Ez a mondat mindig a legnagyobb rémülettel tölt el. Nemcsak engem, téged is. Mindenkit. Önvédelemben élünk. És ehhez kell a biztonságtudat. Van egyfajta kialakult tapasztalatod. Aztán jön valami új, valami ismeretlen, s nem mered előtte kinyitni magad. Amikor a könyvemet írtam a "Férfiélet"-ről, sokszor éltem meg azt a tiltakozást, amikor valaki másnak a tapasztalata megzavarta az enyémet. Nem! Az nem igaz!... Téved!... Tudom, amit tudok!
Nem mertem kimondani magamnak azt a könyörtelen mondatot, hogy "Hallgass! Ne bizonygasd az igazadat! Hallgasd meg, mit mond a másik! Add föl legalább egy pillanatra azt a meggyőződésedet, hogy te tudod jobban! Hátha ő?"
Így élünk. Ezért nem tudunk lelkileg megérni. Nem tudunk fejlődni. Mert ez azt jelentené, hogy minden nap le kellene vedleni egy túlélt igazságot. És felölteni vagy magunkra növeszteni valami egészen újat. Hogy később majd azt is levessük. És megint újba öltözzünk. Ahhoz, hogy lelkileg gazdagodj, mindig el kell dobni valami régit, hogy megkaphasd az újat. Mindig gyermeki szemmel kell fogadni egy gondolatot. Nyitott szemmel. Elfogulatlanul. (Milyen jó szó! Elfogottak vagyunk!) Mintha először hallanád!
Ha egy öreg visszanéz, derűsen tapasztalja, hogy mennyi mindent tartott igaznak, ami nem volt igaz. Kinőtt belőle. Látja, hogy mindig a saját ketrecében élt. Amiben akkor hitt, azt tartotta végső igazságnak. Nem volt az. Az sem, amiben most hisz. Engedd magad tágulni. Növekedni. Szabadnak lenni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése