Dr. Ranschburg Jenő: Visszatalálunk egymáshoz?

„Apu, van egy nagy problémám, segíts megoldani!' Ilyenkor az ember megigazítja a nyakkendőjét, kihúzza magát – hát nem hiába vagyok pszichológus, a tizenéves fiam hozzám fordul a problémájával! Ez nagy dolog! 'Tessék, fiam, állok rendelkezésedre!' És akkor előállt egy valóban létező problémával. Gondolkodtam egy ideig, és megpróbáltam valami használható megoldást ajánlani. A gyerek szintén elgondolkodott: 'Igen apu, ez jó. De… ezért és ezért nem használható.' Hát van valami abban, amit a srác mond, találjunk egy másikat. Mondtam egy másik javaslatot. Megint ugyanaz jött: 'Igen, apu, ez is jó, de…' Akkor már nyeltem egyet. Harmadikat már nehéz, a legtöbb szülő ezt nem is vállalja. Én még egy harmadikat is vállaltam, amire természetesen ugyanaz a válasz jött: 'igen, de'. Aztán a gyerek megköszönte szépen, hátat fordított, és a hátából sütött a gúny. 'Tessék! Ennyit érnek az ősök!' És én tudtam, hogy ez kell neki: bizonyíték arra, hogy mindannak, amit rólam kicsi korában gondolt, a nagy része nem igaz. Hogy egy esendő ember vagyok. Neki kellenek erre a bizonyítékok, hogy önmagává tudjon válni. A szülők nagyon nehezen viselik azt a folyamatot, amikor a gyerekük szemében leértékelődnek. Pedig ez elkerülhetetlen, mert azon a magas szinten, ahol a gyerek minket korábban elképzelt, nem lehet az életet leélni. Teljesen egyértelműen értékvesztésnek kell történnie, hogy ne alulról fölfelé kelljen ránk néznie, hanem egy síkban legyen a tekintetünk.”