Volt egyszer egy fiatalember, aki nagyon kedvelte a régi dolgokat, és szívesen látogatott antikváriumokat világszerte. Idővel nagy érdeklődést fejlesztett ki az antik kézművesség iránt, különösen a teáscsészéket kedvelte. Úgy érezte, hogy mindegyiknek egyedülálló története van.
Egy alkalommal egy régi dohos régiségkereskedésben észrevett egy különleges teáscsészét. Megkérdezte az eladótól:
- Megnézhetem azt a gyönyörű teáscsészét?
Ahogy az eladó átnyújtotta neki a csészét, a fiatalemberünk egyszer csak azt hallotta, hogy a csésze megszólal:
- Te nem értesz semmit. Nem mindig voltam teáscsésze. Volt idő, amikor azt sem tudtam, mi fán terem a szolgálat. Valaha pusztán egy halom vörös agyaggöröngy voltam. Hadd meséljem el neked a történetemet, okulni fogsz belőle!
Sok ezer éven át éltem. Tanúja voltam annak, ahogy háborúk és békeidőszakok váltják egymást. Egész civilizációk virágoztak fel és hanyatlottak le, miközben csak vártam és vártam... Hogy mire is, azt nem tudom.
Aztán egy napon eljött az én mesterem. Fogott engem, hazavitt, majd egy fa asztalon hengergetett és ütögetett engem. Újra és újra belém nyomta az ujját, amikor végül felkiáltottam: „Hagyd ezt abba! Te mit szólnál, ha valaki fogna téged, és ugyanezt művelné veled? Hagyj békén!” Ő csak mosolygott, és kedvesen így felelt: „Most még nem lehet.”
A teáscsésze egyre jobban felélénkült, ahogy a megdöbbent fiatalemberhez beszélt:
- Aztán, puff! Egy fazekas korongra helyezett, és csak forogtam körbe-körbe, míg el nem vesztettem az irányérzékemet. „Hagyd abba, nem látod, hogy rosszul vagyok? Azonnal vegyél le erről a forgótárcsáról!” Azonban a mester csak megértően bólogatott és csendesen így szólt: „Még nem!”
Úgy hajlítgatott formára, hogy az alakom igazodjon a tervéhez. Aztán óvatosan belerakott egy sütőbe. Sosem éreztem még ilyen hőt. Kiabáltam, kopogtattam az ajtaján, meg is zörgettem: „Itt nagyobb a forróság, mint a pokolban! Hamuvá égek! Kérlek, végy ki innen, mielőtt túl késő lenne!” Egy kis lyukon ki tudtam kukucskálni. Csak ingatta a fejét, én pedig a szájáról olvastam le a szavait: „Még nem.”
Amikor már úgy éreztem, hogy egy másodpercnél tovább sem bírom elviselni a forróságot, kinyílt az ajtó. Óvatosan kivett, s egy polcra rakott, ahol kezdtem kihűlni. Olyan jó érzés volt egyedül lenni.
De még nem volt vége. Miután lehűltem, óvatosan megfogott, rám nézett és leporolt. Aztán...festéket vett elő, meg valami átlátszó anyagot, mázat. A porfelhő szörnyű volt! Azt hittem, megfulladok! „Kegyelmet kérek! Nem veszed észre, hogy gyötrődök? Kérlek, kérlek, kérlek! Hagyd abba!” Ő csak megrázta a fejét, és így szólt: „Még nem, nem vagy még kész!”
Aztán fürgén és váratlanul visszatett a sütőbe. Csak kétszer vagy háromszor volt olyan forró, mint először – ez volt a legdurvább. Kezdettől fogva éreztem, ott lelem halálomat...könyörögtem...rimánkodtam...fenyegetőztem...sikoltoztam... A legvégén már könnyek nélkül zokogtam. Még csak nem is forró könnyeket hullattam. Meg voltam győződve arról, hogy nem fogom túlélni. Fel akartam adni.
És ekkor, az utolsó pillanatban, amikor már lassan kezdtem elveszíteni az eszméletemet, kinyílt az ajtó és kivett engem. Újra a polcra helyezett, ahol hűltem és vártam...és vártam.
Mi jöhet még? Egy óra múlva visszajött, elém tartott egy tükröt, és megkérdezte: „Na, hogy tetszik?” Megnéztem benne magamat. Amit láttam, lenyűgözött. Ezt látod most. „Ez nem én vagyok! Ez nem lehetek én...Túl gyönyörű, túl...” Mély együttérzéssel a hangjában szólalt meg újra: „Arra voltál hivatott, hogy ezzé válj.” Aztán megmagyarázta:
„Tudom, hogy fájt, amikor hengergettelek és gyúrtalak az asztalon. Ha viszont nem préseltem volna ki belőled a levegőt, eltörtél volna. Tudtam, hogy bizonyára teljesen elveszítetted az irányérzékedet, miközben forgattalak. De nélküle sosem nyerted volna el mostani formádat. Tudom, hogy a zománc gőze elviselhetetlen volt, amikor mindenütt befestettelek. Ha nem így tettem volna, mindig színtelen maradtál volna, és nem keményedtél volna meg. Amikor a másodszor a sütőbe tettelek, tisztában voltam vele, hogy az lesz a legkeményebb része a folyamatnak. De nélküle nagyon könnyen összetörtél volna, amikor az élet valósága rád zuhan. Higgy nekem, minden a te javadat szolgálta. Most az vagy, ami eszembe ötlött, amikor először megláttalak a földön. Befejezett termék lettél.”
Ezzel a teáscsésze elhallgatott – gyönyörű pereméből azonban a hála könnyei csordultak ki.
A fiatalember megvette a teáscsészét és csak akkor használta, amikor valamit Istennek akart felajánlani. Sosem felejtette el, mit tanult tőle. És akárhányszor ő maga nehéz helyzetbe került, és kedve lett volna azt kiáltani: „Hagyd abba, hagyj békén!”, eszébe jutottak a fazekas szavai: „Még nem!” Ő is hálás lett, mert tudta, minden, ami történt vele, az Isten tervének a része, hogy azzá válhasson, amire hivatott: elégedettséget okozó szolgává.
Hitt abban, hogy Isten tudja, mit tesz mindenkiért. Ő a fazekas és mi vagyunk az agyagdarab. Megformál minket, amíg készen nem állunk. És pont olyan és annyi nyomásnak tesz ki minket, hogy az ízlésének megfelelő tökéletes darab váljon belőlünk.