Kire hat az átok? Zen tanítómese az átkozódásról

Élt egyszer egy idős zen mester, aki nemcsak a meditációban, hanem a harcokban is jeleskedett. Már öreg volt, de mégis le tudta győzni a kihívóit. Híre elterjedt messzi földön és sok tanítvány jött hozzá.
Egy nap egy kételyes hírű, dölyfös, fiatal, erős harcos érkezett a mester falujába és azzal kérkedett, hogy Ő majd legyőzi az idős zen mestert. A fiatal harcos általában megvárta, hogy az ellenfele tegye meg az első lépést és megfigyelte támadója harcmodorát, gyengeségeit és aztán kegyetlenül kihasználva ellenfele gyenge pontját villámgyorsan lecsapott. Eddig minden párviadalból győztesen került ki.
Az idős mester elfogadta a kihívást a harcra. Ott álltak egymással szemben és a fiatal harcos sértéseket és gúnyolódásokat vágott az idős mester fejéhez. A zen mester csak állt csendesen és tekintetét a gőgös harcosra szegezte szelíden. Amikor a fiatal látta, hogy sértegetéssel nem ér el semmit köpködni kezdett, majd pedig átkozódni. Az idős bölcs meg sem moccant csak állt türelmesen. Órák teltek el így. Végül a harcos semmi újat nem tudott kitalálni és megsemmisülten állt a zen mester előtt. Érezte, hogy alul maradt és elismerte a vereséget.
A „harc” végezetével a tanítványai körbevették az idős mestert és így kérdezték? – Mester, hogy tudtad elviselni ezt a sok gúnyt, sértegetést és átkozódást? Erre a Mester így felelt:
- Ha valaki ajándékot hoz, amit nem fogadok el, vajon kié marad az ajándék?

A gondolat teremtő ereje - Zen történet

Volt egyszer egy fiatal íjász, aki több íjászversenyt is megnyert. Egy alkalommal hírét vette, hogy létezik egy öreg Zen mester, aki nagyon ügyesen kezeli az íjat. Bízva saját tudásában és bizonyos felsőbbrendűségi érzéssel versenyre hívta hát az öreg mestert. A fiatal íjász valóban ügyes volt. Első nyilát hajszálpontosan a céltábla közepébe lőtte, második nyilával pedig sikerült az elsőt kettéhasítania.
- Szeretném látni, hogy képes vagy-e hasonló teljesítményre? - mondta az öregnek
A mester nem vette elő az íját. Arra kérte a fiatalembert, kövesse őt a hegyekbe.
Kíváncsi lévén, követte hát a mestert, amíg egy mély szakadékhoz értek. A szakadék fölötti, egyetlen híd egy kidöntött fatörzs volt. A mester fellépett a bizonytalanul ingó, csúszós fatörzsre, és nyugodtan kisétált a mélység fölé.
Kiválasztott egy távoli fát és nagy biztonsággal küldte célba a nyílvesszőt.
- Most te következel - mondta, és könnyedén lelépett a fatörzsről.
A fiatalember rémülten bámult a szakadékba. Nem tudta rászánni magát, hogy a mélység fölé lépjen.
A mester azt mondta:
- Jól uralod az íjat, de nem tudsz uralkodni a gondolaton, ami a nyílvesszőt kirepíti.

Az öreg bölcs

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
- Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
- Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.
A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.
A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.
A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!
Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

Heti útravaló Müller Pétertől - 118. rész

"Valamit elengedni annyit jelent, mint megváltozva tovább menni."

Ezt nem én mondtam, hanem Bert Hellinger. Az ilyen gondolatok mögött az ősi indiai bölcsesség fogalmai állnak. Itt az azonosulásról van szó. Azonosulsz azzal, akit nem tudsz elengedni. Beléd épült. Te vagy az. Éned részévé vált, amit nem lehet levenni, mint egy kabátot.

Ha elválsz, és újra megházasodsz, már nem ugyanaz az ember leszel, mint aki az elsőben voltál. Hasonlítsz rá - de nem vagy már az. Azt elengedted. Kiléptél belőle. Lejött rólad. Mintha nem is te lettél volna. Valami persze átszivárgott a régi életedből, de mégis egy más ember lettél.

Ugyanez történik, ha elveszted azt, akit szeretsz. Ahhoz, hogy elengedd, más emberré kell lenned. Meg kell változnod. Mintha nem is te lettél volna, a régi. Az a szereped elmúlt, befejezted, s csak azután kezdhetsz élni egy másik szerepet. Nehéz megcsinálni. Nehéz megváltozni.
Valójában: átváltozni nehéz. Ezért maradsz anyuka kisfia vagy kislánya, örökké. Még akkor is, ha nem él már az anyukád. Úgy maradtál. Az "elengedés” azért csalóka szó, mert úgy tűnik, mintha fognál valamit. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy olyan vagy. Rád sült a szereped, s nem jön le. Tehetetlenül éled tovább.

Ahhoz nagyon érett és szabad lélek kell, hogy tudjon átváltozni. Benne van, eggyé válik vele, éli - és egy rövid idő után már nincs benne, nem azonos vele és nem éli. Amin túllépünk, annak meg kell halni bennünk. Csak utána lehet "föltámadni" - új életet kezdeni.

Heti útravaló Müller Pétertől - 117. rész

"Csak az merjen ítélve és kutatva végigemlékezni a múltján, aki már úgy teheti, mintha kívülálló második személyről volna szó."

Nő mondta ezt, de nem női mondás. A személytelenség tiszta, objektív látásához az kell, hogy az ember felülemelkedjen önmagán. Eltépje azokat az érzelmi szálakat - vagy láncokat -, amelyek a múltjához kötik.

Ugyanő mondta, hogy "én nem felelhetek ma annak a tetteiről, akit húsz évvel ezelőtt az én nevemen hívtak.” Nő ritkán mond ilyesmit, mert a nők érzelmi emlékezete roppant erős. Te már rég elfelejtetted, ő még mindig emlékszik, mit érzett valaha. Nem múlik el benne olyan könnyen.

Te nem tudod már, mit szerettél valakiben - ő még tudja. Emlékszik rá. Már régóta nem szereti, de az érzésre emlékszik. A sérelemre, a bántásra, de a boldogságra is. Fel tudja idézni. Ha férfi vagy, tudd, hogy így van ez. Tudd, hogy a nő anyanyelve az érzelem. A megértést már úgy tanulja, később. De ha megtanulta, olyan zseni lesz belőle, mint Kaffka Margit, akitől e két mondat származik.
hirdetés

Felejteni az Érzelem csak lassan, vagy sohasem tud. Felejteni csakis a hűvös és tiszta Megértés tud. Miért? Mert nem fáj neki annyira.