Volt egyszer egy fiatal íjász, aki több íjászversenyt is megnyert. Egy alkalommal hírét vette, hogy létezik egy öreg Zen mester, aki nagyon ügyesen kezeli az íjat. Bízva saját tudásában és bizonyos felsőbbrendűségi érzéssel versenyre hívta hát az öreg mestert. A fiatal íjász valóban ügyes volt. Első nyilát hajszálpontosan a céltábla közepébe lőtte, második nyilával pedig sikerült az elsőt kettéhasítania.
- Szeretném látni, hogy képes vagy-e hasonló teljesítményre? - mondta az öregnek
A mester nem vette elő az íját. Arra kérte a fiatalembert, kövesse őt a hegyekbe.
Kíváncsi lévén, követte hát a mestert, amíg egy mély szakadékhoz értek. A szakadék fölötti, egyetlen híd egy kidöntött fatörzs volt. A mester fellépett a bizonytalanul ingó, csúszós fatörzsre, és nyugodtan kisétált a mélység fölé.
Kiválasztott egy távoli fát és nagy biztonsággal küldte célba a nyílvesszőt.
- Most te következel - mondta, és könnyedén lelépett a fatörzsről.
A fiatalember rémülten bámult a szakadékba. Nem tudta rászánni magát, hogy a mélység fölé lépjen.
A mester azt mondta:
- Jól uralod az íjat, de nem tudsz uralkodni a gondolaton, ami a nyílvesszőt kirepíti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése