2016. december 26., hétfő

Mi az a szerelem?

Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?”
„Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem.” – válaszolta a tanár.
„A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál.” – tette hozzá.
A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le.
Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük.
Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel.
„Ez a szerelem!” – mondta rögvest a tanárnő.
„Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad.”
„Akkor mi a házasság tanárnő?” – kérdezte a tanuló.
„Ahhoz, hogy tudjak válaszolni neked erre a kérdésre, menj ki a kukoricamezőre, válaszd ki a legnagyobb kukoricát, és hozd ide nekem.” – felelte.
„A szabály ugyanaz. Nem fordulhatsz vissza sosem.” – tette hozzá.
A diák kiment a kukoricásba. Most már tapasztalattal a háta mögött, nem akarta elkövetni az előbbi hibáját. A kukoricás közepén leszakított egy közepes nagyságú kukoricát, és visszaindult vele az iskolába.
„Ezúttal, hoztál nekem kukoricát.” – fogadta a tanárnő.
„Kerestél egyet ami szép, és hittél benne, hogy ez lesz a legjobb választásod, mind közül.” – tette hozzá.
„Ez a házasság!”

2016. szeptember 16., péntek

Mennyire igazságosak azemberek

Einstein egy nap órát tartott egy egyetemen. Az óra kezdetén az ősz professzor a táblához lépett és elkezdte felírni a kilences szorzásokat:

1x9=7
2x9=18
3x9=27
4x9=36
5x9=45
6x9=54
7x9=63
8x9=72
9x9=81
10x9=90

A közönség az első pillanattól fogva észrevette, hogy az első szorzást elrontotta és nagyon kinevették az idős zsenit. Néhányan össze is súgtak: "biztosan hülyül már az öreg!" Azonban ő megfordult és a következőt mondta:

"Tudom, miért nevetnek, de nem véletlenül rontottam el az első szorzást. Szeretnék megtanítani Önöknek egy nagyon fontos leckét: ez egy remek példa, hogy életük során mit fognak kapni az emberektől! Nézzék meg! Kilenc alkalommal jó eredményt írtam fel és csak egyetlen egyszer hibáztam. Hiába voltam az esetek kilencven százalékában helyes, most mindenki csak arról az egy hibámról beszél és ezért nevetnek rajtam. Ez tehát a lecke:

A világ sohasem fogja elismerni, amit ezerszer jól csinálsz, mindig azzal fognak bántani, amit egyszer elrontottál.

De ne engedd, hogy eltérítsenek a céljaidtól! Ne hallgass a kárörvendőkre, csak acélozd meg magad és menj tovább! Nem rajtuk múlik, eléred-e a célodat!"

Hatalmas taps tört ki a teremben és nagyon sokan szégyellték el magukat...

2016. augusztus 28., vasárnap

Nem hiszem el, hogy ez a dagadt nő ül mellém!!! A férfi két óra múlva új emberként kelt fel!

Egy férfi felszáll a repülőre, és leült az ablak melletti helyére. Tokiótól Hong Kong-ig repült. Ekkor egy nő ül le mellé, és a pasi kikészül.

„Üdv! Hogy van?” A nő mosolyogva foglalt helyt. Lassan ült le, próbálta belepréselni a nagy fenekét az ülésbe, betöltötte az egészet.

Elhelyezkedett, és hatalmas karját a közös karfára terítette.

Próbáltam odébb húzódni, és nekipréselődtem az ablaknak.

Még jobban felém nyomta magát, majd megismételte a köszönést barátságos hangon. Az arca a fejem fölé tornyosult, rákényszerítve, hogy odanézzek. „Heló” Feleltem undorral.

Elfordultam, az eget bámultam, csöndben mérgelődve a hosszú órákig tartó várható kényelmetlen úton, amit át kell majd élnem a szörny szomszédságában.

Megbökött a húsos karjával. „Laura vagyok. angol. És maga? Japán?”

„maláj” böktem oda.

„Elnézést! Elfogadja szívből jövő bocsánatkérésem? Jöjjön, fogjunk kezet. Ha együtt fogjuk tölteni a következő hat órát, egymás mellett ülve ezen a repülőn, akkor jobb, ha barátok vagyunk, nem gondolja?” Egy mancs integetett az arcom előtt. Kelletlenül megráztam a kezét, még mindig hallgatva.

Laura belekezdett a beszélgetésbe velem, egyáltalán nem észlelve a barátságtalan arckifejezésemet. Izgatottan beszélt magáról és az útjáról, hogy meglátogassa barátait Hong Kong-ban. Felsorolt egy csomó dolgot, amit a diákjainak fog majd venni a nevelőintézetben, ahol tanít.

Adtam neki egy egyszavas választ arra, amit kérdezett rólam. A hidegségemre még mindig zavartalanul, bólintott, majd kommentálta válaszomat. A hangja meleg és kedves volt. Figyelmes és udvarias volt, amikor ételt és italokat szolgáltak fel számunkra, biztosította, hogy legyen elég helyem visszamanőverezni az ülésemre. „Nem akarom legyűrni magát az elefánt méretemmel!” mondta a legnagyobb őszinteséggel.

Meglepetésemre az arcon, ami visszataszított egy órával ezelőtt, most megjelent egy különleges mosoly, nyugodt és élettel teli egyszerre. Nem tehettem ellene, lassanként ledöntötte az általam épített barikádot.

Laura érdekes beszélgető partner volt. Több témában jól olvasott volt a filozófiától kezdve a tudományig. Egy látszólag lényegtelen témát átalakított valami érdekessé, amit érdemes felfedezni és megérteni. A hozzászólásai humorosak és inspirálóak voltak.

A beszélgetésünk alatt Laura elérte, hogy a fedélzeten az összes alkalmazott, akik minket kiszolgálva elhaladtak mellettük, nevetésben törjön ki a viccein.

Amikor a légi utaskísérő a tányérjainkat vitte el, Laura elejtett pár viccet a méreteiről. A légi utaskísérő sírt a nevetéstől, ahogy megragadta Laura karját, „Maga tényleg feldobta a napomat!”

A következő pár percben Laura figyelmesen hallgatta és tippeket adott a légi utaskísérőnek a súlyproblémájával kapcsolatban. A hálás kísérő mielőtt elsietett így szólt, „Dolgoznom kell, de később visszajövök és beszélünk róla.”

Megkérdeztem Laurát, ”Soha nem gondolkozott azon, hogy leadjon pár kilót?”

„Nem. Keményen meló van abban, hogy így nézek ki. Miért akarnék lefogyni?”

„Nem aggódik a szíve miatt a túlsúly miatt?”

„Egyáltalán nem. Csak akkor leszel beteg, ha mindig a súlyod miatt aggódsz. A reklámokban a karcsúsító központok is azt szajkózzák, ’Szabadítsd meg magad a terhektől, hogy szabadon lehess önmagad.’ Hülyeség! Csak akkor vagy szabad, ha meg vagy elégedve önmagaddal, és azzal ahogy kinézel a nap minden egyes percében az év minden napján. Miért pazarolnám az időmet diétákkal, amikor egy csomó fontosabb dolgom van és egy csomó emberrel megismerkedhetek? Egészségesen étkezem, és rendszeresen sétálok. Azért vagyok ekkora, mert nagynak születtem. Több az élet annál, hogy egész nap a súlyomon aggódjak.”

Hörpintett egyet a borából. „Mindemellett, Isten annyi boldogságot adott nekem, hogy nagyobb testre van szükségem arra, hogy az összeset eltároljam! Miért veszítenék a súlyomból azért, hogy veszítsek a boldogságomból?” Visszahőkölve az érvelésétől, kuncognom kellett.

Laura folytatta. „Az emberek gyakran egy kövér hölgyként látnak engem, nagy mellekkel, combokkal és fenékkel, amire a férfiak még egy pillantást sem vetnének. Csak egy tramplinak látnak. Azt gondolják lusta vagyok és nincsen akaraterőm. Tévednek.” Felemelte a poharát egy elhaladó légi utaskísérőnek. Kérek még ebből a csodálatos borból.” Mosolygott édesen a kísérőre. „Remek kiszolgálás. Isten áldja a személyeztet.”

Felém fordult, „Igazából belül egy vékony nő vagyok. Annyi energia van bennem, hogy az emberek nem tudnák tartani velem a tempót. Ez az extra hús azért van, hogy lelassítson, máskülönben szaladnék mindenhova a férfiakat üldözve!”

„A férfiak futnak maga után?” Kérdeztem viccelődve. „Természetesen, boldog házasságban élek, de a férfiak továbbra is meg akarják kérni a kezemet. A legtöbbnek kapcsolati problémájuk van, és kell nekik valaki, akiben megbízhatnak. Valamiért szeretnek velem beszélgetni. Szerintem pszichológusnak kellett volna mennem, nem tanárnak!”

Laura így szólt, „Tudja, a kapcsolat a nők és férfiak között nagyon bonyolult. A nők imádják a férfiakat és édesnek hívják őket, amíg ki nem derül, hogy hazudtak és onnantól kezdve átváltoznak egy keserű tökké. A férfiak annyira szeretik a nőket, hogy úgy látják őket, mint lelki társukat, amíg rá nem néznek a hitelkártya számlákra, és akkor a nők átváltoznak az ördögökké vasvillával!”

Laura lenyűgöző elbeszélése átalakította a repülőutat valami egészen élvezetessé. Lenyűgözött, ahogyan elérte, hogy az emberek ragaszkodjanak a társaságához. Az út végére majdnem a fél kiszolgáló személyzet ott állt a folyosón közel hozzánk, nevetve és viccelődve Laurával. Az utasok körülöttünk szintén csatlakoztak hozzánk a derű-csinálásban. Laura volt a figyelem középpontjában, megtöltve a gépet kellemes melegséggel.

Amikor elbúcsúztunk egymástól kiszálló térben a Hong Kong-i Repülőtéren, néztem, ahogyan elsétál egy nagy csoport rajongó felnőttel és gyermekkel. Sikongatások hallatszottak, ahogy a csoport megölelte és megpuszilta Laurát. Megfordult és rám kacsintott.

Le voltam nyűgözve, ahogy a megütött a felismerés: Laura volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam.

2016. április 14., csütörtök

Csak ülünk ...

Kutatók egy csoportja 5 majmot zárt be egy ketrecbe.
Középre egy létrát helyeztek, majd annak tetejére banánt.
Amikor az egyik majom felmászott a létrán a banánért, a kutatók egy vödör vizet zúdítottak a másik négy majom nyakába.
Minden alkalommal amikor egy majom megpróbált felmászni a létrán, leöntötték a többieket hideg vízzel.
Hamarosan meg is tanulták a majmok, hogy aki fel mer indulni a létrán, azt meg kell akadályozni, le kell onnan verni, mert ha nem, jön a hidegzuhany az égből.
Nem sok idő kellett rá, hogy egyik majom se próbálkozzon felmászni a létrán.
Banán ide, banán oda…
Ezek után a tudósok lecserélték az egyik majmot egy újra.
Az új majom természetesen rögtön elindult a létrán, de a többi majom leverte, pedig már nem is kaptak hidegzuhanyt.
Az új majom persze nem értette, hogy miért kapja a verést, de pár alkalom után megtanulta, hogy a létrán nem megyünk fel.
Ezután lecseréltek még egy majmot és ugyanez történt.
Elindult a létrán és rögtön kapott is érte...
Ami furcsa, hogy az előző új majom is részt vett a verésben, holott nem tudta, a miértjét, hiszen ő sosem kapott vizet a nyakába.
A harmadik, negyedik és végül az ötödik majommal is megismétlődött ugyanez a történet. Most már nincs senki az eredeti 5 majomból.
Senki nem tudja, miért nem lehet felmászni arra a létrára.
Senki nem érti, miért nem lehet elindulni a banánért.
Mégsem másznak fel érte.
Miért?
Ha megkérdeznénk őket és tudnának beszélni, valószínűleg ezt válaszolnák:
Nem tudom.
Egyszerűen errefelé így működnek a dolgok.
Mert ez mindig így volt és ezt így kell csinálni.
Lehet, hogy épp feltesszük a kérdést önmagunknak: miért tesszük folyton azt, amit általában teszünk, amikor léteznek más utak, más megoldások is.
Milyen irányba fejlődünk, ha mindig csak a régi, kitaposott utat követjük?
Ki mondta azt hogy ez így jó?
Ki döntötte el?
Létezik egy másik világ a mi kis világunkon kívül…
Jobb, szebb? Nem tudjuk.
Miért? Mert nem merjük megkérdezni, miért is nem lehet felmászni azért a csábító banánért.
Csak ülünk lenn a létra alatt és valódi ok nélkül megtámadunk bárkit, aki meg merészeli kérdőjelezni a "törvényt"...
És még mindig ülünk a létra alatt...
Csak ülünk egy létra alatt.

2016. április 3., vasárnap

Popper Péter: A keletieknek van egy legendájuk.

Két szerzetes vándorlás közben egy megáradt patakhoz ér. Magas a víz, irtózatos mennyiségű sarat, törmeléket sodor magával. A patak partján áll egy nagyon szép lány, aki láthatóan azon vacillál, hogyan juthatna át a túlpartra, de nem mer belemenni a vízbe. 
Az egyik szerzetes szó nélkül a karjába kapja, és átviszi a vízen. Majd a két szerzetes folytatja a vándorútját. Este, mielőtt nyugovóra térnének, a másik szerzetes végül is kifakad: Hogyhogy te a karodba vetted, magadhoz ölelted ezt a lányt? Mi szerzetesek nem tehetünk ilyet! 
A társa azt feleli: Ide figyelj! Én ezt a lány már órák óta letettem. Te még mindig cipeled? 
Nagyon pontos történet, mert arra világít rá, hogy egy ember miféle bűntudatokat, sérelmeket, megbántottságokat cipel egy életen keresztül, amelyek már rég elmúltak, nincsenek, és az erejüket kizárólag onnan kapják, hogy az ember újra és újra felidézi magában a sérelmeit, nehogy elfelejtsen egyet is közülük. Tehát épp ő adja az erejüket.
Vagyis nem biztos, hogy Freudnak igaza van abban, hogy ennyire determinál a múlt, és nem lehet megszabadulni tőle. Hogy a múlt mondja meg, milyen ember leszek, milyen karakter leszek. 
Hát hogyne! De csak akkor, ha én magam táplálom és folyton újratöltöm energiával a saját múltbeli negatív élményeimet, majd nagy szemekkel bámulok, hogy ez még mindig jelen van az életemben.

2016. március 8., kedd

Müller Péter: Ki a jobb? A „nagy Ő” vagy a „kis te”?

„Ha választanod kell, kivel éld le az életed, a „nagy Ő-vel”, vagy a „kis te-vel”…

…válaszd az utóbbit. A „kis te” közelebb van a lelkedhez, és meg lehet mellette öregedni.

Ne hallgass rám, ez egy öreg férfi tanácsa! A „nagy Ő”-vel lehet szárnyalni, repülni, lezuhanni és fölemelkedni, szédülten boldognak és boldogtalannak lenni. Megtapasztalhatod vele a csodát… De élni vele nem lehet…

A „kis te” közelebb van hozzád, mint a „nagy Ő”. Karnyújtásnyira. Kézfogásnyira. Barátod. Sorstársad. Benne az a csoda, hogy hétköznapi csoda. Észre sem veszed, hogy az. Hogy ő a tiéd. És te az övé. Éltek, éltek, és mindenki csodálkozik, hogy sok év után még mindig együtt vagytok.

Fogjátok egymás kezét, miközben az űrben számos „nagy Ő” repül a semmibe, magányosan, társtalanul, csalódva és álomtalanul.”

2016. március 7., hétfő

Ne légy mérges

Egy idős házaspár együtt élt több mint 50 éve, és eddig a pillanatig nem volt titkuk egymás előtt. Csak egy dolog - a feleség megkérte férjét, hogy ne nyisson ki egy cipős dobozt, amit mindig a felső polcon tartott a szekrényben.

A férj úgy tett, ahogy a felesége kérte, és soha nem nézte a cipős doboz tartalmát. De egy nap a felesége megbetegedett, és úgy döntött, hogy felfedi a titkot, és kérte a férjét, hogy vigyék be a kórházba neki a dobozt.

Amikor a férj hazaért, odatette a dobozt az asztalra, és kinyitotta. Belül két kötött baba feküdt, és egy köteg bankjegy, aminek a teljes összege 95,000 dollár volt!

De miért? A férj meg volt döbbenve. "Mielőtt hozzád mentem, nagyanyám mesélt egy történetet," mondta a beteg nő, "ő azt mondta nekem, hogy amikor veszekszünk, ne legyek mérges, hanem kössek egy babát. Ez megnyugtat majd "

Az öreg úgy érezte, sokkolja, amit hall. De csak két baba volt a régi dobozban. Ez azt jelentette, hogy ennyi év együttélés után felesége csak kétszer volt dühös rá. Szorosan átölelte, és megkérdezte: "De mondd, mi ez a sok pénz?"

"Ah ... igen," mondta a feleség, "a babák eladásából kerestem"

2016. február 21., vasárnap

Találd magadban azt, aki vagy

Van benned valaki, akinek a baj nem baj.
És a nehézség nem nehézség.
És a sötétség nem sötétség.
És a kilátástalanságban is lát.
És a haláltól sem fél.
És ha elvesztesz valamit, azt mondja: "Van másik!"
És ha gödörben van: kimászik.
És ha elveszik a kedvedet: visszaszerzi.
És ha beteg vagy: meggyógyít.
És ha meg kell születned: világra hoz.
És ha meg kell halnod, átvezet a sötétségen és újjászül.
És ha szenvedsz, azt súgja: valamiért jó, hogy így van.

Van benned valaki, aki még a gyászban is képes a derűjét megőrizni.
És mindenen felülemelkedni.
És a könnyező szemedet kívülről nézni, mosolyogva.
És ha félsz - nem fél.

Van benned Valaki, aki több mint te vagy.
Aki a lelkednek tud parancsolni.
Aki ha kövér vagy, le tud fogyasztani.
Aki ha sovány vagy, meg tud hizlalni.
Aki ha dohányos vagy, le tud szoktatni a cigiről.
Aki belül mindig nevet.
S ha elfog a "nem érdemes élni!" - láthatatlan lábával jól fenékbe rúg. Nem egyszer, százszor is, és azt mondja: "gyerünk tovább!"

Van benned valaki, aki halhatatlan.
És derűs.
És erős.
Nem lehet vele elbánni.
És ha földre rogysz, fölemel a grabancodnál fogva, és talpra segít.
És ha már úgy érzed, nem bírod tovább, olyan energiát ad, hogy széttöröd gyávaságod és önsajnálatod börtönének rácsát, és szabaddá tesz.

Hallgass rá! Ő vagy te.