékszem, amikor felhoztam Pestre.Rácsodálkozott a világra. Ő sosem tette ki a lábát, abból a kicsinyke faluból. Alice volt ő csodaországban. Rettegett az orvosoktól, rettegett mindentől, mert teljesen ismeretlen volt neki ez a világ.

És akkor eldöntöttem, nem érdekel, mi lehet a baja, nem teszem ki őt ennek soha többé.
Visszamentünk a kis otthonunkba, abba a vályogházba, amelyben világra jött, és amely oltalmazta őt élete végéig. Nem akartam, hogy fájjon neki az, amit én teszek vele, mindezt önös érdekből. Bebizonyítsam egy falunak, ami mindig kivetette őt magából, hogy ő valójában nem bolond, csak egy álomvilágban él, és boldog. Már nem akartam nekik bizonyítani semmit.

És soha többé nem engedtem, hogy bántsák az édesanyámat. Azt az asszonyt, aki fogyatékossága ellenére a legtökéletesebb édesanya volt ebben a világban.

Büszke vagyok rá, hogy ő volt az én anyukám. A legcsodálatosabb édesanya, aki valaha ezen a Föld nevű bolygón élt.

Steve Jobs: “Egyetlen dolgot, nem találhatunk meg, ha elvesztettük…”

Az üzleti világban elértem a siker csúcsát. Mások szemében az életem maga siker megtestesítője.
Ugyanakkor, a munkától eltekintve, kevés örömöm van. A legvégén a vagyon csak egy olyan tény, amihez ugyanúgy hozzászokunk.
Ebben a pillanatban, a betegágyon fekve és visszaemlékezve az életemre, felismerem, hogy mindaz a gazdagság és elismerés, amire annyira büszke voltam, elhalványul és jelentéktelenné válik, ahogy egyre közeledik a halál.

A sötétségben látom az életben tartó gépek zöld fényeit és hallom a búgó hangjukat, egyre közelebb érzem a halált.
Most már tudom, amikor elegendő vagyont halmoztunk fel, mely élethosszig kitart, más dolgokat kellene keresnünk, amelyeknek nincs köze a vagyonhoz.
Valami sokkal fontosabbat:

Talán kapcsolatokat, talán művészetet, talán fiatalabb korunk álmait…

A vagyon folyamatos üldözése csak egy önmagából kifordult személyt hoz létre belőlünk, amilyen én is vagyok.
Isten adta képességünk érezni mindenki szívében a szeretetet, nem pedig a vagyon által előidézett illúziókat.
Az életem során megszerzett vagyont nem vihetem magammal.
Amit magammal vihetek, az csak a szeretet által kiváltott emlékek.
Ez az igazi gazdagság, mely követni fog, elkísér, erőt és fényt ad.
A szeretet ezer mérföldeket képes utazni. Az életben nincsenek határok. Menj, ahova akarsz. Érd el a magasságot, amit el akarsz érni. Minden ott van a szívedben és a kezeidben.

Melyik a világ legdrágább ágya? – A beteg ágya.
Alkalmazhatsz valakit, hogy vezessen helyetted, csináljon neked pénzt, de nem vehetsz rá senkit, hogy viselje el a betegségedet helyetted.
Az anyagi dolgokat megtalálhatjuk, ha elvesznek. Egyetlen dolog van, amit nem találhatunk meg, ha elvesztettük – az Életet.
Amikor valaki bemegy a műtőszobába, észreveszi, hogy van egy könyv, aminek az olvasását még nem fejezte be – “Az egészséges élet könyve”.
Bármely szakaszában is vagyunk pillanatnyilag az életünknek, egyszer majd szembesülünk azzal a nappal, amikor behúzzák a függönyt.

Gondosan őrizd a szeretetet a családodért, a szeretetet a házastársadért, a szeretetet a barátaidért…

Bánj jól magaddal. Törődj másokkal!

Csitáry-Hock Tamás - Akartalak

Mindennél jobban, mindenkinél jobban. Megtalálni, felfedezni, szeretni. Veled lenni, megélni az életet. Akartam. Akartalak.
Aztán mást is akartam. Felejteni. Nem szeretni. Elveszíteni az úton, nem gondolni rád. Soha, soha, soha. Soha nem tudni rólad. De nem lehetett. Nem lehet. Felejteni, nem szeretni, elveszíteni. Csak egyet lehet. Megtalálni. Újra és újra és újra.
Szeretni.

Csitáry-Hock Tamás /Lélekkönyv/

Már nem ragaszkodom Hozzád

Már nem ragaszkodom Hozzád ... Megtanultam elengedni a késztetést, hogy irányítsam a dolgokat, Nem akarok tenni, hogy Neked jobb legyen ... Hogy  megfeleljek ... 

Az, hogy nem látod lelkem, nem az én hibám.

Hogy nem engeded érezni a földöntúlit, az egód játszmája. Míg rabja vagy félelmeidnek, a boldogságunk útjában állsz.

Már nem akarlak győzködni, nem akarok segíteni Neked. Elengedtem azt a kényszerképzetem, hogy csak veled lehetek boldog. Hiszen ezzel feladtam önmagam, és a megfelelés kényszere messzire hajtott valódi lényemtől. Mindennél jobban akartalak.

Bizony túl sokat tettem értünk. Rá kellett jönnöm, hogy egy kapcsolathoz két egyenrangú partner szükséges. Ha csak adok, de nem kapok vissza, felborul az egyensúly. Ha beleteszem szívem-lelkem, de csupán a riadt egó felel, megborul a harmónia.

Nehéz volt meghoznom a döntést. Éjszakákon át rágódtam, szenvedtem és kínlódtam, mire kimondtam, hogy ELÉG. Ennél többre becsülöm magam, megérdemlem a szeretetet. Megérdemlem, hogy valaki a lelkét is nekem adja. Egy olyan ember, aki nem menekül sem tőlem, sem önmagától. Aki kész arra, hogy a szerelem által meggyógyítsa sebesült lelkét. Aki hisz bennem, és bízik kettőnk erejében.

Megértettem, hogy a csodás percek túl kevesek voltak ahhoz, hogy behegedjen a sok seb, amit lelkemen ejtettél. Engem büntettél sokáig, mert Te nem szereted magad. Engem aláztál meg, mert kevésnek érezed magad a szerelemhez. Hazudtál, hitegettél, mert bennem találtad meg a biztonságot.
De gyáva lelked sokszor elmenekült.
Sokáig hittem és bíztam kettőnkben, a szerelem erejében. De most úgy döntöttem, elengedem a kezed, és kérlek ne nyúlj utánam.

Lehetőséget adok magamnak egy új életre- Lehetőséget, hogy valakinek én legyek az élete.

Lehetőséget, hogy megbecsüljenek, és valódi csodaként tekintsenek rám.

Lehetőséget adok magamnak, hogy szerethessenek.

Hiszen a szerelem a lélekben születik, és nincs más feladata, mint az áramlás. De ehhez két ember szükséges.

Új életem készen állok!