Paulo Coelho: Volt egyszer egy madár...

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan lény, amely szabadon szállhat az égen, boldoggá teszi azt is aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és bele szeretett.
Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott.
Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot teljes harmóniában:
A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt: - Mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? - és megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni.
És irigykedett, irigyelte a madarat amiért tudott repülni.
És egyedül érezte magát!
Azt gondolta: - Csapdát állítok neki, ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem!
A madár szintén szerelmes volt belé és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett!
A nő kalitkába zárta és egész nap nézte.
Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya. De szép lassan különös átalakuláson ment át.
Most, hogy teljesen övé volt a madár és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett nem tudta kifejezni létének értelmét.
Lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult.
A nőt már nem is érdekelte többé, csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.
Egyik nap elpusztult a madár.
A nőt elfogta a bánat és éjjel-nappal rá gondolt.
De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.
A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.
- Miért jöttél? - kérdezte a halált.
- Hogy újra együtt repülhess a madaraddal - felelte a halál.
- Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna. Most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele!

A gondolat ereje - Tudatalattid csodálatos hatalma

Egy napon egy jógi és tanítványa egy nagyvárosba érkeztek. Nem volt pénzük, viszont éhesek voltak, és szállásra volt szükségük. A tanítvány úgy vélte, koldulniuk kell majd, hogy legyen pénzük ennivalóra, éjszakára pedig majd egy padon húzzák meg magukat.
Így szólt:
- Van egy szép park a közelben. Éjszaka ott alhatnánk
- A szabad ég alatt? - kérdezte a jógi.


- Igen - válaszolta a tanítványa.
A jógi elmosolyodott, és így szólt:
- Nem. Ma éjszaka egy hotelban alszunk, és ott is eszünk.
A tanítványa csodálkozva nézett rá.
- Mégis hogyan?


- Gyere, ülj ide mellém - válaszolta a jógi.
Mindketten a földre telepedtek, a jógi így szólt:
- Ha egyetlen dologra összpontosítod az elméd, az megtörténik.
A jógi behunyta a szemét. Pár perc múlva felpattant, és elindult, egyenesen előre. A tanítványa követte. Végigsétáltak néhány utcán, és megálltak egy hotel előtt.
- Gyere, menjünk - szólt a jógi, és belépett.
Alighogy beléptek a hotel előterébe, egy jól öltözött férfi lépett hozzájuk.
- A hotel vezetője vagyok. Látom, messziről jönnek, és ha jól sejtem, fáradtak, pénzük sem igen van. Ha gondolják, besegíthetnek a konyhán; cserébe megszállhatnak nálunk éjszakára, és enni is kapnak.
- Nagyszerű - felelte a jógi.
A tanítvány döbbenten kérdezte mesterét:
- Ez varázslat. Hogy csináltad?
A jógi elmosolyodott, és így szólt:
- Csak meg akartam neked mutatni, hogyan működik a gondolat ereje. Ha teljes tudatoddal egyetlen dologra koncentrálsz, és az elméd nem áll ellen a gondolatod tárgyának, a gondolataid energiája anyaggá válik. Ez nem varázslat, pusztán koncentráció és vizualizáció. Lásd részletesen és higgy abban, amit meg akarsz valósítani. Vetítsd a gondolataid és érzelmeid erejét az elméd vásznára. Amikor elméd üres, mentes minden gondolattól, és csak egyetlen gondolatot eresztesz elé, óriási erőket szabadítasz fel. Ezért kell nagyon óvatosan bánni a gondolataiddal. A koncentrált gondolat hatalma gyakorolja a legerősebb befolyást az életedre.

A öreg és a fiatal kutya

A réten találkoztak. A két gazda megállt, beszélgettek, valamibe belemerültek. A két kutya is egymásra talált. A fiatal, még majdnem kölyök és az öreg.
A fiatal vidáman lekushadt az öreg elé, és éles, magas hangon rákiabált:
- Gyere! Szaladgáljunk! Gyere már…kérlek!
- Én már nem nagyon tudok szaladgálni – mondta csendesen, mosolyogva az öreg.
- Szaladgálni mindenki tud – ellenkezett a fiatal. – Csak annyi, hogy felugrasz, és futsz utánam. Ennyire egyszerű. És akkor kergetjük egymást. Gyere!
- De én már tényleg nem tudok szaladni – mondta az öreg. – Tudod, fiam, nekem már fáj az, ha szaladok, ha felugrok.
- Fáj? – csodálkozott a fiatal. – Mitől fáj? Hiszen az a legjobb, szaladni. Bele a szélbe, a napsütésbe, a szagokba. Az nem fáj. Kaptam szúrást nemrég, az kicsit fájt…de szaladgálni nem fáj. Te is kaptál szúrást?
- Sokszor kaptam, kicsim – mondta az öreg. – Ahányszor esett a hó, aztán meleg lett, annyiszor. Nekem az már nem fáj.
- Akkor mi fáj neked?
- A lábaim. A csípőm, a hátam…
- Akkor te beteg vagy? – kérdezte a fiatal. Közben lefeküdt, és egy fűszálat rágcsált.
- Nem vagyok beteg, fiam. Öreg vagyok.
- De labdázni szoktál, ugye? Meg rongyozni, meg botot visszahozni, azt szoktál te is…ugye?
- Nem szoktam. Már nem tudok ilyeneket csinálni. Már kicsik a fogaim is, nem is látok tisztán, mint te. Én már nem tudok játszani – magyarázta halkan az öreg.
- Akkor te mit csinálsz egész nap?
- Pihenek, fiam. És néha behunyom a szemem, és visszagondolok arra, mennyi minden történt velem azóta, hogy annyi idős voltam, mint te most.
- Te voltál ennyi idős? – kérdezte a fiatal érdeklődve.
- Voltam. És ugyanúgy szaladgáltam, ugyanúgy labdáztam, mint te, fiam. És ugyanúgy élveztem, ha belerohantam a szélbe, ha éreztem a nap vagy a hó szagát, kergetőzhettem a többiekkel. Mint te most, kicsim. Aztán lassanként elkezdett fájni a lábam. Nem törődtem vele, de fájt. Reggel nehezen keltem fel, már az ágyra sem tudtam felugrani, csak nagyon nehezen. Aztán a lépcsőn is fájt már mennem…de már megszoktam. Csak azért néha szomorú vagyok emiatt…
- És a gazdád haragszik rád, hogy ilyen vagy? – kérdezte a fiatal.
- Nem, dehogy haragszik. Régebben volt, hogy meghúzta a pórázt, hogy jöjjek már gyorsabban, meg ne álljak meg olyan sűrűn…de aztán rájött, hogy nem azért csinálom, mert rossz vagyok. És- tudod – ő nagyon szeret engem. Így, öregen is.
- És mit tudsz neki csinálni, ha ilyen öreg vagy? – kérdezte a fiatal érdeklődő, okos szemekkel. – Nem botozol, nem labdázol, nem futsz…csinálsz neki valamit?
- Szeretem – mondta halkan az öreg. – Ez az egyetlen, amit tenni tudok. Szeretem és ragaszkodom hozzá, és örülök neki, ha hazajön, és nem mutatom, hogy fáj. Csak ha már nagyon fáj valami. De tudom, hogy ő is szeret, és megérti. Sokszor megölel, és mondja, hogy szép vagyok, meg okos, meg erős meg bátor, és még soká leszek az ő kutyája.
- És soká leszel még?
- Nem tudom, kicsim – mondta lehajtott fejjel az öreg. – Szeretnék, az biztos.
A fiatal kutya gazdája közben kezet fogott a másik emberrel, és füttyentett.
- Gyerünk, Alex – mondta. – Megyünk, te zsivány. Szaladj…!
A fiatal felpattant, gyorsan képen nyalta öreg barátját.
- Mennem kell. Jó volt veled beszélni. Valami folyik a szemed sarkából…te sírsz?
- Ne törődj vele, kicsim – mondta az öreg. – majd eláll. Talán a szemembe ment valami.
- Találkozunk! – kiabálta futtában a fiatal kutya. – Majd akkor is, ha hó lesz. Rendben?
- Remélem... itt foglak várni – mondta az öreg kutya, de olyan halkan, hogy senki sem hallotta.

Kire hat az átok? Zen tanítómese az átkozódásról

Élt egyszer egy idős zen mester, aki nemcsak a meditációban, hanem a harcokban is jeleskedett. Már öreg volt, de mégis le tudta győzni a kihívóit. Híre elterjedt messzi földön és sok tanítvány jött hozzá.
Egy nap egy kételyes hírű, dölyfös, fiatal, erős harcos érkezett a mester falujába és azzal kérkedett, hogy Ő majd legyőzi az idős zen mestert. A fiatal harcos általában megvárta, hogy az ellenfele tegye meg az első lépést és megfigyelte támadója harcmodorát, gyengeségeit és aztán kegyetlenül kihasználva ellenfele gyenge pontját villámgyorsan lecsapott. Eddig minden párviadalból győztesen került ki.
Az idős mester elfogadta a kihívást a harcra. Ott álltak egymással szemben és a fiatal harcos sértéseket és gúnyolódásokat vágott az idős mester fejéhez. A zen mester csak állt csendesen és tekintetét a gőgös harcosra szegezte szelíden. Amikor a fiatal látta, hogy sértegetéssel nem ér el semmit köpködni kezdett, majd pedig átkozódni. Az idős bölcs meg sem moccant csak állt türelmesen. Órák teltek el így. Végül a harcos semmi újat nem tudott kitalálni és megsemmisülten állt a zen mester előtt. Érezte, hogy alul maradt és elismerte a vereséget.
A „harc” végezetével a tanítványai körbevették az idős mestert és így kérdezték? – Mester, hogy tudtad elviselni ezt a sok gúnyt, sértegetést és átkozódást? Erre a Mester így felelt:
- Ha valaki ajándékot hoz, amit nem fogadok el, vajon kié marad az ajándék?

A gondolat teremtő ereje - Zen történet

Volt egyszer egy fiatal íjász, aki több íjászversenyt is megnyert. Egy alkalommal hírét vette, hogy létezik egy öreg Zen mester, aki nagyon ügyesen kezeli az íjat. Bízva saját tudásában és bizonyos felsőbbrendűségi érzéssel versenyre hívta hát az öreg mestert. A fiatal íjász valóban ügyes volt. Első nyilát hajszálpontosan a céltábla közepébe lőtte, második nyilával pedig sikerült az elsőt kettéhasítania.
- Szeretném látni, hogy képes vagy-e hasonló teljesítményre? - mondta az öregnek
A mester nem vette elő az íját. Arra kérte a fiatalembert, kövesse őt a hegyekbe.
Kíváncsi lévén, követte hát a mestert, amíg egy mély szakadékhoz értek. A szakadék fölötti, egyetlen híd egy kidöntött fatörzs volt. A mester fellépett a bizonytalanul ingó, csúszós fatörzsre, és nyugodtan kisétált a mélység fölé.
Kiválasztott egy távoli fát és nagy biztonsággal küldte célba a nyílvesszőt.
- Most te következel - mondta, és könnyedén lelépett a fatörzsről.
A fiatalember rémülten bámult a szakadékba. Nem tudta rászánni magát, hogy a mélység fölé lépjen.
A mester azt mondta:
- Jól uralod az íjat, de nem tudsz uralkodni a gondolaton, ami a nyílvesszőt kirepíti.