2012. december 31., hétfő

Megkopott cserépedény

Egyszer volt egy jómódú család, ahol anya, apa, nagypapa, és egy gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak.
Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik. A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett, ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért korholta az idős embert. Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni.
Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett. Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, tartalmával együtt leesett a konyha kövére, és darabokra tört. 
Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt. Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja. Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit. Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört a konyha kövén. 
Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként. Erre az apja rákiáltott, hogy üljön le. A gyerek ránézett, és azt felelte.
– Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek!

2012. december 27., csütörtök

Heti útravaló Müller Pétertől - 53. rész

"Mindenkinek a lelkében egy dal van, ami csak az övé. Senki másé. Ez az ő boldogsághangja. Te ismered a magadét?"

Mert ezen múlik minden. Nem mások tesznek boldoggá. Nem ő, te és ők, és nem a pénz, a szerencse és a jólét. Boldog csak akkor lehetsz, ha megszólal a dalod. Lehet, hogy éppen nem történik semmi. Nincs ott senki, egyedül vagy, és mégis érzed. Átéled, hogy: "Most jó!" Ez megszólalhat akkor is, ha álmodozol, ha reménykedsz. Még nem vált valóra, csak gondolsz rá, még csak képzeled... és mégis!
Hányszor van az, hogy hallgatsz egy számodra kedves zenét, nézel egy filmet, vagy olvasol egy regényt, és nem a zenére figyelsz, nem a film vagy a regény történetére, hanem önmagadra, és azt érzed: "milyen jó most nekem!"
Más is kiválthatja belőled az élményt, például egy érintés, de még inkább valakinek a közelsége. Esetleg egy jó szó, egy pillantás, egy jó hír. Bár az utóbbi inkább izgatottá tesz, várakozóvá, örömtelien nyugtalanná. A boldogsághang pedig nyugodt. Nem lázas, nem remegő, nem fönt-lent érzés, hanem inkább hazatérés élmény. Ott vagyok, ahová mindig vágytam. Otthon vagyok. Hal a vízben. Ember Isten ölében.
Ne feledd, hogy a Mester a "Mennyek országáról" beszél. Ami nem kívülről jön el - mert tebenned van. Azért beszélt többes számban, mert nem egyetlen menny van, hanem sok - ahány ember.
Szeretni csak akkor tudsz valakit, ha néha-néha meghallod az ő boldogsághangját. Más, mint a tiéd, de ha szereted, ismerős. Rá tudsz hangolódni. S el is tudod dalolni neki, néha. Ezek az élet ritka és csodálatos pillanatai.

2012. december 19., szerda

A múlt század elején történt

Magányos férfi utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a szentestét. Az utolsó vonattal érkezett. Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon. Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis Betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította:
- Ezt szeretnéd megvenni?
A fiú bólintott, de nem vette le szemeit a kirakatról.
- Nem is lehet drága – folytatta a férfi.
A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne.
- Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.
A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta.
- Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.
A gyerek csodálkozva nézett a férfira.
- Gyere, menjünk be az üzletbe – és megfogta a hideg kis kezét. Bent már senki sem volt, csak az idős kereskedő. Udvarias mosollyal szólt:
- Éppen zárni készülök.
A férfi hunyorított a szemével:
- Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették el. Azt veheti rajta, amit csak akar.
Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette. Kezébe vette, megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta:
- Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, amit szeretnél.
A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó Betlehemre:
- Ezt szeretném.
A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot.
Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart.
- Szó sincs róla, uram, szólt a kereskedő. Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit ma ünnepelünk, figyelmeztetett bennünket: Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.
A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított. Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus.

2012. december 18., kedd

Heti útravaló Müller Pétertől - 52. rész

"Az igazi anya nemcsak a szerető, önzetlen 'Mutter', de az Örök Ember szemével is látja a gyerekét."

Ha jó anya vagy tudod, hogy a gyereked nemcsak a "gyereked", hanem egy Ember van rád bízva. A tiéd - és nem a tiéd. Kié? Ha vallásos vagy: Istené. Ha nem vagy vallásos, akkor mondd így: a saját magáé. Mindenki a saját magáé. A gyereked is. Tanítsd meg arra, hogy ezt tudja is. Hogy ő önmagáé.
Nem a tiéd, nem a papáé, nem a családé. Legyen szabad, bátor, önálló ember. Aki önmagával - vagyis saját legbenső Valójával - egy életen át jó viszonyban él majd. Akkor is, ha kirepül a védőszárnyaid alól. Egy jó anyának van egy magasról látó, önzetlen, bölcs tekintete. Meglátja a másikban a szabad lényt, de csak akkor, ha önmagában is látja.
Tudja azt, hogy még a legnagyobb szeretetében, sőt szerelmében is van egy legbensőbb magja a lelkének, ahol egyedül van. Gyakran mondja, hogy a "tiéd vagyok!" és az "enyém vagy!" - ez néha igaz is. De nem egészen! A nagy dolgokat egyedül kell megtennünk, átélünk és megvalósítanunk.
A legbensőbb valónkat nem tudjuk elveszíteni. Még a legforróbb szerelemben, még az anyai szeretetben sem. Még a gyermeki szeretetben sem, aki csak addig kapaszkodik a melledbe, amíg mohón szopik. Utána elalszik, és álmában már a saját világában jár. Akkor is, ha a melleden alszik el. Akkor is, ha rólad álmodik.
Legbenső világunk csakis a miénk. Nem odaadható, és nem elvehető. Itt vagy igazán "ÉN". Ezt tisztelni kell önmagadban, és szeretni. Magadban, másokban és a gyerekedben is.

2012. december 16., vasárnap

Mese a karácsonyról és a szeretetről...

Valamikor réges, régen az erdőben élt két fenyőfa. együtt cseperedtek fel, együtt nőttek. Az egyik fiú volt, a másik lány. Nagyon szerették egymást. Úgy érezték minden az övék. Övék az erdő, övék a kismadár, mely rájuk szállt, s minden, minden. Jött a tavasz, minden kizöldült mellettük. Jött a nyár, jött az ősz. Majd jött a tél, s jött az ember. Sokáig bolyongott az erdőben, majd meglátta ezt a két fát, s vette a fejszéjét, kivágta őket. Fájtak a csapások, de talán az még jobban, hogy szétszakítják őket.
A piacra kerültek, s ott eladták a két fenyőfát. A fiúfenyő egy gazdag családhoz került, s a nagy gazdagság, a sok ajándék, a rengeteg dísz hamar elfelejtette vele szerelmesét. Sok, sok díszes ajándék került alá. S, boldog volt. Hát igen. Ez az igazi élet! - gondolta.
Eközben a lányfenyő egy szegény családnál állt. Néhány vacak kis dísz, ajándék semmi. A lányfenyő nagyon elkeseredett. Lám, hiába éltem. Itt kell befejeznem. Mi lehet a szerelmemmel? - kesergett.
Elérkezett Karácsony, a szeretet ünnepe. Az egész föld ünnepelt, s boldog volt, hiszen gyermek született, fiú adatott nekünk. 
Mindenki boldog volt... Mindenki... Mindenki? Nem. Ott, ahova a fiúfenyő került veszekedés volt. A pénz. Már megint a pénz. S a férj otthagyta feleségét karácsony szent ünnepén.
Eközben a másik családnál nagy szeretetben voltak. Lehet, hogy nem volt ajándék, de sokkal többet kaptak a gyerekek: szeretetet. Azt, aminél több nem adható.
Elérkezett Vízkereszt ünnepe, s a két fa a szénégetőnél találkozott. 
- Hiába éltem - kesergett a fiúfenyő. 
- Á, dehogy - szólt a lányfenyő- nem az a lényeg, hogy gazdag vagy, vagy éppen szegény, hanem csak annyi, hogy szeretettel vagy-e a másik iránt.
S egymást átölelve égtek el, a szénégető kemencéjében.

2012. december 11., kedd

Heti útravaló Müller Pétertől - 51. rész

"Arra a hirtelen kérdésre, hogy 'Ki vagyok én?', egy férfi gyakran hajlamos önkéntelenül is a nemi szervére gondolni."

Ez nem olyan vicces. Az önérzet és a potencia rejtélyes összefüggésben van bennünk. A magyar nyelv nagyon árulkodó, amikor "embernek" nem a nőt, csakis a férfit nevezi. Ezért ha a férfi sérül bennünk, sérül az ember is.

A nőknél ez nem így van: megsérülhet az önérzete, de az emberi önérzetét még megmentheti. Nehezen, de megmentheti. Ha megcsalsz egy nőt, és átszúrod a "női szívét", a benne élő Ember még nem hal meg. Fáj neki, de meg tud gyógyulni. Meg tud bocsátani. Ha bölcs nő, túl tud emelkedni a női sérelmein. Sok, jónak nevezhető párkapcsolatot és családot mentett meg a nőknek ez a bölcs, a női szerepen túlemelkedő megértése, alázata és sok évezredes kiszolgáltatottsága is.
Egy bölcs nőnek "nőnek" lenni: nemi szerep. Sorsszerep. Mégpedig sokféle sorsszerep: lány, szűz, szerető, feleség, anya, nagyanya. Néha egyáltalán nem is jut eszébe, hogy nő. Remekül tud eljátszani férfiszerepeket, mert van benne valaki, aki nem "csak" nő.
A férfinél ez nem "szerep" és nem "sors", hanem maga az Élet. Az Ember és a Férfi egyet jelent neki. Évezredek óta úgy képzeli, hogy Isten is férfi. Ezért ha magába néz, nem talál magasabb rangot, Ént, és önérzetet, mint a Férfit.
Adj egy ceruzát egy kisfiúnak, és mondd neki: rajzold le az Istent! Biztos, hogy nem a Napot veti papírra, nem is a kerek Tao jelét, nem is az anyját - hanem egy szakállas férfit.
Most jól figyelj!
Ha egy férfit megcsal a szeretője vagy a felesége, a lényét egészen a gyökeréig alázza meg, mert ő legbelül és legfelül is férfi. Nem tud magában följebb nézni. Ha a férfi sérül, az Ember és az Isten is megsérül, szegényben. Ez a férfilét gőgje, vaksága és sok évezredes meggyőződése.
Nincs szánalmasabb látvány, mint egy vénember fütyije. Nem öreg - hanem lefokozott. Semmi lett szegény.

2012. december 9., vasárnap

A teáscsésze

Volt egyszer egy fiatalember, aki nagyon kedvelte a régi dolgokat, és szívesen látogatott antikváriumokat világszerte. Idővel nagy érdeklődést fejlesztett ki az antik kézművesség iránt, különösen a teáscsészéket kedvelte. Úgy érezte, hogy mindegyiknek egyedülálló története van.
Egy alkalommal egy régi dohos régiségkereskedésben észrevett egy különleges teáscsészét. Megkérdezte az eladótól:
- Megnézhetem azt a gyönyörű teáscsészét?
Ahogy az eladó átnyújtotta neki a csészét, a fiatalemberünk egyszer csak azt hallotta, hogy a csésze megszólal:
- Te nem értesz semmit. Nem mindig voltam teáscsésze. Volt idő, amikor azt sem tudtam, mi fán terem a szolgálat. Valaha pusztán egy halom vörös agyaggöröngy voltam. Hadd meséljem el neked a történetemet, okulni fogsz belőle!
Sok ezer éven át éltem. Tanúja voltam annak, ahogy háborúk és békeidőszakok váltják egymást. Egész civilizációk virágoztak fel és hanyatlottak le, miközben csak vártam és vártam... Hogy mire is, azt nem tudom.
Aztán egy napon eljött az én mesterem. Fogott engem, hazavitt, majd egy fa asztalon hengergetett és ütögetett engem. Újra és újra belém nyomta az ujját, amikor végül felkiáltottam: „Hagyd ezt abba! Te mit szólnál, ha valaki fogna téged, és ugyanezt művelné veled? Hagyj békén!” Ő csak mosolygott, és kedvesen így felelt: „Most még nem lehet.”
A teáscsésze egyre jobban felélénkült, ahogy a megdöbbent fiatalemberhez beszélt:
- Aztán, puff! Egy fazekas korongra helyezett, és csak forogtam körbe-körbe, míg el nem vesztettem az irányérzékemet. „Hagyd abba, nem látod, hogy rosszul vagyok? Azonnal vegyél le erről a forgótárcsáról!” Azonban a mester csak megértően bólogatott és csendesen így szólt: „Még nem!”
Úgy hajlítgatott formára, hogy az alakom igazodjon a tervéhez. Aztán óvatosan belerakott egy sütőbe. Sosem éreztem még ilyen hőt. Kiabáltam, kopogtattam az ajtaján, meg is zörgettem: „Itt nagyobb a forróság, mint a pokolban! Hamuvá égek! Kérlek, végy ki innen, mielőtt túl késő lenne!” Egy kis lyukon ki tudtam kukucskálni. Csak ingatta a fejét, én pedig a szájáról olvastam le a szavait: „Még nem.”
Amikor már úgy éreztem, hogy egy másodpercnél tovább sem bírom elviselni a forróságot, kinyílt az ajtó. Óvatosan kivett, s egy polcra rakott, ahol kezdtem kihűlni. Olyan jó érzés volt egyedül lenni.
De még nem volt vége. Miután lehűltem, óvatosan megfogott, rám nézett és leporolt. Aztán...festéket vett elő, meg valami átlátszó anyagot, mázat. A porfelhő szörnyű volt! Azt hittem, megfulladok! „Kegyelmet kérek! Nem veszed észre, hogy gyötrődök? Kérlek, kérlek, kérlek! Hagyd abba!” Ő csak megrázta a fejét, és így szólt: „Még nem, nem vagy még kész!”
Aztán fürgén és váratlanul visszatett a sütőbe. Csak kétszer vagy háromszor volt olyan forró, mint először – ez volt a legdurvább. Kezdettől fogva éreztem, ott lelem halálomat...könyörögtem...rimánkodtam...fenyegetőztem...sikoltoztam... A legvégén már könnyek nélkül zokogtam. Még csak nem is forró könnyeket hullattam. Meg voltam győződve arról, hogy nem fogom túlélni. Fel akartam adni.
És ekkor, az utolsó pillanatban, amikor már lassan kezdtem elveszíteni az eszméletemet, kinyílt az ajtó és kivett engem. Újra a polcra helyezett, ahol hűltem és vártam...és vártam.
Mi jöhet még? Egy óra múlva visszajött, elém tartott egy tükröt, és megkérdezte: „Na, hogy tetszik?” Megnéztem benne magamat. Amit láttam, lenyűgözött. Ezt látod most. „Ez nem én vagyok! Ez nem lehetek én...Túl gyönyörű, túl...” Mély együttérzéssel a hangjában szólalt meg újra: „Arra voltál hivatott, hogy ezzé válj.” Aztán megmagyarázta:
„Tudom, hogy fájt, amikor hengergettelek és gyúrtalak az asztalon. Ha viszont nem préseltem volna ki belőled a levegőt, eltörtél volna. Tudtam, hogy bizonyára teljesen elveszítetted az irányérzékedet, miközben forgattalak. De nélküle sosem nyerted volna el mostani formádat. Tudom, hogy a zománc gőze elviselhetetlen volt, amikor mindenütt befestettelek. Ha nem így tettem volna, mindig színtelen maradtál volna, és nem keményedtél volna meg. Amikor a másodszor a sütőbe tettelek, tisztában voltam vele, hogy az lesz a legkeményebb része a folyamatnak. De nélküle nagyon könnyen összetörtél volna, amikor az élet valósága rád zuhan. Higgy nekem, minden a te javadat szolgálta. Most az vagy, ami eszembe ötlött, amikor először megláttalak a földön. Befejezett termék lettél.”
Ezzel a teáscsésze elhallgatott – gyönyörű pereméből azonban a hála könnyei csordultak ki.
A fiatalember megvette a teáscsészét és csak akkor használta, amikor valamit Istennek akart felajánlani. Sosem felejtette el, mit tanult tőle. És akárhányszor ő maga nehéz helyzetbe került, és kedve lett volna azt kiáltani: „Hagyd abba, hagyj békén!”, eszébe jutottak a fazekas szavai: „Még nem!” Ő is hálás lett, mert tudta, minden, ami történt vele, az Isten tervének a része, hogy azzá válhasson, amire hivatott: elégedettséget okozó szolgává.
Hitt abban, hogy Isten tudja, mit tesz mindenkiért. Ő a fazekas és mi vagyunk az agyagdarab. Megformál minket, amíg készen nem állunk. És pont olyan és annyi nyomásnak tesz ki minket, hogy az ízlésének megfelelő tökéletes darab váljon belőlünk.

2012. december 7., péntek

Három fenyőfa

Három fenyőfa állt egy dombtetőn.
A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő volt nem olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb Fenyő! - sóhajtotta ez a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb Fenyő.
- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik Fenyő.
- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezét nem tudott repülni.
- Kérlek Legnagyobb Fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb Fenyő - Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb Fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik Fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik Fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.
- Nem! - felelte a Kisebbik Fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb Fenyőt, elhaladtak a Kisebbik Fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak.
Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...
- Vigyél engem! - kiáltotta a Legnagyobb Fenyő.
- Engem vigyél! - ágaskodott a Kisebbik Fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni? - kérdezte tőle a Télapó.
- Dehogynem! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom, hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...


Régi angol mese nyomán fordította: B. Radó Lili

2012. december 6., csütörtök

Heti útravaló Müller Pétertől - 50. rész

"Ne felejtsd el, hogy egy jó feleség olyan, mint egy zenebohóc: minden hangszeren tud játszani."
Ezt a mondatot Szepes Máriától, a legcsodálatosabb magyar nőtől hallottam. Ő mesélte el fél évszázados házasságának legnagyobb titkát. Azt mondta, még a legideálisabb párkapcsolatot is csak a nők sokféle szerepet játszani tudó, "színészi" tehetsége képes összetartani.
Mária a "színészet" alatt nem a hazugságot értette, hanem azt, hogy sok ember él egy asszonyban, és a nő mindegyik tud lenni: szerető, örömlány és szexológus, szakács, pincér, takarítónő, vendéglátó, sokszor gazdasági vezető, anya, tanácsadó, gyógyító, kedves nővér, nagymama, királyné, sőt, Királynő, azon kívül lelki társ, jóbarát és pszichológus.
Tudja, mikor kell szidni és dicsérni a társát. Mikor kell fölnézni rá, s mikor kell úgy tennie, mintha fölnézne rá. Tudja, mi a férfiönérzet és férfihiúság, a férfi ész és férfi butaság. Tudja a társát láthatatlan eszközökkel befolyásolni.
Úgy ad a férfinek tanácsot, hogy az azt higgye, neki jutott eszébe. Tud hallgatni és meghallgatni, nézni, mosolyogni, varázsolni, megbocsátani. El tudja hitetni a férjével, hogy ő, a pasi, az okosabb - és erősebb. (Nem igaz!)
Meg tud szépülni. Ha kell, meg tudja szelídíteni a férjét, mint a vadlovat, és bátorítja, ha gyáva. Boszorkány, mágus és Hófehérke tud lenni, akibe mind a hét törpe szerelmes volt. Társa a férfinak. Harcostársa. Bajtársa. Cinkosa. Sorstársa. Második anyja. Néha médium, aki a magasabb világ üzeneteit közvetíti neki. (Ezt nem én mondom, hanem az Úr, Az ember tragédiájában.)
Elképesztő sok szerep ez, egy egész színtársulat. Az ősi Kínában egyetlen nő nem is vállalta ezt a rengeteg feladatot. Többnejűség volt. A férfi feleségei ravasz bölcsességgel megosztották egymás között a szerepeket. Lehet, hogy könnyebb volt nekik.