"A házasság többnyire azért szerencsétlen, mert a nő elfelejti, hogy angyal. A férfi pedig még azt is elfelejti róla, hogy nő."
Kétféle ember van. Az egyik fölfelé él. Ez a ritkább manapság. A másik lefelé. Ez a gyakoribb.
Aki fölfelé él, az nem azt gondolja, hogy előbb-utóbb úgyis megbetegszünk, megöregszünk és meghalunk… hanem azt, hogy milyen csoda, hogy élünk! Pedig mindenki megöregszik, megbetegszik és meghal.
Aki lefelé él, az a romlás, a korhadás, a megvénülés és a tönkremenetel irányába néz. Aki fölfelé él, az a csodát látja abban, hogy ez a romló, korhadó és halandó ember mégis él, és teli van reménnyel, bizakodással és néha még szeretni is tud. Aki lefelé él, azt mondja, hogy az ember kétségbeesésében kitalálta az Istent, hogy a szenvedéseit elviselje. Aki fölfelé él, azt mondja, hogy az Isten megteremtette az embert, akinek lelke hozzá hasonló: halhatatlan és örök.
A nő, aki felfelé él, tudja magáról, hogy angyal, és nagyon szégyelli magát, ha néha nem az. Ilyenkor úgy érzi, hogy elárult magában valakit. Elárulta a lelkében lévő szépséget és jóságot. Egy nő, aki nem jó és nem tud már szeretni, az lefelé él. Van ilyen, de kár.
És egy férfi, aki elfelejti, hogy a felesége nő, az lefelé él. Gárdonyi Géza, akinek könyvéből ez a bölcs mondás való, nem arra gondolt, hogy a férj már nem kívánja többé a feleségét, hanem arra, hogy nem látja meg benne azt, akit tisztelnie kellene. Akit becsülnie kellene. Akihez gyengédnek kéne lennie. És szeretni őt. S akiről azt kéne gondolnia: "Ő az én angyalom!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése