"Hiába tanulunk meg beszélni, nem tudjuk kimondani, ami a lelkünket nyomja. Ha nagy nehezen sikerül: a másik nem érti meg."
Mikor sikerült kimondanod, ami fájt? Mikor hallgatott meg valaki? Mikor tudtál úgy beszélni, hogy nem panaszkodtál, hanem megosztottad a környezeteddel azt, ami igazán bántott? És mikor figyelt rád valaki úgy, hogy közben nem magára gondolt, hanem minden szeretetével, segítő szándékával feléd fordult? És tudta, hogy segít neked, már azzal is, hogy meghallgat? Ha az ember valakit meghallgat: könnyít rajta.
Izraelben van egy panaszfal. A siratófal. Az is elég néha, ha a köveknek elmondhatjuk a bajainkat. Ha elképzeljük, hogy ezek a kövek - mivel egy ősi templom romjai - Isten kövei. Nincs szívszorítóbb látvány, mint amikor valaki a kövekkel beszél. A kövektől kér. A köveknek sírja el a bánatát. Még mindig jobb, mintha egy embernek mondaná, mert mi, mai emberek, érzéketlenebbek vagyunk, mint a kövek. A fal legalább nem szól bele. Hallgat. S ki tudja? Talán figyel is néha. Jobban, mint a férjed, a feleséged, mint a barátod. A Siratófal a lelketlenné váló emberiség tragikomikus szimbóluma. "Mintha a falnak beszélnék!" - szoktuk mondani a közönyös embernek.
Lám, manapság mégis a bajban lévő emberek a falhoz fordulnak, és elpanaszolják neki a bánatukat. Mivel föltételezik, hogy a fal is süket, mint az emberek, bedugdosnak a réseibe kis cetliket. Legalább olvassa el, ha nem hallja.
Volt, hogy valaki meghallgatott? Ugye, milyen csodálatos? Nem ő szónokolt - hanem téged hallgatott. És jobb volt utána. Megkönnyebbültél. Felemelte a lelkedet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése