Kedvesem! Közöttünk vannak! Csak ez az ostoba, mai, beszűkült "racionális" kor hiszi, hogy a halállal minden megszűnik. Nem igaz! A lélek végtelen úton jár, s a halállal nem hal meg. Él, csak nem abban a komor érzékvilágban, ahol még te élsz. „Halhatatlan szerelem” - erről szól a könyvem, és erről szól az élet is. Hogy az igazi szeretet nem múlik el soha!
Az arcunk megváltozik, a világunk megváltozik, csak a szeretet nem, mert az örök. Gondolj a Hellinger-terápia ma már tudományosan elfogadott módszerére. Azon alapszik, hogy a szeretet finom, de eltéphetetlen szálaival össze vagyunk kötve. És ez karácsonykor különösen érezhető. Egyrészt, mert te érzékenyebb vagy és nyitottabb, másrészt pedig a szellemi világ is közelebb jön a Földhöz, mert bevonzza az alulról ritkán felsugárzó szeretet.
Karácsonykor még az egyszerű emberek is megpillanthatják az angyalokat, mint a pásztorok a Bibliában, mert olyan közel jönnek ehhez a szenvedésekkel és félelmekkel teli Földünkhöz.
Karácsony nem az ész, hanem a szív ünnepe. És a szív érzi, hogy azok is ott állnak veled a karácsonyfa körül, akiket a szemeddel nem látsz, és az eszeddel nem hiszel. Ez a levél a szívednek szól. Az eszed nem tudja, és nem is akarja megérteni.
Egyszer egy évben láss a szíveddel, s akkor megérint a bizonyosság - bármilyen átváltozás történt is, és bármilyen messzire ment is az, akit szeretsz, mégis veled van. A rádió adóvevőnél sem számít a távolság, ha jó a vétel. Akit örökre elvesztettnek hittél - ott él veled.
2014. december 24., szerda
2014. november 25., kedd
Müller Péter: "A legnagyobb bajban is találkoztam derűs, erős emberekkel"
Áss le magadban az élet forrásáig, s fakadjon föl lelkedből az öröm. És fürödj benne, mint rigó a víztócsában, mert ez a forrás örökké buzog.
Az élet nehéz - tudom. De hidd el, nálad sokkal szerencsétlenebbek is voltak boldogok, és nálad jóval szerencsésebbek is nagyon boldogtalanok. A legnagyobb bajban is találkoztam derűs, erős emberekkel. Nem féltek - s ez már maga a boldogság előszobája. És nem panaszkodtak, nem siránkoztak, nem növelték gondolatilag a bajaikat, hanem azt keresték, hogyan lehet helyzetükből fölállni. Vagy, ha kellett, derűsen elfogadni azt.
Lelkünk úgy működik, mint az örvény. A szélén veszedelmesen kavarog, ott a sok szemét, és fölkavart, iszapos rossz gondolat, negatív érzés, szorongás és félelem - de a legközepén csend van és nyugalom. És biztonság. Itt lakik az igazi valód. És itt van az öröm forrása is.
A hurrikán szívében nincs sötétség, nincs "jaj, istenem, mi lesz velem?" - csak biztonság van és ragyogó fény és erő és hatalmas önbizalom.
Találj rá magadban. Tudd, hogy benned van. Egészen biztosan.
Az élet nehéz - tudom. De hidd el, nálad sokkal szerencsétlenebbek is voltak boldogok, és nálad jóval szerencsésebbek is nagyon boldogtalanok. A legnagyobb bajban is találkoztam derűs, erős emberekkel. Nem féltek - s ez már maga a boldogság előszobája. És nem panaszkodtak, nem siránkoztak, nem növelték gondolatilag a bajaikat, hanem azt keresték, hogyan lehet helyzetükből fölállni. Vagy, ha kellett, derűsen elfogadni azt.
Lelkünk úgy működik, mint az örvény. A szélén veszedelmesen kavarog, ott a sok szemét, és fölkavart, iszapos rossz gondolat, negatív érzés, szorongás és félelem - de a legközepén csend van és nyugalom. És biztonság. Itt lakik az igazi valód. És itt van az öröm forrása is.
A hurrikán szívében nincs sötétség, nincs "jaj, istenem, mi lesz velem?" - csak biztonság van és ragyogó fény és erő és hatalmas önbizalom.
Találj rá magadban. Tudd, hogy benned van. Egészen biztosan.
2014. október 29., szerda
Zen tanítás a helyes ítéletről
A szerzetesek egyik délután összeültek az ebédlő kövezetén, teát iszogattak, hogy különféle történetekkel szórakoztassák egymást. Naga mester éppen arra járt, és megütötte a fülét, hogy az egyik szerzetestársa egy hatalmas harcosról mesél, aki hősi halált halt uráért. Naga letelepedett közéjük, lábát kényelmesen elhelyezte, majd megkérdezte a társát, hogy mi hősies volt a halálában. A másik elmesélte, hogy egymaga nekirontott kétszáz harcosnak, amikor látta az őrhelyéről, hogy közelednek hőn szeretett városa felé.
-Így tehát halála egy veszett kutyáéval lett egyenértékűvé – mondta Naga mester, miközben ujjait hosszú, őszes szakállán húzta végig – ha segítségért siet, és utána társaival együtt hal, akkor valóban nagy lett volna. De így csupán egy gyáva kutya.
Azzal Naga mester felállt, és folytatta napi teendőit. A teli teáscsészéje estig az ebédlő padlóján hevert.
-Így tehát halála egy veszett kutyáéval lett egyenértékűvé – mondta Naga mester, miközben ujjait hosszú, őszes szakállán húzta végig – ha segítségért siet, és utána társaival együtt hal, akkor valóban nagy lett volna. De így csupán egy gyáva kutya.
Azzal Naga mester felállt, és folytatta napi teendőit. A teli teáscsészéje estig az ebédlő padlóján hevert.
2014. október 20., hétfő
Zen Garden és a holnap
Naga mesterhez izgatottan rohant oda az egyik tanítványa, és karjánál fogva kirángatta az épületből idős mesterét.
- Jöjjön, mester. Ezt látnia kell!
Naga mester nem tiltakozott túlságosan, ő is volt fiatal, jól ismerte ezt a lelkesedést. Amikor végül az épület nyugati szárnyába értek, egy alacsony kőkerítéssel elkerített részhez, a tanítvány így szólt Nagához:
- Sikerült! A kövek a megfelelő helyre kerültek végül! A kis fahíd, amelyet hónapokon keresztül ácsoltam, éppen a középpontba került. Ha átmegy az alatta futó kicsiny patak fölött az ember, hallhatja a víz csobogását, míg ha letekint, a legkülönfélébb halak kápráztatják el szemét. A cseresznyefák pedig a kert végében… tökéletesek, ahogy kelet felé ringatóznak a lágy szellőben.
Naga mester körbetekintett. Lenyűgözte a kert szépsége. Ennyi idős korában ő maga sem tudott volna jobbat és szebbet létrehozni. A fiatal szerzeteshez fordult.
- Valóban csodálatosat alkottál. A kövek, a bokrok, a patak: egytől egyig a helyükre kerültek. Ámde a fák… mi lesz, ha holnap már más szelek fújnak?
Naga mester ezután egy szót sem szólt. Hosszú percekig hallgattak, csak a szél süvített körülöttük. Azután a mester magára hagyta tanítványát kusza gondolataival.
Hozz létre valamit. Érezd, ahogy növekszik. Lásd, ahogy eggyé válsz vele. Hallgasd meg, mit suttog a füledbe. Csorduljanak ki könnyeid, mikor másnapra elmúlik – mondta Naga mester.
Hozz létre valamit. Érezd, ahogy növekszik. Lásd, ahogy eggyé válsz vele. Hallgasd meg, mit suttog a füledbe. Csorduljanak ki könnyeid, mikor másnapra elmúlik – mondta Naga mester.
2014. október 15., szerda
Zen története - Légy önmagad mestere
Egy Mester épp a halálán van...mikor a tanítványai köré gyűlnek és megkérdezik:
- Mester sohasem árultad el nekünk, ki volt a te mestered, sokszor kérdeztük, de te mindig kitértél a válasz elől....most, hogy elhagyod ezt a világot, kérünk áruld el nekünk.....
A mester így felelt:
- Azért nem válaszoltam soha erre a kérdésre, mert nem volt kizárólagos mesterem, sok-sok embertől tanultam. Az első tanítóm egy kisgyerek volt.
Egyszer elmentem egy városba. Noha akkoriban még nem ismertem az igazságot, igen művelt, tanult ember voltam. Híres tudósként ismertek szerte az országban;sőt még külföldön is. Az emberek járni kezdtek hozzám, abban a hitben , hogy én ismerem az igazságot, én pedig tudtomon kívül úgy tettem, mintha tényleg ismerném....öntudatlan voltam...
Tanító lettem...anélkül,hogy bármit is ismertem vagy tapasztaltam volna az igazságból, anélkül, hogy beléptem volna a saját belső világomba, óriási jelentőségű dolgokról beszéltem. Ismertem az összes szent iratot, mind a kisujjamban volt.
De képzeljétek el, a történet idején , olyan helyen voltam ahol senki se ismert, vidéken....és igencsak sóvárogtam rá, hogy valaki feltegyen már nekem egy kérdést, és megmutathassam, mit tudok. De senki nem kérdezett, három napig csendben kellett maradnom... Olyan volt ez számomra , mint egy böjt...már nagyon ki voltam éhezve a hallgatóságra, valakire aki figyel rám, de senkivel se találkoztam, aki ismert volna.....
Bementem a városba. Esteledett, épp arra jött egy kisfiú, aki egy agyaglámpást tartott a kezében....megszólítottam:
- Fiam, kérdezhetek tőled valamit? Hová viszed ezt az agyaglámpást ?
- A templomba - válaszolta a fiú - anyám mondta, vigyem magammal mert ott sötét van. Anyámnak a szokása, hogy esténként elhelyez egy lámpást a templomban, hogy a templom istenének ne kelljen sötétben lennie.
- Nagyon intelligensnek látszol... elárulsz nekem még valamit? Magad gyújtottad meg ezt a lámpást?
- Igen - felelte a fiú.
- Akkor kérlek, felelj még egy harmadik kérdésre....ha te gyújtottad meg a lámpást, akkor meg tudod mondani, honnan jön a láng? Hisz látnod kellett.
A fiú elnevette magát.
- Mutatok valamit. Csak figyelj!!!! - mondta
Azzal elfújta a lángot, majd így folytatta:
- A láng a szemed előtt tűnt el. Meg tudod mondani, hová ment? Hiszen látnod kellett!
Nem tudtam felelni, elszégyelltem magam...leborultam és megcsókoltam a lábát...ekkor jöttem rá...ő volt az első mesterem...abban a pillanatban ráébredtem , hogy az összes filozófiai és metafizikai tudásom hasztalan. Egyetlen dolgot sem tudok magamtól...még azt sem, hogy honnan jön és hová megy a fény a lámpásból....és közben arról beszélek, ki, hogyan és mikor teremtette a világot! A fiúval való találkozásom után eldobtam az összes addig tanult ismeretemet; elégettem minden szent iratomat.Felhagytam a gondolattal, hogy híres legyek, sutba dobtam egész hírnevemet...koldulni kezdtem, mindenki elől eltitkolva kilétemet....és lassanként, egyre mélyebbre jutottam a meditációban, felfedeztem a saját intelligenciámat....egyé váltam vele....
És azzal a mester lecsukta szemét és békében távozott.....A tanítványok álltak még egy darabig....mély csend ereszkedett rájuk...és megértettek mindent....
Légy önmagad mestere...a válaszok benned vannak.....ha nem a saját tapasztalatod alapján tanulsz, akkor a tudásod teljesen haszontalan....merülj el magadban....
- Mester sohasem árultad el nekünk, ki volt a te mestered, sokszor kérdeztük, de te mindig kitértél a válasz elől....most, hogy elhagyod ezt a világot, kérünk áruld el nekünk.....
A mester így felelt:
- Azért nem válaszoltam soha erre a kérdésre, mert nem volt kizárólagos mesterem, sok-sok embertől tanultam. Az első tanítóm egy kisgyerek volt.
Egyszer elmentem egy városba. Noha akkoriban még nem ismertem az igazságot, igen művelt, tanult ember voltam. Híres tudósként ismertek szerte az országban;sőt még külföldön is. Az emberek járni kezdtek hozzám, abban a hitben , hogy én ismerem az igazságot, én pedig tudtomon kívül úgy tettem, mintha tényleg ismerném....öntudatlan voltam...
Tanító lettem...anélkül,hogy bármit is ismertem vagy tapasztaltam volna az igazságból, anélkül, hogy beléptem volna a saját belső világomba, óriási jelentőségű dolgokról beszéltem. Ismertem az összes szent iratot, mind a kisujjamban volt.
De képzeljétek el, a történet idején , olyan helyen voltam ahol senki se ismert, vidéken....és igencsak sóvárogtam rá, hogy valaki feltegyen már nekem egy kérdést, és megmutathassam, mit tudok. De senki nem kérdezett, három napig csendben kellett maradnom... Olyan volt ez számomra , mint egy böjt...már nagyon ki voltam éhezve a hallgatóságra, valakire aki figyel rám, de senkivel se találkoztam, aki ismert volna.....
Bementem a városba. Esteledett, épp arra jött egy kisfiú, aki egy agyaglámpást tartott a kezében....megszólítottam:
- Fiam, kérdezhetek tőled valamit? Hová viszed ezt az agyaglámpást ?
- A templomba - válaszolta a fiú - anyám mondta, vigyem magammal mert ott sötét van. Anyámnak a szokása, hogy esténként elhelyez egy lámpást a templomban, hogy a templom istenének ne kelljen sötétben lennie.
- Nagyon intelligensnek látszol... elárulsz nekem még valamit? Magad gyújtottad meg ezt a lámpást?
- Igen - felelte a fiú.
- Akkor kérlek, felelj még egy harmadik kérdésre....ha te gyújtottad meg a lámpást, akkor meg tudod mondani, honnan jön a láng? Hisz látnod kellett.
A fiú elnevette magát.
- Mutatok valamit. Csak figyelj!!!! - mondta
Azzal elfújta a lángot, majd így folytatta:
- A láng a szemed előtt tűnt el. Meg tudod mondani, hová ment? Hiszen látnod kellett!
Nem tudtam felelni, elszégyelltem magam...leborultam és megcsókoltam a lábát...ekkor jöttem rá...ő volt az első mesterem...abban a pillanatban ráébredtem , hogy az összes filozófiai és metafizikai tudásom hasztalan. Egyetlen dolgot sem tudok magamtól...még azt sem, hogy honnan jön és hová megy a fény a lámpásból....és közben arról beszélek, ki, hogyan és mikor teremtette a világot! A fiúval való találkozásom után eldobtam az összes addig tanult ismeretemet; elégettem minden szent iratomat.Felhagytam a gondolattal, hogy híres legyek, sutba dobtam egész hírnevemet...koldulni kezdtem, mindenki elől eltitkolva kilétemet....és lassanként, egyre mélyebbre jutottam a meditációban, felfedeztem a saját intelligenciámat....egyé váltam vele....
És azzal a mester lecsukta szemét és békében távozott.....A tanítványok álltak még egy darabig....mély csend ereszkedett rájuk...és megértettek mindent....
Légy önmagad mestere...a válaszok benned vannak.....ha nem a saját tapasztalatod alapján tanulsz, akkor a tudásod teljesen haszontalan....merülj el magadban....
2014. október 12., vasárnap
Hallgass a szívedre
Amikor teljesen tanácstalan vagy, akkor hallgass arra, amit a szíved súg! Mert ha meg is égeted magad, az észnek és magadnak, amiért rá hallgattál, nehéz megbocsájtani.
De a szívnek? A szívnek muszáj, mert a szív Te magad vagy, a kijózanító ész korlátai nélkül... A szíved a szereteted útját követi, és ami szeretetből indul ki, ha nem is kap viszonzást, ad helyette Neked gyógyító megnyugvást.
A szíved mindig azt súgja, amit igazán akarsz és bár olykor, hogy megvédd magad, ésszel kell zaboláznod, tudod, hogy a szíved örökké jó, örökké igaz, örökké nyughatatlan?
De a szívnek? A szívnek muszáj, mert a szív Te magad vagy, a kijózanító ész korlátai nélkül... A szíved a szereteted útját követi, és ami szeretetből indul ki, ha nem is kap viszonzást, ad helyette Neked gyógyító megnyugvást.
A szíved mindig azt súgja, amit igazán akarsz és bár olykor, hogy megvédd magad, ésszel kell zaboláznod, tudod, hogy a szíved örökké jó, örökké igaz, örökké nyughatatlan?
2014. október 7., kedd
Prince Ea: Miért kellene ennek a világnak megszűnnie
"Közeleg a világ vége. A levegő szennyezett, az óceánok mérgezettek, az állatok kihalnak, a gazdaság összeomlik, az oktatást tönkreteszik, a rendőrség korrupt, az okosokat lenézik, a tudatlanokat megbecsülik.
Az emberek lehangoltak és dühösek, nem tudunk egymással élni és nem tudunk saját magunkkal kijönni, ezért mindenkit gyógyszerelnek. Elhaladunk egymás mellett az utcán, ha megszólalunk, értelmetlen robot módjára beszélünk.
Sokan inkább 15 másodperces hírnevet akarnak, mint értelmet és célt adni életüknek, mert ami népszerű, az fontosabb, mint ami igaz. A rendfokozatok fontosabbak, mint az igazság.
A kormány kétszer annyi börtönt épít, mint iskolát. Könnyebb egy Big Mac-et találni, mint egy almát, ha mégis találsz almát, az genetikailag feldolgozott és módosított.
Az elnökök hazudnak, a politikusok becsapnak, a fajkérdés mindig létezik, ahogy a valláskérdés is. A te Istened nem létezik. Az én Istenem létezik, és Ő a csupa szeretet. Ha nem értesz velem egyet, akkor megöllek. Még rosszabb, ha halálodig üldözlek.
A rádióban a dalok 92%-a szexről szól. A gyerekek nem fogócskáznak, seggrázós videókat bámulnak. Az átlagember naponta 5 órán át néz tévét, és több erőszak van a képernyőn, mint valaha azelőtt.
A technológia mindent megadott, amit csak akarhatunk, ugyanakkor mindent ellopott, amire tényleg szükségünk van. A büszkeséget folyton nagyra becsülik, az alázatosságot folyton lenézik. Mindenki tud mindent. Mindenki tart valahová, semmibe vesz valakit, vádol valakit.
Nem maradt már sok emberi lény, sok emberi cselekedet, emberi vágy a múlté, alig vannak emberi lények.
Még mindig a pénz minden rossz forrása, mégis azt mondjuk a gyereknek: „ne tanuld ki azt a szakmát, nem fizet eleget”. Jó cselekedetek csak akkor történnek, ha van rajtuk haszon.
A szerencsétlenségekről szóló videók vírus módra terjednek. Nevetünk, és megosztjuk őket barátainkkal, hogy velünk nevessenek. A mai szerepmodelljeink 60 évvel ezelőtt rossz példák lettek volna.
Vannak államok, ahol a törvény megengedi, hogy embereket hátrányosan megkülönböztessenek azért, mert másnak születtek. A cégek dollármilliókat fektetnek be, szakembereket bíznak meg, hogy a kislányokkal éreztessék, sminktől lehetnek csak szépek. Folyamatosan rombolják önbecsülésüket, mert sohasem lehetnek elég szépek ahhoz, hogy megfeleljenek a lehetetlen mércének.
A társaságok azt mondják: vegyél, vegyél, vegyél, szerezd meg ezt, szerezd meg azt, lépést kell tartanod, be kell illeszkedned, ettől boldog leszel, de sohasem sokáig.
Mit tehetünk hát az őrülettel és zűrzavarral szemben? Mi a megoldás? SZERETHETÜNK. Nem úgy, ahogy a rádióban a slágerben halljuk, valódi szeretetre, igaz szeretetre, végtelen szeretetre gondolok, szerethetsz, szerethetjük egymást a felébredéstől a lefekvés pillanatáig.
Tegyél jót, mert az ragadós. Lehetünk figyelmesek minden kapcsolatban, elültethetjük a jóság magvait, a szokásosnál több részvétet mutathatunk. Megbocsáthatunk, mert az a 300 évig tartó neheztelés, amit barátod, anyád, apád iránt érzel, megéri neked?
Ahelyett, hogy megpróbálnánk másokat megváltoztatni, megváltoztathatjuk saját magunkat, saját szívünket. Olyan sokszor hazudtak nekünk, agyunkat mosták vezetőink, és azok, akikben bízunk, hogy ne ismerjük el fivéreinket és nővéreinket, haragudjunk, gyűlölködjünk, kegyetlenkedjünk. De ha egyszer valóban szeretünk, akkor a haragra együttérzéssel, a gyűlöletre részvéttel, a kegyetlenségre jósággal válaszolunk.
A szeretet a leghatásosabb fegyver, ami létezik a Föld hátán. Robert Kennedy mondta egyszer, hogy kevesen olyan nagyok, hogy a történelem részévé váljanak, de mindannyian tudunk kicsit változtatni az eseményeken, és végül minden cselekedet bekerül a történelemkönyvbe. A mi nemzedékünkről.
Igen, a világnak vége lesz, és az új kezdethez vezető út BELŐLED ered."
Az emberek lehangoltak és dühösek, nem tudunk egymással élni és nem tudunk saját magunkkal kijönni, ezért mindenkit gyógyszerelnek. Elhaladunk egymás mellett az utcán, ha megszólalunk, értelmetlen robot módjára beszélünk.
Sokan inkább 15 másodperces hírnevet akarnak, mint értelmet és célt adni életüknek, mert ami népszerű, az fontosabb, mint ami igaz. A rendfokozatok fontosabbak, mint az igazság.
A kormány kétszer annyi börtönt épít, mint iskolát. Könnyebb egy Big Mac-et találni, mint egy almát, ha mégis találsz almát, az genetikailag feldolgozott és módosított.
Az elnökök hazudnak, a politikusok becsapnak, a fajkérdés mindig létezik, ahogy a valláskérdés is. A te Istened nem létezik. Az én Istenem létezik, és Ő a csupa szeretet. Ha nem értesz velem egyet, akkor megöllek. Még rosszabb, ha halálodig üldözlek.
A rádióban a dalok 92%-a szexről szól. A gyerekek nem fogócskáznak, seggrázós videókat bámulnak. Az átlagember naponta 5 órán át néz tévét, és több erőszak van a képernyőn, mint valaha azelőtt.
A technológia mindent megadott, amit csak akarhatunk, ugyanakkor mindent ellopott, amire tényleg szükségünk van. A büszkeséget folyton nagyra becsülik, az alázatosságot folyton lenézik. Mindenki tud mindent. Mindenki tart valahová, semmibe vesz valakit, vádol valakit.
Nem maradt már sok emberi lény, sok emberi cselekedet, emberi vágy a múlté, alig vannak emberi lények.
Még mindig a pénz minden rossz forrása, mégis azt mondjuk a gyereknek: „ne tanuld ki azt a szakmát, nem fizet eleget”. Jó cselekedetek csak akkor történnek, ha van rajtuk haszon.
A szerencsétlenségekről szóló videók vírus módra terjednek. Nevetünk, és megosztjuk őket barátainkkal, hogy velünk nevessenek. A mai szerepmodelljeink 60 évvel ezelőtt rossz példák lettek volna.
Vannak államok, ahol a törvény megengedi, hogy embereket hátrányosan megkülönböztessenek azért, mert másnak születtek. A cégek dollármilliókat fektetnek be, szakembereket bíznak meg, hogy a kislányokkal éreztessék, sminktől lehetnek csak szépek. Folyamatosan rombolják önbecsülésüket, mert sohasem lehetnek elég szépek ahhoz, hogy megfeleljenek a lehetetlen mércének.
A társaságok azt mondják: vegyél, vegyél, vegyél, szerezd meg ezt, szerezd meg azt, lépést kell tartanod, be kell illeszkedned, ettől boldog leszel, de sohasem sokáig.
Mit tehetünk hát az őrülettel és zűrzavarral szemben? Mi a megoldás? SZERETHETÜNK. Nem úgy, ahogy a rádióban a slágerben halljuk, valódi szeretetre, igaz szeretetre, végtelen szeretetre gondolok, szerethetsz, szerethetjük egymást a felébredéstől a lefekvés pillanatáig.
Tegyél jót, mert az ragadós. Lehetünk figyelmesek minden kapcsolatban, elültethetjük a jóság magvait, a szokásosnál több részvétet mutathatunk. Megbocsáthatunk, mert az a 300 évig tartó neheztelés, amit barátod, anyád, apád iránt érzel, megéri neked?
Ahelyett, hogy megpróbálnánk másokat megváltoztatni, megváltoztathatjuk saját magunkat, saját szívünket. Olyan sokszor hazudtak nekünk, agyunkat mosták vezetőink, és azok, akikben bízunk, hogy ne ismerjük el fivéreinket és nővéreinket, haragudjunk, gyűlölködjünk, kegyetlenkedjünk. De ha egyszer valóban szeretünk, akkor a haragra együttérzéssel, a gyűlöletre részvéttel, a kegyetlenségre jósággal válaszolunk.
A szeretet a leghatásosabb fegyver, ami létezik a Föld hátán. Robert Kennedy mondta egyszer, hogy kevesen olyan nagyok, hogy a történelem részévé váljanak, de mindannyian tudunk kicsit változtatni az eseményeken, és végül minden cselekedet bekerül a történelemkönyvbe. A mi nemzedékünkről.
Igen, a világnak vége lesz, és az új kezdethez vezető út BELŐLED ered."
2014. szeptember 22., hétfő
ADÓHIVATAL mese
Menekülve rohan a csiga az erdőből.
Találkozik a rókával.
- Mi van csiga, belőttél, hogy így tepersz?
- Á, dehogy! Itt az NAV, vagyonvizsgálat lesz.
- Na és?
- Hát tudod, nekem is van egy saját házam, az asszonynak is, meg a gyerekeknek is.Gondolhatod!
Elgondolkodik a róka, majd ő is futni kezd.
Találkoznak a gólyával.
Megszólítja a ravaszdit:
- Mi van róka, hova futsz ilyen gyorsan?
- Nem hallottad? Kiszállt az NAV az erdőbe, vagyonvizsgálatra.
- És akkor mi van?
- Hát nekem is drága bundám van, az asszonynak is, a gyerekeknek is. Gondolhatod!
A gólya nagyon csodálkozik, majd kis gondolkodás után magabiztosan rákezdi:
- Hát fiúk nekünk ezen a ronda fészken kívül aztán igazán semmink sincs.
Az is mindig össze van szarva, tehát csúnya is, olcsó is, szóra sem érdemes.
Mire a csiga loholás közben visszaszól:
- Nana gólya! Fél év itthon, fél év külföldön - miből?!!?
Találkozik a rókával.
- Mi van csiga, belőttél, hogy így tepersz?
- Á, dehogy! Itt az NAV, vagyonvizsgálat lesz.
- Na és?
- Hát tudod, nekem is van egy saját házam, az asszonynak is, meg a gyerekeknek is.Gondolhatod!
Elgondolkodik a róka, majd ő is futni kezd.
Találkoznak a gólyával.
Megszólítja a ravaszdit:
- Mi van róka, hova futsz ilyen gyorsan?
- Nem hallottad? Kiszállt az NAV az erdőbe, vagyonvizsgálatra.
- És akkor mi van?
- Hát nekem is drága bundám van, az asszonynak is, a gyerekeknek is. Gondolhatod!
A gólya nagyon csodálkozik, majd kis gondolkodás után magabiztosan rákezdi:
- Hát fiúk nekünk ezen a ronda fészken kívül aztán igazán semmink sincs.
Az is mindig össze van szarva, tehát csúnya is, olcsó is, szóra sem érdemes.
Mire a csiga loholás közben visszaszól:
- Nana gólya! Fél év itthon, fél év külföldön - miből?!!?
2014. szeptember 18., csütörtök
Az utolsó játék
A reggeli séta alatt már más volt a kutya. Nem nézett be a bokrok alá, nem állt meg percekre egy-egy helyen szaglászni, nem maradt le nézelődni. Szorosan ment a férfi lába mellett, mintha félne, hogy lemarad, hogy elveszti gazdáját.
Egy helyen azonban megállt, és minden porcikájával azt kérte, hogy másfelé menjenek tovább, mint szoktak az elmúlt tizennégy év alatt. A férfi nem sietett, rámosolygott a kutyára, megsimogatta okos, nagy fejét, és halkan azt mondta: Hát akkor menjünk arra.
A kutya láthatóan megszaporázta lépteit. Egyenesen, tudatosan haladt valamerre, amit a férfi nem értett, de követte.
Kis tisztásra jutottak, ahol öreg, törött pad árválkodott, régen betemetett homokozóval. A kutya megállt, majd lassan, óvatosan lefeküdt a földre. A férfi körülnézett.
– Ó, te erre még emlékszel…? Ide hoztalak ki először, amikor hozzám kerültél...de rég volt. Tényleg, azóta soha nem jártunk erre. Jó volt itt, kiskutyám?
A kutya megcsóválta a farkát, egy darabig még feküdt, fejét a lábaira téve, majd nehézkesen feltápászkodott, és odaállt gazdája mellé.
– Mehetünk? – kérdezte vidáman a férfi. Elindultak a házak között hazafelé, a kutya ismét megállás nélkül, lassan, de biztosan haladt.
Otthon a kutya nem ballagott az edényéhez, ahogy idáig mindig, hosszú-hosszú éveken át tette. Csendesen bement a szobába, ráfeküdt a vastag, puha paplanra, ami a helye volt, és némán pihent. Majd feltápászkodott, óvatosan lehúzta a férfi levetett pólóját az ágyról, odavitte a paplanjához, lefeküdt és orrát a ruhába fúrta.
– Add vissza, te zsivány – mondta kedvesen a férfi, mikor meglátta. – Az az enyém, te kis tolvaj.
Régi játékuk volt ez – a gazda visszaszerezte a ruhát, és rátette a kutya fejére, aki nagyokat horkantott és a lábaival hadonászott.
Most azonban a kutya tette a fejét a pólóra, és mancsaival is tartotta. A férfi nem akarta eltépni a kedvenc ruhát, úgyhogy legyintett, megsimogatta az állatot, és indult a konyhába. Az ajtónál hallotta, hogy a kutya felhördül. Megfordult, de semmi különöset nem látott. A kutya ugyanúgy feküdt a helyén és őt nézte. Így még soha nem nézett, villant át a férfi agyán. A filmekben néznek így egymásra, mikor az egyik hosszú útra megy...igen, így szoktak nézni. Elgondolkodva ment ki a konyhába, csinált egy kávét és kibámult az ablakon. Furcsa érzései voltak.
Tíz perc múlva bement a szobába. Rápillantott a kutyára, tovább lépett, majd megdermedt és megállt. Letérdelt, odahajolt a kutyához, aki még mindig görcsösen kapaszkodott a pólóba. Okos, barna szemei nyitva voltak, de az oldala már nem emelkedett.
Lassan felfogta, mi történt. Lefeküdt a kutya mellé a földre, arcát az állat pofájára tette, és sokáig így maradt. Csak a könnyei patakzottak, végigfolytak az arcán, kis csíkokat hagytak a kutya szőrén, aztán beleivódtak a pólóba.
– Minden ruhámat odaadnám, hogy egyszer még egyet-csak egyet-el tudj lopni...Ez már a tiéd marad – mondta halkan.
Feltérdelt, végigsimította a mozdulatlan testet. Aztán óvatosan kivette a pólót a kutya alól, és beterítette vele az okos, néma fejet.
Egy helyen azonban megállt, és minden porcikájával azt kérte, hogy másfelé menjenek tovább, mint szoktak az elmúlt tizennégy év alatt. A férfi nem sietett, rámosolygott a kutyára, megsimogatta okos, nagy fejét, és halkan azt mondta: Hát akkor menjünk arra.
A kutya láthatóan megszaporázta lépteit. Egyenesen, tudatosan haladt valamerre, amit a férfi nem értett, de követte.
Kis tisztásra jutottak, ahol öreg, törött pad árválkodott, régen betemetett homokozóval. A kutya megállt, majd lassan, óvatosan lefeküdt a földre. A férfi körülnézett.
– Ó, te erre még emlékszel…? Ide hoztalak ki először, amikor hozzám kerültél...de rég volt. Tényleg, azóta soha nem jártunk erre. Jó volt itt, kiskutyám?
A kutya megcsóválta a farkát, egy darabig még feküdt, fejét a lábaira téve, majd nehézkesen feltápászkodott, és odaállt gazdája mellé.
– Mehetünk? – kérdezte vidáman a férfi. Elindultak a házak között hazafelé, a kutya ismét megállás nélkül, lassan, de biztosan haladt.
Otthon a kutya nem ballagott az edényéhez, ahogy idáig mindig, hosszú-hosszú éveken át tette. Csendesen bement a szobába, ráfeküdt a vastag, puha paplanra, ami a helye volt, és némán pihent. Majd feltápászkodott, óvatosan lehúzta a férfi levetett pólóját az ágyról, odavitte a paplanjához, lefeküdt és orrát a ruhába fúrta.
– Add vissza, te zsivány – mondta kedvesen a férfi, mikor meglátta. – Az az enyém, te kis tolvaj.
Régi játékuk volt ez – a gazda visszaszerezte a ruhát, és rátette a kutya fejére, aki nagyokat horkantott és a lábaival hadonászott.
Most azonban a kutya tette a fejét a pólóra, és mancsaival is tartotta. A férfi nem akarta eltépni a kedvenc ruhát, úgyhogy legyintett, megsimogatta az állatot, és indult a konyhába. Az ajtónál hallotta, hogy a kutya felhördül. Megfordult, de semmi különöset nem látott. A kutya ugyanúgy feküdt a helyén és őt nézte. Így még soha nem nézett, villant át a férfi agyán. A filmekben néznek így egymásra, mikor az egyik hosszú útra megy...igen, így szoktak nézni. Elgondolkodva ment ki a konyhába, csinált egy kávét és kibámult az ablakon. Furcsa érzései voltak.
Tíz perc múlva bement a szobába. Rápillantott a kutyára, tovább lépett, majd megdermedt és megállt. Letérdelt, odahajolt a kutyához, aki még mindig görcsösen kapaszkodott a pólóba. Okos, barna szemei nyitva voltak, de az oldala már nem emelkedett.
Lassan felfogta, mi történt. Lefeküdt a kutya mellé a földre, arcát az állat pofájára tette, és sokáig így maradt. Csak a könnyei patakzottak, végigfolytak az arcán, kis csíkokat hagytak a kutya szőrén, aztán beleivódtak a pólóba.
– Minden ruhámat odaadnám, hogy egyszer még egyet-csak egyet-el tudj lopni...Ez már a tiéd marad – mondta halkan.
Feltérdelt, végigsimította a mozdulatlan testet. Aztán óvatosan kivette a pólót a kutya alól, és beterítette vele az okos, néma fejet.
2014. augusztus 23., szombat
Paulo Coelho: Volt egyszer egy madár...
Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan lény, amely szabadon szállhat az égen, boldoggá teszi azt is aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és bele szeretett.
Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott.
Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot teljes harmóniában:
A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt: - Mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? - és megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni.
És irigykedett, irigyelte a madarat amiért tudott repülni.
És egyedül érezte magát!
Azt gondolta: - Csapdát állítok neki, ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem!
A madár szintén szerelmes volt belé és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett!
A nő kalitkába zárta és egész nap nézte.
Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya. De szép lassan különös átalakuláson ment át.
Most, hogy teljesen övé volt a madár és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett nem tudta kifejezni létének értelmét.
Lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult.
A nőt már nem is érdekelte többé, csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.
Egyik nap elpusztult a madár.
A nőt elfogta a bánat és éjjel-nappal rá gondolt.
De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.
A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.
- Miért jöttél? - kérdezte a halált.
- Hogy újra együtt repülhess a madaraddal - felelte a halál.
- Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna. Most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele!
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és bele szeretett.
Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott.
Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot teljes harmóniában:
A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt: - Mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? - és megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni.
És irigykedett, irigyelte a madarat amiért tudott repülni.
És egyedül érezte magát!
Azt gondolta: - Csapdát állítok neki, ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem!
A madár szintén szerelmes volt belé és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett!
A nő kalitkába zárta és egész nap nézte.
Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya. De szép lassan különös átalakuláson ment át.
Most, hogy teljesen övé volt a madár és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett nem tudta kifejezni létének értelmét.
Lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult.
A nőt már nem is érdekelte többé, csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.
Egyik nap elpusztult a madár.
A nőt elfogta a bánat és éjjel-nappal rá gondolt.
De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.
A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.
- Miért jöttél? - kérdezte a halált.
- Hogy újra együtt repülhess a madaraddal - felelte a halál.
- Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna. Most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele!
2014. július 7., hétfő
A gondolat ereje - Tudatalattid csodálatos hatalma
Egy napon egy jógi és tanítványa egy nagyvárosba érkeztek. Nem volt pénzük, viszont éhesek voltak, és szállásra volt szükségük. A tanítvány úgy vélte, koldulniuk kell majd, hogy legyen pénzük ennivalóra, éjszakára pedig majd egy padon húzzák meg magukat.
Így szólt:
- Van egy szép park a közelben. Éjszaka ott alhatnánk
- A szabad ég alatt? - kérdezte a jógi.
Így szólt:
- Van egy szép park a közelben. Éjszaka ott alhatnánk
- A szabad ég alatt? - kérdezte a jógi.
- Igen - válaszolta a tanítványa.
A jógi elmosolyodott, és így szólt:
- Nem. Ma éjszaka egy hotelban alszunk, és ott is eszünk.
A tanítványa csodálkozva nézett rá.
- Mégis hogyan?
A jógi elmosolyodott, és így szólt:
- Nem. Ma éjszaka egy hotelban alszunk, és ott is eszünk.
A tanítványa csodálkozva nézett rá.
- Mégis hogyan?
- Gyere, ülj ide mellém - válaszolta a jógi.
Mindketten a földre telepedtek, a jógi így szólt:
- Ha egyetlen dologra összpontosítod az elméd, az megtörténik.
A jógi behunyta a szemét. Pár perc múlva felpattant, és elindult, egyenesen előre. A tanítványa követte. Végigsétáltak néhány utcán, és megálltak egy hotel előtt.
- Gyere, menjünk - szólt a jógi, és belépett.
Alighogy beléptek a hotel előterébe, egy jól öltözött férfi lépett hozzájuk.
- A hotel vezetője vagyok. Látom, messziről jönnek, és ha jól sejtem, fáradtak, pénzük sem igen van. Ha gondolják, besegíthetnek a konyhán; cserébe megszállhatnak nálunk éjszakára, és enni is kapnak. - Nagyszerű - felelte a jógi.
A tanítvány döbbenten kérdezte mesterét:
- Ez varázslat. Hogy csináltad?
A jógi elmosolyodott, és így szólt:
- Csak meg akartam neked mutatni, hogyan működik a gondolat ereje. Ha teljes tudatoddal egyetlen dologra koncentrálsz, és az elméd nem áll ellen a gondolatod tárgyának, a gondolataid energiája anyaggá válik. Ez nem varázslat, pusztán koncentráció és vizualizáció. Lásd részletesen és higgy abban, amit meg akarsz valósítani. Vetítsd a gondolataid és érzelmeid erejét az elméd vásznára. Amikor elméd üres, mentes minden gondolattól, és csak egyetlen gondolatot eresztesz elé, óriási erőket szabadítasz fel. Ezért kell nagyon óvatosan bánni a gondolataiddal. A koncentrált gondolat hatalma gyakorolja a legerősebb befolyást az életedre.
Mindketten a földre telepedtek, a jógi így szólt:
- Ha egyetlen dologra összpontosítod az elméd, az megtörténik.
A jógi behunyta a szemét. Pár perc múlva felpattant, és elindult, egyenesen előre. A tanítványa követte. Végigsétáltak néhány utcán, és megálltak egy hotel előtt.
- Gyere, menjünk - szólt a jógi, és belépett.
Alighogy beléptek a hotel előterébe, egy jól öltözött férfi lépett hozzájuk.
- A hotel vezetője vagyok. Látom, messziről jönnek, és ha jól sejtem, fáradtak, pénzük sem igen van. Ha gondolják, besegíthetnek a konyhán; cserébe megszállhatnak nálunk éjszakára, és enni is kapnak. - Nagyszerű - felelte a jógi.
A tanítvány döbbenten kérdezte mesterét:
- Ez varázslat. Hogy csináltad?
A jógi elmosolyodott, és így szólt:
- Csak meg akartam neked mutatni, hogyan működik a gondolat ereje. Ha teljes tudatoddal egyetlen dologra koncentrálsz, és az elméd nem áll ellen a gondolatod tárgyának, a gondolataid energiája anyaggá válik. Ez nem varázslat, pusztán koncentráció és vizualizáció. Lásd részletesen és higgy abban, amit meg akarsz valósítani. Vetítsd a gondolataid és érzelmeid erejét az elméd vásznára. Amikor elméd üres, mentes minden gondolattól, és csak egyetlen gondolatot eresztesz elé, óriási erőket szabadítasz fel. Ezért kell nagyon óvatosan bánni a gondolataiddal. A koncentrált gondolat hatalma gyakorolja a legerősebb befolyást az életedre.
2014. július 5., szombat
A öreg és a fiatal kutya
A réten találkoztak. A két gazda megállt, beszélgettek, valamibe belemerültek. A két kutya is egymásra talált. A fiatal, még majdnem kölyök és az öreg.
A fiatal vidáman lekushadt az öreg elé, és éles, magas hangon rákiabált:
- Gyere! Szaladgáljunk! Gyere már…kérlek!
- Én már nem nagyon tudok szaladgálni – mondta csendesen, mosolyogva az öreg.
- Szaladgálni mindenki tud – ellenkezett a fiatal. – Csak annyi, hogy felugrasz, és futsz utánam. Ennyire egyszerű. És akkor kergetjük egymást. Gyere!
- De én már tényleg nem tudok szaladni – mondta az öreg. – Tudod, fiam, nekem már fáj az, ha szaladok, ha felugrok.
- Fáj? – csodálkozott a fiatal. – Mitől fáj? Hiszen az a legjobb, szaladni. Bele a szélbe, a napsütésbe, a szagokba. Az nem fáj. Kaptam szúrást nemrég, az kicsit fájt…de szaladgálni nem fáj. Te is kaptál szúrást?
- Sokszor kaptam, kicsim – mondta az öreg. – Ahányszor esett a hó, aztán meleg lett, annyiszor. Nekem az már nem fáj.
- Akkor mi fáj neked?
- A lábaim. A csípőm, a hátam…
- Akkor te beteg vagy? – kérdezte a fiatal. Közben lefeküdt, és egy fűszálat rágcsált.
- Nem vagyok beteg, fiam. Öreg vagyok.
- De labdázni szoktál, ugye? Meg rongyozni, meg botot visszahozni, azt szoktál te is…ugye?
- Nem szoktam. Már nem tudok ilyeneket csinálni. Már kicsik a fogaim is, nem is látok tisztán, mint te. Én már nem tudok játszani – magyarázta halkan az öreg.
- Akkor te mit csinálsz egész nap?
- Pihenek, fiam. És néha behunyom a szemem, és visszagondolok arra, mennyi minden történt velem azóta, hogy annyi idős voltam, mint te most.
- Te voltál ennyi idős? – kérdezte a fiatal érdeklődve.
- Voltam. És ugyanúgy szaladgáltam, ugyanúgy labdáztam, mint te, fiam. És ugyanúgy élveztem, ha belerohantam a szélbe, ha éreztem a nap vagy a hó szagát, kergetőzhettem a többiekkel. Mint te most, kicsim. Aztán lassanként elkezdett fájni a lábam. Nem törődtem vele, de fájt. Reggel nehezen keltem fel, már az ágyra sem tudtam felugrani, csak nagyon nehezen. Aztán a lépcsőn is fájt már mennem…de már megszoktam. Csak azért néha szomorú vagyok emiatt…
- És a gazdád haragszik rád, hogy ilyen vagy? – kérdezte a fiatal.
- Nem, dehogy haragszik. Régebben volt, hogy meghúzta a pórázt, hogy jöjjek már gyorsabban, meg ne álljak meg olyan sűrűn…de aztán rájött, hogy nem azért csinálom, mert rossz vagyok. És- tudod – ő nagyon szeret engem. Így, öregen is.
- És mit tudsz neki csinálni, ha ilyen öreg vagy? – kérdezte a fiatal érdeklődő, okos szemekkel. – Nem botozol, nem labdázol, nem futsz…csinálsz neki valamit?
- Szeretem – mondta halkan az öreg. – Ez az egyetlen, amit tenni tudok. Szeretem és ragaszkodom hozzá, és örülök neki, ha hazajön, és nem mutatom, hogy fáj. Csak ha már nagyon fáj valami. De tudom, hogy ő is szeret, és megérti. Sokszor megölel, és mondja, hogy szép vagyok, meg okos, meg erős meg bátor, és még soká leszek az ő kutyája.
- És soká leszel még?
- Nem tudom, kicsim – mondta lehajtott fejjel az öreg. – Szeretnék, az biztos.
A fiatal kutya gazdája közben kezet fogott a másik emberrel, és füttyentett.
- Gyerünk, Alex – mondta. – Megyünk, te zsivány. Szaladj…!
A fiatal felpattant, gyorsan képen nyalta öreg barátját.
- Mennem kell. Jó volt veled beszélni. Valami folyik a szemed sarkából…te sírsz?
- Ne törődj vele, kicsim – mondta az öreg. – majd eláll. Talán a szemembe ment valami.
- Találkozunk! – kiabálta futtában a fiatal kutya. – Majd akkor is, ha hó lesz. Rendben?
- Remélem... itt foglak várni – mondta az öreg kutya, de olyan halkan, hogy senki sem hallotta.
A fiatal vidáman lekushadt az öreg elé, és éles, magas hangon rákiabált:
- Gyere! Szaladgáljunk! Gyere már…kérlek!
- Én már nem nagyon tudok szaladgálni – mondta csendesen, mosolyogva az öreg.
- Szaladgálni mindenki tud – ellenkezett a fiatal. – Csak annyi, hogy felugrasz, és futsz utánam. Ennyire egyszerű. És akkor kergetjük egymást. Gyere!
- De én már tényleg nem tudok szaladni – mondta az öreg. – Tudod, fiam, nekem már fáj az, ha szaladok, ha felugrok.
- Fáj? – csodálkozott a fiatal. – Mitől fáj? Hiszen az a legjobb, szaladni. Bele a szélbe, a napsütésbe, a szagokba. Az nem fáj. Kaptam szúrást nemrég, az kicsit fájt…de szaladgálni nem fáj. Te is kaptál szúrást?
- Sokszor kaptam, kicsim – mondta az öreg. – Ahányszor esett a hó, aztán meleg lett, annyiszor. Nekem az már nem fáj.
- Akkor mi fáj neked?
- A lábaim. A csípőm, a hátam…
- Akkor te beteg vagy? – kérdezte a fiatal. Közben lefeküdt, és egy fűszálat rágcsált.
- Nem vagyok beteg, fiam. Öreg vagyok.
- De labdázni szoktál, ugye? Meg rongyozni, meg botot visszahozni, azt szoktál te is…ugye?
- Nem szoktam. Már nem tudok ilyeneket csinálni. Már kicsik a fogaim is, nem is látok tisztán, mint te. Én már nem tudok játszani – magyarázta halkan az öreg.
- Akkor te mit csinálsz egész nap?
- Pihenek, fiam. És néha behunyom a szemem, és visszagondolok arra, mennyi minden történt velem azóta, hogy annyi idős voltam, mint te most.
- Te voltál ennyi idős? – kérdezte a fiatal érdeklődve.
- Voltam. És ugyanúgy szaladgáltam, ugyanúgy labdáztam, mint te, fiam. És ugyanúgy élveztem, ha belerohantam a szélbe, ha éreztem a nap vagy a hó szagát, kergetőzhettem a többiekkel. Mint te most, kicsim. Aztán lassanként elkezdett fájni a lábam. Nem törődtem vele, de fájt. Reggel nehezen keltem fel, már az ágyra sem tudtam felugrani, csak nagyon nehezen. Aztán a lépcsőn is fájt már mennem…de már megszoktam. Csak azért néha szomorú vagyok emiatt…
- És a gazdád haragszik rád, hogy ilyen vagy? – kérdezte a fiatal.
- Nem, dehogy haragszik. Régebben volt, hogy meghúzta a pórázt, hogy jöjjek már gyorsabban, meg ne álljak meg olyan sűrűn…de aztán rájött, hogy nem azért csinálom, mert rossz vagyok. És- tudod – ő nagyon szeret engem. Így, öregen is.
- És mit tudsz neki csinálni, ha ilyen öreg vagy? – kérdezte a fiatal érdeklődő, okos szemekkel. – Nem botozol, nem labdázol, nem futsz…csinálsz neki valamit?
- Szeretem – mondta halkan az öreg. – Ez az egyetlen, amit tenni tudok. Szeretem és ragaszkodom hozzá, és örülök neki, ha hazajön, és nem mutatom, hogy fáj. Csak ha már nagyon fáj valami. De tudom, hogy ő is szeret, és megérti. Sokszor megölel, és mondja, hogy szép vagyok, meg okos, meg erős meg bátor, és még soká leszek az ő kutyája.
- És soká leszel még?
- Nem tudom, kicsim – mondta lehajtott fejjel az öreg. – Szeretnék, az biztos.
A fiatal kutya gazdája közben kezet fogott a másik emberrel, és füttyentett.
- Gyerünk, Alex – mondta. – Megyünk, te zsivány. Szaladj…!
A fiatal felpattant, gyorsan képen nyalta öreg barátját.
- Mennem kell. Jó volt veled beszélni. Valami folyik a szemed sarkából…te sírsz?
- Ne törődj vele, kicsim – mondta az öreg. – majd eláll. Talán a szemembe ment valami.
- Találkozunk! – kiabálta futtában a fiatal kutya. – Majd akkor is, ha hó lesz. Rendben?
- Remélem... itt foglak várni – mondta az öreg kutya, de olyan halkan, hogy senki sem hallotta.
2014. június 9., hétfő
Kire hat az átok? Zen tanítómese az átkozódásról
Élt egyszer egy idős zen mester, aki nemcsak a meditációban, hanem a harcokban is jeleskedett. Már öreg volt, de mégis le tudta győzni a kihívóit. Híre elterjedt messzi földön és sok tanítvány jött hozzá.
Egy nap egy kételyes hírű, dölyfös, fiatal, erős harcos érkezett a mester falujába és azzal kérkedett, hogy Ő majd legyőzi az idős zen mestert. A fiatal harcos általában megvárta, hogy az ellenfele tegye meg az első lépést és megfigyelte támadója harcmodorát, gyengeségeit és aztán kegyetlenül kihasználva ellenfele gyenge pontját villámgyorsan lecsapott. Eddig minden párviadalból győztesen került ki.
Az idős mester elfogadta a kihívást a harcra. Ott álltak egymással szemben és a fiatal harcos sértéseket és gúnyolódásokat vágott az idős mester fejéhez. A zen mester csak állt csendesen és tekintetét a gőgös harcosra szegezte szelíden. Amikor a fiatal látta, hogy sértegetéssel nem ér el semmit köpködni kezdett, majd pedig átkozódni. Az idős bölcs meg sem moccant csak állt türelmesen. Órák teltek el így. Végül a harcos semmi újat nem tudott kitalálni és megsemmisülten állt a zen mester előtt. Érezte, hogy alul maradt és elismerte a vereséget.
A „harc” végezetével a tanítványai körbevették az idős mestert és így kérdezték? – Mester, hogy tudtad elviselni ezt a sok gúnyt, sértegetést és átkozódást? Erre a Mester így felelt:
- Ha valaki ajándékot hoz, amit nem fogadok el, vajon kié marad az ajándék?
Egy nap egy kételyes hírű, dölyfös, fiatal, erős harcos érkezett a mester falujába és azzal kérkedett, hogy Ő majd legyőzi az idős zen mestert. A fiatal harcos általában megvárta, hogy az ellenfele tegye meg az első lépést és megfigyelte támadója harcmodorát, gyengeségeit és aztán kegyetlenül kihasználva ellenfele gyenge pontját villámgyorsan lecsapott. Eddig minden párviadalból győztesen került ki.
Az idős mester elfogadta a kihívást a harcra. Ott álltak egymással szemben és a fiatal harcos sértéseket és gúnyolódásokat vágott az idős mester fejéhez. A zen mester csak állt csendesen és tekintetét a gőgös harcosra szegezte szelíden. Amikor a fiatal látta, hogy sértegetéssel nem ér el semmit köpködni kezdett, majd pedig átkozódni. Az idős bölcs meg sem moccant csak állt türelmesen. Órák teltek el így. Végül a harcos semmi újat nem tudott kitalálni és megsemmisülten állt a zen mester előtt. Érezte, hogy alul maradt és elismerte a vereséget.
A „harc” végezetével a tanítványai körbevették az idős mestert és így kérdezték? – Mester, hogy tudtad elviselni ezt a sok gúnyt, sértegetést és átkozódást? Erre a Mester így felelt:
- Ha valaki ajándékot hoz, amit nem fogadok el, vajon kié marad az ajándék?
2014. június 4., szerda
A gondolat teremtő ereje - Zen történet
Volt egyszer egy fiatal íjász, aki több íjászversenyt is megnyert. Egy alkalommal hírét vette, hogy létezik egy öreg Zen mester, aki nagyon ügyesen kezeli az íjat. Bízva saját tudásában és bizonyos felsőbbrendűségi érzéssel versenyre hívta hát az öreg mestert. A fiatal íjász valóban ügyes volt. Első nyilát hajszálpontosan a céltábla közepébe lőtte, második nyilával pedig sikerült az elsőt kettéhasítania.
- Szeretném látni, hogy képes vagy-e hasonló teljesítményre? - mondta az öregnek
A mester nem vette elő az íját. Arra kérte a fiatalembert, kövesse őt a hegyekbe.
Kíváncsi lévén, követte hát a mestert, amíg egy mély szakadékhoz értek. A szakadék fölötti, egyetlen híd egy kidöntött fatörzs volt. A mester fellépett a bizonytalanul ingó, csúszós fatörzsre, és nyugodtan kisétált a mélység fölé.
Kiválasztott egy távoli fát és nagy biztonsággal küldte célba a nyílvesszőt.
- Most te következel - mondta, és könnyedén lelépett a fatörzsről.
A fiatalember rémülten bámult a szakadékba. Nem tudta rászánni magát, hogy a mélység fölé lépjen.
A mester azt mondta:
- Jól uralod az íjat, de nem tudsz uralkodni a gondolaton, ami a nyílvesszőt kirepíti.
- Szeretném látni, hogy képes vagy-e hasonló teljesítményre? - mondta az öregnek
A mester nem vette elő az íját. Arra kérte a fiatalembert, kövesse őt a hegyekbe.
Kíváncsi lévén, követte hát a mestert, amíg egy mély szakadékhoz értek. A szakadék fölötti, egyetlen híd egy kidöntött fatörzs volt. A mester fellépett a bizonytalanul ingó, csúszós fatörzsre, és nyugodtan kisétált a mélység fölé.
Kiválasztott egy távoli fát és nagy biztonsággal küldte célba a nyílvesszőt.
- Most te következel - mondta, és könnyedén lelépett a fatörzsről.
A fiatalember rémülten bámult a szakadékba. Nem tudta rászánni magát, hogy a mélység fölé lépjen.
A mester azt mondta:
- Jól uralod az íjat, de nem tudsz uralkodni a gondolaton, ami a nyílvesszőt kirepíti.
2014. április 22., kedd
Az öreg bölcs
Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
- Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
- Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.
A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.
A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.
A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!
Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.
- Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
- Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.
A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.
A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.
A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!
Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.
2014. március 25., kedd
Heti útravaló Müller Pétertől - 118. rész
"Valamit elengedni annyit jelent, mint megváltozva tovább menni."
Ezt nem én mondtam, hanem Bert Hellinger. Az ilyen gondolatok mögött az ősi indiai bölcsesség fogalmai állnak. Itt az azonosulásról van szó. Azonosulsz azzal, akit nem tudsz elengedni. Beléd épült. Te vagy az. Éned részévé vált, amit nem lehet levenni, mint egy kabátot.
Ha elválsz, és újra megházasodsz, már nem ugyanaz az ember leszel, mint aki az elsőben voltál. Hasonlítsz rá - de nem vagy már az. Azt elengedted. Kiléptél belőle. Lejött rólad. Mintha nem is te lettél volna. Valami persze átszivárgott a régi életedből, de mégis egy más ember lettél.
Ugyanez történik, ha elveszted azt, akit szeretsz. Ahhoz, hogy elengedd, más emberré kell lenned. Meg kell változnod. Mintha nem is te lettél volna, a régi. Az a szereped elmúlt, befejezted, s csak azután kezdhetsz élni egy másik szerepet. Nehéz megcsinálni. Nehéz megváltozni.
Valójában: átváltozni nehéz. Ezért maradsz anyuka kisfia vagy kislánya, örökké. Még akkor is, ha nem él már az anyukád. Úgy maradtál. Az "elengedés” azért csalóka szó, mert úgy tűnik, mintha fognál valamit. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy olyan vagy. Rád sült a szereped, s nem jön le. Tehetetlenül éled tovább.
Ahhoz nagyon érett és szabad lélek kell, hogy tudjon átváltozni. Benne van, eggyé válik vele, éli - és egy rövid idő után már nincs benne, nem azonos vele és nem éli. Amin túllépünk, annak meg kell halni bennünk. Csak utána lehet "föltámadni" - új életet kezdeni.
Ezt nem én mondtam, hanem Bert Hellinger. Az ilyen gondolatok mögött az ősi indiai bölcsesség fogalmai állnak. Itt az azonosulásról van szó. Azonosulsz azzal, akit nem tudsz elengedni. Beléd épült. Te vagy az. Éned részévé vált, amit nem lehet levenni, mint egy kabátot.
Ha elválsz, és újra megházasodsz, már nem ugyanaz az ember leszel, mint aki az elsőben voltál. Hasonlítsz rá - de nem vagy már az. Azt elengedted. Kiléptél belőle. Lejött rólad. Mintha nem is te lettél volna. Valami persze átszivárgott a régi életedből, de mégis egy más ember lettél.
Ugyanez történik, ha elveszted azt, akit szeretsz. Ahhoz, hogy elengedd, más emberré kell lenned. Meg kell változnod. Mintha nem is te lettél volna, a régi. Az a szereped elmúlt, befejezted, s csak azután kezdhetsz élni egy másik szerepet. Nehéz megcsinálni. Nehéz megváltozni.
Valójában: átváltozni nehéz. Ezért maradsz anyuka kisfia vagy kislánya, örökké. Még akkor is, ha nem él már az anyukád. Úgy maradtál. Az "elengedés” azért csalóka szó, mert úgy tűnik, mintha fognál valamit. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy olyan vagy. Rád sült a szereped, s nem jön le. Tehetetlenül éled tovább.
Ahhoz nagyon érett és szabad lélek kell, hogy tudjon átváltozni. Benne van, eggyé válik vele, éli - és egy rövid idő után már nincs benne, nem azonos vele és nem éli. Amin túllépünk, annak meg kell halni bennünk. Csak utána lehet "föltámadni" - új életet kezdeni.
2014. március 18., kedd
Heti útravaló Müller Pétertől - 117. rész
"Csak az merjen ítélve és kutatva végigemlékezni a múltján, aki már úgy teheti, mintha kívülálló második személyről volna szó."
Nő mondta ezt, de nem női mondás. A személytelenség tiszta, objektív látásához az kell, hogy az ember felülemelkedjen önmagán. Eltépje azokat az érzelmi szálakat - vagy láncokat -, amelyek a múltjához kötik.
Ugyanő mondta, hogy "én nem felelhetek ma annak a tetteiről, akit húsz évvel ezelőtt az én nevemen hívtak.” Nő ritkán mond ilyesmit, mert a nők érzelmi emlékezete roppant erős. Te már rég elfelejtetted, ő még mindig emlékszik, mit érzett valaha. Nem múlik el benne olyan könnyen.
Te nem tudod már, mit szerettél valakiben - ő még tudja. Emlékszik rá. Már régóta nem szereti, de az érzésre emlékszik. A sérelemre, a bántásra, de a boldogságra is. Fel tudja idézni. Ha férfi vagy, tudd, hogy így van ez. Tudd, hogy a nő anyanyelve az érzelem. A megértést már úgy tanulja, később. De ha megtanulta, olyan zseni lesz belőle, mint Kaffka Margit, akitől e két mondat származik.
hirdetés
Felejteni az Érzelem csak lassan, vagy sohasem tud. Felejteni csakis a hűvös és tiszta Megértés tud. Miért? Mert nem fáj neki annyira.
Nő mondta ezt, de nem női mondás. A személytelenség tiszta, objektív látásához az kell, hogy az ember felülemelkedjen önmagán. Eltépje azokat az érzelmi szálakat - vagy láncokat -, amelyek a múltjához kötik.
Ugyanő mondta, hogy "én nem felelhetek ma annak a tetteiről, akit húsz évvel ezelőtt az én nevemen hívtak.” Nő ritkán mond ilyesmit, mert a nők érzelmi emlékezete roppant erős. Te már rég elfelejtetted, ő még mindig emlékszik, mit érzett valaha. Nem múlik el benne olyan könnyen.
Te nem tudod már, mit szerettél valakiben - ő még tudja. Emlékszik rá. Már régóta nem szereti, de az érzésre emlékszik. A sérelemre, a bántásra, de a boldogságra is. Fel tudja idézni. Ha férfi vagy, tudd, hogy így van ez. Tudd, hogy a nő anyanyelve az érzelem. A megértést már úgy tanulja, később. De ha megtanulta, olyan zseni lesz belőle, mint Kaffka Margit, akitől e két mondat származik.
hirdetés
Felejteni az Érzelem csak lassan, vagy sohasem tud. Felejteni csakis a hűvös és tiszta Megértés tud. Miért? Mert nem fáj neki annyira.
2014. március 14., péntek
Mi generációnk
Mi generációnk című vers titka, hogy felülről lefelé és alulról felfelé is el kell olvasni, hogy megtudjuk az üzenetét.
Jordan Nichols egyszerű házi dolgozatnak szánta a verset, de a bátyja kiposztolt a Twittere, ahol nagyon hamar az egyik legnépszerűbb tartalom lett. Szakértők azt állítják, ez a költemény a 21. század egyik legfontosabb alkotása, amelye pontosan bemutatja mit is gondolnak és mit éreznek a mai fiatalok. A vers eredeti nyelven a leghatásosabb, de a magyar fordítása is jól sikerült.
A mi generációnk
A mi generációnk nem lesz híres semmiről
Soha nem mondja majd senki, hogy
Mi vagyunk az emberiség csúcsa
Tévedés, az igazság az, hogy
A generációnk egy hiba volt.
Azt gondolni, hogy
Tényleg sikeresek leszünk
Hiábavaló. És tudjuk, hogy
Csak pénzért és hatalomért élni
Az, ahogy a dolgok mennek.
Szeretni, tisztelni, kedvesnek lenni
Hülyeség.
Elfeledkezni a régi időről
Nem lesz könnyű, de megpróbáljuk.
Javítani a világon
Olyasmi, amit soha nem tettünk.
A feladás
A megoldásunk a problémákra.
A kemény munka:
Ez egy vicc
Tudtuk, hogy
Az emberek azt mondják, nem térhetünk vissza.
Ez igaz lehet,
Ha csak át nem fordítjuk a dolgokat.
(Most olvasd lentről felfelé)
2014. március 11., kedd
Heti útravaló Müller Pétertől - 116. rész
"Sosem késő - most jött el az ideje!"
Egy vödörben ugyanaz a víz lehet, mint a tengerben. Ami hiányzik belőle - az a végtelenség.
Szereted a tengert? Nem a fürdést, az úszást, a folyót és a tavakat - hanem a tengert. Azért szereted, mert végtelen. Határtalan világban lebegsz. Óriási, végtelen és iszonyúan erős. A mélyét nem ismered, még a legtisztább tengernek sem, mert odáig nem látsz le; nem is sejted, milyen titokzatos világ felszínén úszkálsz. Ki tudja, honnan érkezett az a halraj, amelyik a lábadhoz simul. Te a korlátok, határok világában élsz, ő a határtalanban.
Van a tengernek egy napsütéses, nyugodt, szép és szelíd arca... van, amikor játékos és hullámzik... lecsúszhatsz a hullámok hátáról... És van, amikor dühbe gurul és háborog, s ilyenkor veszélyt jelent mindenre és mindenkire, akinek határa van. Elsöpri...
Ha átadod magad a tengernek, olyan, mintha az Istenben lebegnél. Van, aki fél tőle. Van, aki szereti. Van, aki a tengerbe hazamegy, mert ne feledd: születésed előtt, mielőtt a szárazföldre vetődtél volna, mint egy hajótörött, ilyen vízi világ lakója voltál. Pici embrió korodban még kopoltyúcskád is volt.
Vannak népek, akik a tengert nőneműnek érzik. Vannak, akik férfinak. (Il mare, la mer) Én nőnek. És ha valaha tengerpartra jutottam, igyekeztem olyan helyre keveredni, ahol nem látszik a túlsó part. Nincs szemben egy látható sziget. És alkonyatkor látom a fáradtan izzó napot a tenger alá bújni.
Szeretem az alkonyt. Alkonyatkor a napod beérik, s minden, ami értékes benned, édessé és ehetővé válik. Van, aki "későn" szül, "későn" találja meg a párját, "későn" talál magára. Sohase mondd, hogy késő! Hanem azt, hogy eljött az ideje.
Egy vödörben ugyanaz a víz lehet, mint a tengerben. Ami hiányzik belőle - az a végtelenség.
Szereted a tengert? Nem a fürdést, az úszást, a folyót és a tavakat - hanem a tengert. Azért szereted, mert végtelen. Határtalan világban lebegsz. Óriási, végtelen és iszonyúan erős. A mélyét nem ismered, még a legtisztább tengernek sem, mert odáig nem látsz le; nem is sejted, milyen titokzatos világ felszínén úszkálsz. Ki tudja, honnan érkezett az a halraj, amelyik a lábadhoz simul. Te a korlátok, határok világában élsz, ő a határtalanban.
Van a tengernek egy napsütéses, nyugodt, szép és szelíd arca... van, amikor játékos és hullámzik... lecsúszhatsz a hullámok hátáról... És van, amikor dühbe gurul és háborog, s ilyenkor veszélyt jelent mindenre és mindenkire, akinek határa van. Elsöpri...
Ha átadod magad a tengernek, olyan, mintha az Istenben lebegnél. Van, aki fél tőle. Van, aki szereti. Van, aki a tengerbe hazamegy, mert ne feledd: születésed előtt, mielőtt a szárazföldre vetődtél volna, mint egy hajótörött, ilyen vízi világ lakója voltál. Pici embrió korodban még kopoltyúcskád is volt.
Vannak népek, akik a tengert nőneműnek érzik. Vannak, akik férfinak. (Il mare, la mer) Én nőnek. És ha valaha tengerpartra jutottam, igyekeztem olyan helyre keveredni, ahol nem látszik a túlsó part. Nincs szemben egy látható sziget. És alkonyatkor látom a fáradtan izzó napot a tenger alá bújni.
Szeretem az alkonyt. Alkonyatkor a napod beérik, s minden, ami értékes benned, édessé és ehetővé válik. Van, aki "későn" szül, "későn" találja meg a párját, "későn" talál magára. Sohase mondd, hogy késő! Hanem azt, hogy eljött az ideje.
2014. március 4., kedd
Heti útravaló Müller Pétertől - 115. rész
"Az ember könnyen lesz önző, ha nagyon szeretik."
Ezt nő mondta. Bölcs nő, aki figyelte önmagát és lelke működését. Az ember szívesen elteszi magának, amit kap. Az enyém! Pedig nem csak a tiéd. Örülhetsz, neki, boldog lehetsz tőle, arcod sugározhat, és vidáman ébredhetsz, de ha ezt az adományt nem osztod széjjel, garantáltan el fogod veszteni.
Akit szeretnek, annak tovább kell sugározni az érzelmeit. Nemcsak a családjának, a kutyájának, a macskájának - de idegeneknek is. Az emberi élet legnagyobb élményeit nem szabad csakis magáncélokra hasznosítani. Örömből, szeretetből, boldogságból, jókedvből másoknak is kell juttatni. Tovább kell adni a fényt, mert akkor tovább is tart.
Nő, aki szül, s akiben fölébred az anyai szeretet, rendszerint azt tapasztalja, hogy nemcsak a saját babáját szereti, hanem a világ összes gyerekét. Ha eddig nem volt az, most gyerekszeretővé válik. (Feltéve, ha jó anya!) Átéli ugyanis azt, hogy nem valamiféle magánélmény történt vele, hanem egy egyetemes esemény: ANYA lett. Egyetlen gyereké, de a lelkében életre kelt archetípus szerint minden gyereké. A szomszédnak, ha dolga van, bátran rábízhatja az új anyára a saját gyerekét, mert a maga módján azt is szeretni fogja.
Ha nagyon mélyen belenézel az anyaság misztériumába, azt látod, hogy gyermekével együtt az egész emberiséget megszereti. A saját gyerek létrehozatalával megtanulta, hogy milyen vonzással, áldozattal és megnevezhetetlen érzésekkel jön az EMBER a világra. Nem csak az övé - mindenkié.
Ugyanez vonatkozik minden isteni adományra. Szét kell tudni osztani. Legalábbis adni belőle másoknak. Ha szeretnek, neked is jobban kell szeretned. Nem csak azt, aki szeret - az idegent is. Nagy költők sokszor megírták, hogy a szerelmes, ha jól szeret, az egész világba szerelmes lesz. És ezért - minden feszültség, dráma, fent és lent ellenére - szeret élni!
Ezt nő mondta. Bölcs nő, aki figyelte önmagát és lelke működését. Az ember szívesen elteszi magának, amit kap. Az enyém! Pedig nem csak a tiéd. Örülhetsz, neki, boldog lehetsz tőle, arcod sugározhat, és vidáman ébredhetsz, de ha ezt az adományt nem osztod széjjel, garantáltan el fogod veszteni.
Akit szeretnek, annak tovább kell sugározni az érzelmeit. Nemcsak a családjának, a kutyájának, a macskájának - de idegeneknek is. Az emberi élet legnagyobb élményeit nem szabad csakis magáncélokra hasznosítani. Örömből, szeretetből, boldogságból, jókedvből másoknak is kell juttatni. Tovább kell adni a fényt, mert akkor tovább is tart.
Nő, aki szül, s akiben fölébred az anyai szeretet, rendszerint azt tapasztalja, hogy nemcsak a saját babáját szereti, hanem a világ összes gyerekét. Ha eddig nem volt az, most gyerekszeretővé válik. (Feltéve, ha jó anya!) Átéli ugyanis azt, hogy nem valamiféle magánélmény történt vele, hanem egy egyetemes esemény: ANYA lett. Egyetlen gyereké, de a lelkében életre kelt archetípus szerint minden gyereké. A szomszédnak, ha dolga van, bátran rábízhatja az új anyára a saját gyerekét, mert a maga módján azt is szeretni fogja.
Ugyanez vonatkozik minden isteni adományra. Szét kell tudni osztani. Legalábbis adni belőle másoknak. Ha szeretnek, neked is jobban kell szeretned. Nem csak azt, aki szeret - az idegent is. Nagy költők sokszor megírták, hogy a szerelmes, ha jól szeret, az egész világba szerelmes lesz. És ezért - minden feszültség, dráma, fent és lent ellenére - szeret élni!
2014. február 25., kedd
Heti útravaló Müller Pétertől - 114. rész.
"Győzelmet az életben csakis a saját harcmodorodban tudsz elérni."
Ezt sokszor tapasztaltam. Ha nem úgy cselekedtem, ahogy belőlem jött: veszítettem. A "belőlem" pedig jelenti a genetikus múltamat, az ösztöneimet, a vérmérsékletemet, a neveltetésemet, a megszokásaimat. De még a személyiségemet és a jellememet is. Ezen nem lehet változtatni. Bajban, szorult helyzetben például hátraléptem. Nem előre, hanem hátra. Nem neki, hanem elmentem, és otthagytam. Ha csak lehetett, elmentem.
Van, aki nekimegy. Mert ez a harcmodora. Győzelemre esélyed csak akkor van, ha önmagadat követed. Persze, veszthetsz is, de ez már a helyzettől függ. De vannak pillanatok, amikor önmagad fölé léphetsz! Amikor egy angyal, vagy Isten segít. Ilyenkor olyanra is képes vagy, amire egyébként sohasem. Több leszel, mint önmagad. Olyan, amilyen valójában az élet hétköznapjaiban nem vagy.
Ilyenkor többet tudsz és többet mersz, mint bármikor az életedben. És szinte idegenként és csodálattal figyeled önmagad. Nem tudtad, hogy ilyesmire képes vagy. De erre nem lehet számítani.
Van, aki nekimegy. Mert ez a harcmodora. Győzelemre esélyed csak akkor van, ha önmagadat követed. Persze, veszthetsz is, de ez már a helyzettől függ. De vannak pillanatok, amikor önmagad fölé léphetsz! Amikor egy angyal, vagy Isten segít. Ilyenkor olyanra is képes vagy, amire egyébként sohasem. Több leszel, mint önmagad. Olyan, amilyen valójában az élet hétköznapjaiban nem vagy.
Ilyenkor többet tudsz és többet mersz, mint bármikor az életedben. És szinte idegenként és csodálattal figyeled önmagad. Nem tudtad, hogy ilyesmire képes vagy. De erre nem lehet számítani.
2014. február 21., péntek
A sors ura …
Sorsunk urává válni nem egyszeri aktus. Mindennap és minden órában újra és újra meg kell érte küzdeni. A fölismerés és a megvalósítás között mély szakadék van. Erről a szakadékról mindenki tud. Ezt már a gyereknek is mindennap le kell győznie, amikor nincs kedve iskolába menni, de egy magasabb cél miatt mégis muszáj neki. Sőt már előbb is, amikor Énje azt súgja, hogy “Járj! Állj föl és járj!”, de minduntalan a fenekére ül. És mégis föláll. És újra visszaesik. Aztán újra föláll. Most már diadalmasan – de megint visszahuppan. Föláll, visszaesik százszor, ezerszer, de ez nem zavarja és nem csüggeszti el.
Így megy ez minden mással is. A különbség csak az, hogy a gyerek nem veszti el sem derűjét, sem a győzelembe vetett hitét – de egy felnőtt ember, még akkor is, ha egy Mózes, bizony elveszíti. Aki sorsának urává akar válni, annak mindennap és minden órában meg kell erősítenie a most már tisztán látó benső centrumát, állandóan éberen figyelnie és főleg gyakorolnia kell, mint jó sportolónak, aki rendszeresen edz, és a sok edzés sok kis győztes csatájából szerzi meg nemcsak az ügyességét, hanem az önbizalmát is a végső győzelemhez. Az emberé mindig csak az lesz, amit sokszor ismétel.
Így megy ez minden mással is. A különbség csak az, hogy a gyerek nem veszti el sem derűjét, sem a győzelembe vetett hitét – de egy felnőtt ember, még akkor is, ha egy Mózes, bizony elveszíti. Aki sorsának urává akar válni, annak mindennap és minden órában meg kell erősítenie a most már tisztán látó benső centrumát, állandóan éberen figyelnie és főleg gyakorolnia kell, mint jó sportolónak, aki rendszeresen edz, és a sok edzés sok kis győztes csatájából szerzi meg nemcsak az ügyességét, hanem az önbizalmát is a végső győzelemhez. Az emberé mindig csak az lesz, amit sokszor ismétel.
2014. február 18., kedd
Heti útravaló Müller Pétertől - 113. rész
A boldogság titka az adni tudás
Jézus azt mondja, ha adsz, ne tudja a jobb kezed, mit tesz a bal. Aki igazán ad, nem tudja, hogy ad. Nincs igazán tudatában annak, mit tesz, mert amit ad, azt nem önmagából tépi ki.
És ez minden adással így van. Egy anya nem tudja, hogy ő szüntelenül csak ad. Akkor boldog, ha adhat. Mintha nem is az övéből adna. Ezt még akkor is érzi - boldogan -, ha olyasmit ad, ami aztán valóban csak az övé: a tejét. Milyen csodálatosan találta ki a Teremtő, hogy az anyukák élvezik is a szoptatást. És szenvednek, ha nem adhatnak, s a gyerek nem szopik.
"A fösvény, szűkmarkú embert onnan lehet megismerni, hogy gyakran beszél a bőkezűségéről és a nagylelkűségéről."
Hogy ő milyen jószívű! Hogy kinek mennyit adott! Hogy számolatlanul szórja másokra a pénzét… Akik rendszerint hálátlanok hozzá.
Ugye, milyen ismerős? Ne hidd, hogy hazudik. Ő ezt valóban így éli meg. Ötszáz forint elvesztése olyan fájdalmat okoz neki, mint egy érzéstelenítés nélküli foghúzás. Üvölteni tudna kínjában. És sebe lassan gyógyul. Még évek múlva is emlékszik rá, és szívesen felemlegeti, egyrészt azért, hogy szabaduljon a kellemetlen emléktől, és erősítse magát azzal, hogy az emberek milyen hálátlanok. Akinek adott ugyanis, rég elfelejtette.
A pénzhez való kicsinyes ragaszkodás a léleknek abban a rétegében gyökerezik, ahol az önbizalom is van. Az ilyen ember önátélése azt mondja: "Az vagyok, amim van, és annyit érek, amennyim van!” Minden veszteség: önvesztés. Neked ötszáz forint csak pénz, de neki lényének egy darabja. A húsa.
Ugye, milyen ismerős? Ne hidd, hogy hazudik. Ő ezt valóban így éli meg. Ötszáz forint elvesztése olyan fájdalmat okoz neki, mint egy érzéstelenítés nélküli foghúzás. Üvölteni tudna kínjában. És sebe lassan gyógyul. Még évek múlva is emlékszik rá, és szívesen felemlegeti, egyrészt azért, hogy szabaduljon a kellemetlen emléktől, és erősítse magát azzal, hogy az emberek milyen hálátlanok. Akinek adott ugyanis, rég elfelejtette.
A pénzhez való kicsinyes ragaszkodás a léleknek abban a rétegében gyökerezik, ahol az önbizalom is van. Az ilyen ember önátélése azt mondja: "Az vagyok, amim van, és annyit érek, amennyim van!” Minden veszteség: önvesztés. Neked ötszáz forint csak pénz, de neki lényének egy darabja. A húsa.
Jézus azt mondja, ha adsz, ne tudja a jobb kezed, mit tesz a bal. Aki igazán ad, nem tudja, hogy ad. Nincs igazán tudatában annak, mit tesz, mert amit ad, azt nem önmagából tépi ki.
És ez minden adással így van. Egy anya nem tudja, hogy ő szüntelenül csak ad. Akkor boldog, ha adhat. Mintha nem is az övéből adna. Ezt még akkor is érzi - boldogan -, ha olyasmit ad, ami aztán valóban csak az övé: a tejét. Milyen csodálatosan találta ki a Teremtő, hogy az anyukák élvezik is a szoptatást. És szenvednek, ha nem adhatnak, s a gyerek nem szopik.
2014. február 14., péntek
Szerelem …
“Minden szerelem úgy lép az életünkbe, hogy megfoszt a szabadságunktól. Ha belemegyünk, nem tehetünk azt, amit akarunk, csak azt, amit a szerelem akar.”
Azt mondják, a szerelem: kóros állapot. Örök emberi érzés, de nem ésszerű. Káprázat, rögeszme, lázálom. Mégis azt mondom, hogy ez a mai ember által átélhető legvallásosabb állapot. Lelki másállapot. Minden esetben transzcendens. Valami olyasmi szólal meg ilyenkor bennünk, amire nincs magyarázat. Az embernek hirtelen fájni kezd a másik ember hiánya. Amíg nem vagy szerelmes, sohasem érzed, hogy félember vagy, hogy hiányzik belőled valaki! Örökké rá gondolsz, neki üzensz, gondolatban vele vagy. Valaki – egy másik ember! – viszi magával a boldogságodat, a nyugalmadat, az örömödet, a lelkedet, de még az életed értelmét is.
Sohasem kellett ilyen intenzíven egy másik ember, hogy nem tudsz nélküle létezni! Tegnap még nem is ismerted. Egész jól elvoltál nélküle, most meg nem megy! Most, hogy nem a tiéd, hogy hiányzik, mint a letépett fél karod, döbbensz rá, hogy a magányod köré épített erős várad: homokvár. Menekülnél vissza – de nem lehet. Összedőlt, összedöntötte. Ilyenkor, ebben a szédült, irreális, sóvárgó, szomjas “nem bírok nélküled élni” állapotban sejtheted meg, hogy milyen lehet az Isten-élmény, ha valódi …
Azt mondják, a szerelem: kóros állapot. Örök emberi érzés, de nem ésszerű. Káprázat, rögeszme, lázálom. Mégis azt mondom, hogy ez a mai ember által átélhető legvallásosabb állapot. Lelki másállapot. Minden esetben transzcendens. Valami olyasmi szólal meg ilyenkor bennünk, amire nincs magyarázat. Az embernek hirtelen fájni kezd a másik ember hiánya. Amíg nem vagy szerelmes, sohasem érzed, hogy félember vagy, hogy hiányzik belőled valaki! Örökké rá gondolsz, neki üzensz, gondolatban vele vagy. Valaki – egy másik ember! – viszi magával a boldogságodat, a nyugalmadat, az örömödet, a lelkedet, de még az életed értelmét is.
2014. február 12., szerda
Heti útravaló Müller Pétertől - 112. rész
"Minden igazi nevetés a halálon való nevetés."
Egyszerre nem lehet félni és nevetni is. Amikor nevetsz, nem félsz. S azt érzed, valamitől megszabadulsz. Minden öröm "felszabadult" öröm. A félelemtől szabadulsz meg ilyenkor.
Kilépsz a sötétből. A bánatból. És azt érzed, lebegsz. Hogy fölénybe kerültél valamivel, ami rossz és baj és lesújtó. Ilyenkor hirtelen összeáll a törött kép. Eloszlik a szorongás. Nem tudatosul benned, de azért nevetsz, mert rájössz, hogy az élet győzött a halál felett. És a halhatatlanság a mulandóság felett.
Minden kacaj az ösztönös halhatatlanság-érzetből ered. Ha már nevetni tudsz valamin, tudod, hogy nincs baj. Győztél. Lelkileg mindenképp. Már nem zuhansz, hanem repülsz.
hirdetés
Ezért van az, hogy minden igazi Mester derűs. A dalai lámára gondolj. Vagy bárkire, akit Mesternek vélsz. Ha nincs derűje: nem igazi mester. Minden Buddha szobor mosolyog. Nem tűnt fel? Egyetlen komor, lesújtott, szomorú vagy kétségbeesett Buddha arcot nem ismersz. Mert a hívei tudták, mit élt át: derűt. Hogy nincs halál. Nincs félelem. Minden homokzsákot kidobott a lelkéből, és most nevet. A kínai mesterek pedig kifejezetten röhögnek.
Ami nem fölfelé repül, az lefelé zuhan. És az emberi lélek, ha ráébred önmagára: repül. Ha rossz kedvem van, ne figyelj rám, mert tévedésben élek. Csak azokat a szavaimat fogadd el, amiket örömmel mondok.
Egyszerre nem lehet félni és nevetni is. Amikor nevetsz, nem félsz. S azt érzed, valamitől megszabadulsz. Minden öröm "felszabadult" öröm. A félelemtől szabadulsz meg ilyenkor.
Kilépsz a sötétből. A bánatból. És azt érzed, lebegsz. Hogy fölénybe kerültél valamivel, ami rossz és baj és lesújtó. Ilyenkor hirtelen összeáll a törött kép. Eloszlik a szorongás. Nem tudatosul benned, de azért nevetsz, mert rájössz, hogy az élet győzött a halál felett. És a halhatatlanság a mulandóság felett.
Minden kacaj az ösztönös halhatatlanság-érzetből ered. Ha már nevetni tudsz valamin, tudod, hogy nincs baj. Győztél. Lelkileg mindenképp. Már nem zuhansz, hanem repülsz.
hirdetés
Ezért van az, hogy minden igazi Mester derűs. A dalai lámára gondolj. Vagy bárkire, akit Mesternek vélsz. Ha nincs derűje: nem igazi mester. Minden Buddha szobor mosolyog. Nem tűnt fel? Egyetlen komor, lesújtott, szomorú vagy kétségbeesett Buddha arcot nem ismersz. Mert a hívei tudták, mit élt át: derűt. Hogy nincs halál. Nincs félelem. Minden homokzsákot kidobott a lelkéből, és most nevet. A kínai mesterek pedig kifejezetten röhögnek.
Ami nem fölfelé repül, az lefelé zuhan. És az emberi lélek, ha ráébred önmagára: repül. Ha rossz kedvem van, ne figyelj rám, mert tévedésben élek. Csak azokat a szavaimat fogadd el, amiket örömmel mondok.
2014. február 8., szombat
Gyilkos-tó legendája
Élt valamikor Gyergyó környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja kökény fekete volt, szeme szürkészöld, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye.
Egy napsütéses júliusi délelőtt Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy szemük összevillant- és mert a szerelem hirtelen jön a szíven üt, mint a villám- megszerették egymást.
A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükrös pogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvőre nem kerülhetett sor, mert a legény elvitték katonának. A lány hűségesen várta kedvesét.
Esténként mikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajozástól, fájdalmas szép énektől.
Történt azonban egyik vasárnap délután, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyörű lányt és elvágtatott vele mint szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt.
Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse. A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta a szemét a világ. Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget és földet rázó mennydörgéssel válaszoltak. Zuhogott az eső, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát.
Hajnalban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt még a pásztort is nyájastól, aki a szembelevő hegyoldalon legeltetett.
Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap első aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket.
A völgyet ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Vereskő-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patak zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat. A keskeny völgy helyén tó keletkezett, amelynek vizéből máig is kiállnak a fenyőerdő maradványai.
A környék pásztorai Gyilkos-tónak nevezték el ezt a tavat.
Így lett a hegy halálából ez élet vize.
Ha napsütésben belenézel a tó vizébe, Eszter szürkészöld szemei tekintenek szelíden vissza rád…
Egy napsütéses júliusi délelőtt Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy szemük összevillant- és mert a szerelem hirtelen jön a szíven üt, mint a villám- megszerették egymást.
A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükrös pogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvőre nem kerülhetett sor, mert a legény elvitték katonának. A lány hűségesen várta kedvesét.
Esténként mikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajozástól, fájdalmas szép énektől.
Történt azonban egyik vasárnap délután, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyörű lányt és elvágtatott vele mint szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt.
Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse. A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta a szemét a világ. Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget és földet rázó mennydörgéssel válaszoltak. Zuhogott az eső, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát.
Hajnalban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt még a pásztort is nyájastól, aki a szembelevő hegyoldalon legeltetett.
Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap első aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket.
A völgyet ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Vereskő-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patak zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat. A keskeny völgy helyén tó keletkezett, amelynek vizéből máig is kiállnak a fenyőerdő maradványai.
A környék pásztorai Gyilkos-tónak nevezték el ezt a tavat.
Így lett a hegy halálából ez élet vize.
Ha napsütésben belenézel a tó vizébe, Eszter szürkészöld szemei tekintenek szelíden vissza rád…
2014. február 4., kedd
Heti útravaló Müller Pétertől - 111. rész
"Ha valamit szívesen átadnék neked, ez lenne: gyorsan elfelejtem a bajaimat."
Nem tudom, mi a titka. A testem gyorsan elfelejti, hogy beteg. És a lelkem is, hogy szomorú. Valahogy nem állok meg, és nem foglalkozom vele. Megyek tovább. Nem figyelek oda. Nem engedem, hogy bármiféle baj gyökeret verjen bennem, s bokorrá terebélyesedjen.
Mondják, hogy jó természetem van, de ez csak féligazság. Nyilván van valami működési titka ennek. Talán az, hogy a jövőnek élek. Annyira vonz valami távoli cél, hogy nemigen foglalkozom a jelennel. Mint amikor egy futó lesántul, de azért fut tovább, amíg bírja, s igyekszi elfelejteni a fájdalmát. Úgy hívtam ezt magamban: "A gyors kioldás művészete". Egy hang azt mondja bennem: "Fuss tovább, ne nyavalyogj!"
Nem biztos, hogy ez mindenki számára hasznos. Van, akinek hosszan kell emésztenie a bajait, mert csak lassan tudja feldolgozni. De azért ez nem egészen így van. Az ember, ha jól él, tudja, hogy változásban él. És nem fél a változástól. Mint akit sodor az idő folyója, s nem kapaszkodik oldalt az ágakba, kövekbe, hanem hagyja sodorni magát. Bízik benne, hogy jó felé megy. Ez azért kell hozzá.
Ha nem tudnám, hogy életem folyója - akármilyen kanyarogva s akadályokon át is - de végső soron a TENGERBE rohan, nem utaznék ilyen vidáman benne. A közvetlen jövőm, meglehet, nehéz lesz, de ha elmúlik a nehéz jövőm, biztos vagyok benne, hogy a távoli jövőm már szép lesz és örömteli. Vagyis ez az egész folyamat összefügg az élet értelmébe vetett hittel.
Sokan Istennek hívják. Vagy tao-nak. Vagy beteljesülésnek. Minden nagy tanítás és minden nagy tanító hitt a happy endben.
Nem tudom, mi a titka. A testem gyorsan elfelejti, hogy beteg. És a lelkem is, hogy szomorú. Valahogy nem állok meg, és nem foglalkozom vele. Megyek tovább. Nem figyelek oda. Nem engedem, hogy bármiféle baj gyökeret verjen bennem, s bokorrá terebélyesedjen.
Mondják, hogy jó természetem van, de ez csak féligazság. Nyilván van valami működési titka ennek. Talán az, hogy a jövőnek élek. Annyira vonz valami távoli cél, hogy nemigen foglalkozom a jelennel. Mint amikor egy futó lesántul, de azért fut tovább, amíg bírja, s igyekszi elfelejteni a fájdalmát. Úgy hívtam ezt magamban: "A gyors kioldás művészete". Egy hang azt mondja bennem: "Fuss tovább, ne nyavalyogj!"
Nem biztos, hogy ez mindenki számára hasznos. Van, akinek hosszan kell emésztenie a bajait, mert csak lassan tudja feldolgozni. De azért ez nem egészen így van. Az ember, ha jól él, tudja, hogy változásban él. És nem fél a változástól. Mint akit sodor az idő folyója, s nem kapaszkodik oldalt az ágakba, kövekbe, hanem hagyja sodorni magát. Bízik benne, hogy jó felé megy. Ez azért kell hozzá.
Ha nem tudnám, hogy életem folyója - akármilyen kanyarogva s akadályokon át is - de végső soron a TENGERBE rohan, nem utaznék ilyen vidáman benne. A közvetlen jövőm, meglehet, nehéz lesz, de ha elmúlik a nehéz jövőm, biztos vagyok benne, hogy a távoli jövőm már szép lesz és örömteli. Vagyis ez az egész folyamat összefügg az élet értelmébe vetett hittel.
Sokan Istennek hívják. Vagy tao-nak. Vagy beteljesülésnek. Minden nagy tanítás és minden nagy tanító hitt a happy endben.
2014. január 28., kedd
Heti útravaló Müller Pétertől - 110. rész
"Kit szeretünk igazán? Akiben az álmunk és a valóságunk egybeesik."
Ha szerelmes vagy, még álmodni sem tudsz magadnak valakit, akit jobban, mélyebben és erősebben szeretsz, mint őt. Ha álmodnál, csakis őt álmodnád. Az igazi szeretetben ugyanis az élet valósága és a lélek valósága egybeesik. A szeretetben fedésbe kerül az eszményi és a reális. Behunyod a szemed, s őt látod. Kinyitod, s őt látod. Elalszol, s vele álmodsz. Nincs jobb és vonzóbb és ismerősebb, mint ő.
De így vagy a gyerekeddel is. Nem cserélnéd el senki más gyerekével. Még akkor sem, ha az a másik gyerek szebb és okosabb, mint a tiéd. De még a kutyádat sem adnád oda egy másik kutyáért, mert ez a TE KUTYÁD, a legkedvesebb kutya a világ összes kutyája között. Minden kutya idegen - a tiéd ismerős. Akkor is ismerős, ha nem látod, csak a lihegését hallod. Akkor is, ha nincs ott, csak rá gondolsz.
Mert nem a szemeddel látod, hanem a szíveddel. Ezt jelenti a "szívvel való látás". Ha a szíveddel nézel, az eszményit látod. A te számodra eszményit. Másoknak nem az, mert ők nem a szívükkel nézik. Mások számára a kutyád nem szép, a gyereked néha kifejezetten csúnya, és nem is annyira kedves - s ha a szerelmedre néznek, nem értik, mit szeretsz benne. Se nem szép, se nem kedves, se nem annyira kívánatos - azt mondják rád, hogy káprázatokban élsz, elvarázsoltad magad.
Igaz ez? Nem! Az igazság az, hogy nem azzal a szemeddel nézel, mint ők. Kinyílt a másik szemed. A szíved szeme. Bárkire ránézel ezzel a szemmel, azonnal másképp látod. Egy kóbor cicát elüt az autó, megsajnálod, magadhoz veszed, s előbb-utóbb, vagy azonnal kinyílik a szíved szeme, s többé nem tudsz megszabadulni tőle. Már nem egy kóbor állat, hanem a NAGY Ő.
Jézus - azt mondják - a szívével látott. S aki követni akarja őt, annak ki kell nyitnia a szív szemét.
Ha szerelmes vagy, még álmodni sem tudsz magadnak valakit, akit jobban, mélyebben és erősebben szeretsz, mint őt. Ha álmodnál, csakis őt álmodnád. Az igazi szeretetben ugyanis az élet valósága és a lélek valósága egybeesik. A szeretetben fedésbe kerül az eszményi és a reális. Behunyod a szemed, s őt látod. Kinyitod, s őt látod. Elalszol, s vele álmodsz. Nincs jobb és vonzóbb és ismerősebb, mint ő.
De így vagy a gyerekeddel is. Nem cserélnéd el senki más gyerekével. Még akkor sem, ha az a másik gyerek szebb és okosabb, mint a tiéd. De még a kutyádat sem adnád oda egy másik kutyáért, mert ez a TE KUTYÁD, a legkedvesebb kutya a világ összes kutyája között. Minden kutya idegen - a tiéd ismerős. Akkor is ismerős, ha nem látod, csak a lihegését hallod. Akkor is, ha nincs ott, csak rá gondolsz.
Mert nem a szemeddel látod, hanem a szíveddel. Ezt jelenti a "szívvel való látás". Ha a szíveddel nézel, az eszményit látod. A te számodra eszményit. Másoknak nem az, mert ők nem a szívükkel nézik. Mások számára a kutyád nem szép, a gyereked néha kifejezetten csúnya, és nem is annyira kedves - s ha a szerelmedre néznek, nem értik, mit szeretsz benne. Se nem szép, se nem kedves, se nem annyira kívánatos - azt mondják rád, hogy káprázatokban élsz, elvarázsoltad magad.
Igaz ez? Nem! Az igazság az, hogy nem azzal a szemeddel nézel, mint ők. Kinyílt a másik szemed. A szíved szeme. Bárkire ránézel ezzel a szemmel, azonnal másképp látod. Egy kóbor cicát elüt az autó, megsajnálod, magadhoz veszed, s előbb-utóbb, vagy azonnal kinyílik a szíved szeme, s többé nem tudsz megszabadulni tőle. Már nem egy kóbor állat, hanem a NAGY Ő.
Jézus - azt mondják - a szívével látott. S aki követni akarja őt, annak ki kell nyitnia a szív szemét.
2014. január 21., kedd
Heti útravaló Müller Pétertől - 109. rész
"Az ember sohasem azt hallja, amit mondanak neki, hanem amit a lelkében lefordít magának."
Így működünk, csak nem vesszük észre. Minden külső benyomást újrateremtünk magunkban. Minden érzést, gondolatot. Ha én azt mondom neked: „kék”, a benned fölvillanó kék más lesz, mint az enyém. Ha én azt mondom: „Jézus”, az, akire én gondolok nem ugyanaz, mint akire te gondolsz, még akkor sem, ha mindketten római katolikusok vagyunk, és egymás mellett ülünk a templomi padban.
Mindent újrateremtesz magadban, a saját életanyagodból. Az emlékeidből, tapasztalataidból. Megdöbbennél, ha látnád, hogy milyen kevés az, ami egyforma. És hogy mennyire élsz egy olyan külön világban, melyet önmagad teremtesz.
És ez a világod is változik, szüntelenül. A könyv, amit elolvastál kamaszkorodban, nem ugyanaz, amit elolvasol húsz év múlva, harminc éve múlva, vagy idős korodban. Minden mondata mást jelent. Másképp működik a belső „fordítód”. Mindig azt hitted, hogy érted, de később rájössz, hogy nem értetted igazán.
Nagy titok ez a belső fordító. Egy néger, ha megtér, el sem tudja képzelni, hogy Szűz Mária nem néger, hanem egy sápadt, fehér asszony. Pláne, hogy zsidó. Alig találsz olyan festményt, ahol Mária ne úgy nézne ki, ahogy a festő elképzelte: sápadt és sovány németalföldi asszony, szép, olasz lány, vagy fekete hajú, sötét szemű spanyol – kevés művésznek jutott eszébe, hogy Máriát zsidónak ábrázolja. A környezetét igen, de őt nem. Mert nem annak látta.
Egy Mária-portrén ott van a művész női eszményképe, amiben benne van az anyukája és az első szerelme, de semmiképpen sem az a valóságos ember, aki feltehetően valaha volt és megszülte a kis Jézust.
Lehet, hogy nem is volt szép nő. Csak jó. Ezt már nem is merjük elképzelni. És ez így van mindennel. Megérteni egymást csak a lelkünk legmélyén tudjuk.
Így működünk, csak nem vesszük észre. Minden külső benyomást újrateremtünk magunkban. Minden érzést, gondolatot. Ha én azt mondom neked: „kék”, a benned fölvillanó kék más lesz, mint az enyém. Ha én azt mondom: „Jézus”, az, akire én gondolok nem ugyanaz, mint akire te gondolsz, még akkor sem, ha mindketten római katolikusok vagyunk, és egymás mellett ülünk a templomi padban.
Mindent újrateremtesz magadban, a saját életanyagodból. Az emlékeidből, tapasztalataidból. Megdöbbennél, ha látnád, hogy milyen kevés az, ami egyforma. És hogy mennyire élsz egy olyan külön világban, melyet önmagad teremtesz.
És ez a világod is változik, szüntelenül. A könyv, amit elolvastál kamaszkorodban, nem ugyanaz, amit elolvasol húsz év múlva, harminc éve múlva, vagy idős korodban. Minden mondata mást jelent. Másképp működik a belső „fordítód”. Mindig azt hitted, hogy érted, de később rájössz, hogy nem értetted igazán.
Nagy titok ez a belső fordító. Egy néger, ha megtér, el sem tudja képzelni, hogy Szűz Mária nem néger, hanem egy sápadt, fehér asszony. Pláne, hogy zsidó. Alig találsz olyan festményt, ahol Mária ne úgy nézne ki, ahogy a festő elképzelte: sápadt és sovány németalföldi asszony, szép, olasz lány, vagy fekete hajú, sötét szemű spanyol – kevés művésznek jutott eszébe, hogy Máriát zsidónak ábrázolja. A környezetét igen, de őt nem. Mert nem annak látta.
Egy Mária-portrén ott van a művész női eszményképe, amiben benne van az anyukája és az első szerelme, de semmiképpen sem az a valóságos ember, aki feltehetően valaha volt és megszülte a kis Jézust.
Lehet, hogy nem is volt szép nő. Csak jó. Ezt már nem is merjük elképzelni. És ez így van mindennel. Megérteni egymást csak a lelkünk legmélyén tudjuk.
2014. január 14., kedd
Heti útravaló Müller Pétertől - 108. rész
"Minden reggel, amikor fölkelsz, keresd meg magadban azt a gondolatot vagy érzést, amiért érdemes élni."
Nem mindig könnyű. Lehetünk bajban, rossz helyzetben, tartósan nehéz helyzetben is. De egy új nap mégis új nap! És ahogy a földi Nap is minden reggel fölkel és eloszlatja a sötétséget, úgy föl kell hozni a belső napunkat is. Magától nem mindig jön fel. A világ, amelybe születtünk, ritmusra jár. Reggel föltámad, nappal kibomlik és él - és éjszaka visszatér önmagába és meghal. De csak átmenetileg. Mert hajnalban oszlik az álom és az öntudatlanság - és megint föltámadunk.
Az éjszakából ki kell jönni. Tudatosan! Meg kell születnünk minden reggel. És ez nem megy "magától". Kell valamiféle szertartás. Ez lehet egy zuhany, fürdés, légzőgyakorlat, kávézás, lehet valami reggeli mozgás is, esetleg egy bizakodó gondolat, amit az ember még nehéz helyzetekben is átélhet.
Ez azért fontos, mert a kezdetet mindig visszük magunkkal. Bölcs mondás az, hogy „bal lábbal kelt fel.” Jobb lábbal kell. Évezredes megfigyelés van az ilyen mondás mögött. Nem mindegy, hogy valamit mivel indítunk. És ez nem csak a reggelre vonatkozik. Hanem minden kezdetre, minden elindulásra.
Művészek - zongoristák, karmesterek, színészek - tudják, hogy az első pillanatban minden eldől. Ezért koncentrálnak. Szedik össze magukat. Keresik magukban azt a nyugodt, pozitív erőt, kedvet és ihletet, amely nélkül semmire sem jutnának. Ne várd, hogy magától megjön a kedved. Föl is kell idézned.
Nem mindig könnyű. Lehetünk bajban, rossz helyzetben, tartósan nehéz helyzetben is. De egy új nap mégis új nap! És ahogy a földi Nap is minden reggel fölkel és eloszlatja a sötétséget, úgy föl kell hozni a belső napunkat is. Magától nem mindig jön fel. A világ, amelybe születtünk, ritmusra jár. Reggel föltámad, nappal kibomlik és él - és éjszaka visszatér önmagába és meghal. De csak átmenetileg. Mert hajnalban oszlik az álom és az öntudatlanság - és megint föltámadunk.
Az éjszakából ki kell jönni. Tudatosan! Meg kell születnünk minden reggel. És ez nem megy "magától". Kell valamiféle szertartás. Ez lehet egy zuhany, fürdés, légzőgyakorlat, kávézás, lehet valami reggeli mozgás is, esetleg egy bizakodó gondolat, amit az ember még nehéz helyzetekben is átélhet.
Ez azért fontos, mert a kezdetet mindig visszük magunkkal. Bölcs mondás az, hogy „bal lábbal kelt fel.” Jobb lábbal kell. Évezredes megfigyelés van az ilyen mondás mögött. Nem mindegy, hogy valamit mivel indítunk. És ez nem csak a reggelre vonatkozik. Hanem minden kezdetre, minden elindulásra.
Művészek - zongoristák, karmesterek, színészek - tudják, hogy az első pillanatban minden eldől. Ezért koncentrálnak. Szedik össze magukat. Keresik magukban azt a nyugodt, pozitív erőt, kedvet és ihletet, amely nélkül semmire sem jutnának. Ne várd, hogy magától megjön a kedved. Föl is kell idézned.
2014. január 7., kedd
Heti útravaló Müller Pétertől - 107. rész
"Sokszor azért leszel beteg, mert keveset vagy egyedül, magaddal."
Bizony, ez így van! Másokért élünk és másokkal élünk - de ennek határa van. Mert önmagunkkal is élünk. Van, amit csak egyedül, magaddal tudsz megoldani. És ha ezt nem bírod megtenni, vagy nem hagysz rá időt, és túl sokat forogsz az emberek között, eljön az a pillanat, amikor a szervezeted védekezni kezd mások ellen.
Másokkal lenni ugyanis feladat. Nemcsak öröm - de nagy munka is. Figyelni, alkalmazkodni, kifelé fordulni, odaadni… És van, amikor már nincs mit adnod. Ilyenkor már csak a tartalékodat emészted, s észre sem veszed, hogy szüntelen önvédelemben élsz.
Nem vagy már önmagad. Ekkor leszel lázas, náthás, légcsőhurutos, vagy kapsz olyasféle betegséget, amely arra figyelmeztet, hogy vonulj ki egy kicsit a világból. Íme, itt a jogalapod, hiszen beteg vagy - és légy egy kissé egyedül.
Pihend ki a másokkal való kapcsolatok fáradalmát. Ebben sokszor azok is benne vannak, akiket szeretsz. Ők sem jöhetnek most a közeledbe. A magány: szent állapot. Nem akkor, ha valaki végleg benne marad, hanem akkor, ha időnként, átmenetileg, megvalósítja.
A mai ember észre sem veszi, hogy nehezen bírja ki önmagát. És másokhoz nem a szeretet viszi, hanem az önmagától való menekülés. Ez nem jó. Ahogy a lélegzetvételünk is kettős: kilélegzünk és belélegzünk, úgy a lelkünk is kettős: kifelé fordulunk és befelé.
Az egészséges ember így működik. Magammal vagyok - és veled. Magammal vagyok - és veletek. Odaadom magam - és visszaveszem. Ez így normális. Rohanó életünk kibillent ebből az egyensúlyból. Ne engedd! Érezd magad jól, egyedül. És teremtsd meg ezt az állapotodat, ha kell, erővel is.
Bizony, ez így van! Másokért élünk és másokkal élünk - de ennek határa van. Mert önmagunkkal is élünk. Van, amit csak egyedül, magaddal tudsz megoldani. És ha ezt nem bírod megtenni, vagy nem hagysz rá időt, és túl sokat forogsz az emberek között, eljön az a pillanat, amikor a szervezeted védekezni kezd mások ellen.
Másokkal lenni ugyanis feladat. Nemcsak öröm - de nagy munka is. Figyelni, alkalmazkodni, kifelé fordulni, odaadni… És van, amikor már nincs mit adnod. Ilyenkor már csak a tartalékodat emészted, s észre sem veszed, hogy szüntelen önvédelemben élsz.
Nem vagy már önmagad. Ekkor leszel lázas, náthás, légcsőhurutos, vagy kapsz olyasféle betegséget, amely arra figyelmeztet, hogy vonulj ki egy kicsit a világból. Íme, itt a jogalapod, hiszen beteg vagy - és légy egy kissé egyedül.
Pihend ki a másokkal való kapcsolatok fáradalmát. Ebben sokszor azok is benne vannak, akiket szeretsz. Ők sem jöhetnek most a közeledbe. A magány: szent állapot. Nem akkor, ha valaki végleg benne marad, hanem akkor, ha időnként, átmenetileg, megvalósítja.
A mai ember észre sem veszi, hogy nehezen bírja ki önmagát. És másokhoz nem a szeretet viszi, hanem az önmagától való menekülés. Ez nem jó. Ahogy a lélegzetvételünk is kettős: kilélegzünk és belélegzünk, úgy a lelkünk is kettős: kifelé fordulunk és befelé.
Az egészséges ember így működik. Magammal vagyok - és veled. Magammal vagyok - és veletek. Odaadom magam - és visszaveszem. Ez így normális. Rohanó életünk kibillent ebből az egyensúlyból. Ne engedd! Érezd magad jól, egyedül. És teremtsd meg ezt az állapotodat, ha kell, erővel is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)