Megkopott cserépedény

Egyszer volt egy jómódú család, ahol anya, apa, nagypapa, és egy gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak.
Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik. A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett, ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért korholta az idős embert. Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni.
Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett. Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, tartalmával együtt leesett a konyha kövére, és darabokra tört. 

Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt. Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja. Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit. Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört a konyha kövén. 

Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként. Erre az apja rákiáltott, hogy üljön le. A gyerek ránézett, és azt felelte.
– Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek!

Heti útravaló Müller Pétertől - 53. rész

"Mindenkinek a lelkében egy dal van, ami csak az övé. Senki másé. Ez az ő boldogsághangja. Te ismered a magadét?"

Mert ezen múlik minden. Nem mások tesznek boldoggá. Nem ő, te és ők, és nem a pénz, a szerencse és a jólét. Boldog csak akkor lehetsz, ha megszólal a dalod. Lehet, hogy éppen nem történik semmi. Nincs ott senki, egyedül vagy, és mégis érzed. Átéled, hogy: "Most jó!" Ez megszólalhat akkor is, ha álmodozol, ha reménykedsz. Még nem vált valóra, csak gondolsz rá, még csak képzeled... és mégis!
Hányszor van az, hogy hallgatsz egy számodra kedves zenét, nézel egy filmet, vagy olvasol egy regényt, és nem a zenére figyelsz, nem a film vagy a regény történetére, hanem önmagadra, és azt érzed: "milyen jó most nekem!"
Más is kiválthatja belőled az élményt, például egy érintés, de még inkább valakinek a közelsége. Esetleg egy jó szó, egy pillantás, egy jó hír. Bár az utóbbi inkább izgatottá tesz, várakozóvá, örömtelien nyugtalanná. A boldogsághang pedig nyugodt. Nem lázas, nem remegő, nem fönt-lent érzés, hanem inkább hazatérés élmény. Ott vagyok, ahová mindig vágytam. Otthon vagyok. Hal a vízben. Ember Isten ölében.
Ne feledd, hogy a Mester a "Mennyek országáról" beszél. Ami nem kívülről jön el - mert tebenned van. Azért beszélt többes számban, mert nem egyetlen menny van, hanem sok - ahány ember.
Szeretni csak akkor tudsz valakit, ha néha-néha meghallod az ő boldogsághangját. Más, mint a tiéd, de ha szereted, ismerős. Rá tudsz hangolódni. S el is tudod dalolni neki, néha. Ezek az élet ritka és csodálatos pillanatai.

A múlt század elején történt

Magányos férfi utazott le egy vidéki kisvárosba. Barátai hívták, hogy ne töltse egyedül a szentestét. Az utolsó vonattal érkezett. Már erősen szürkült, alig járt valaki az utcákon. Az egyik kirakat előtt észrevett egy kopott ruhás kisfiút. Nagy, vágyódó szemei egy kis Betlehemre szegeződtek. A férfi megszólította:
- Ezt szeretnéd megvenni?
A fiú bólintott, de nem vette le szemeit a kirakatról.
- Nem is lehet drága – folytatta a férfi.
A kisfiú kihúzta kezét a zsebéből, tíz krajcáros csillogott benne.
- Ezt az előbb találtam, de ezért nem adnak semmit.
A férfi elkérte a pénzt, s a fény felé tartotta.
- Hallod-e, ez nem közönséges pénz, bizonyára az angyalok ejtették el.
A gyerek csodálkozva nézett a férfira.
- Gyere, menjünk be az üzletbe – és megfogta a hideg kis kezét. Bent már senki sem volt, csak az idős kereskedő. Udvarias mosollyal szólt:
- Éppen zárni készülök.
A férfi hunyorított a szemével:
- Akkor a legjobbkor jöttünk. Kis barátom egy rendkívüli pénzt talált. Az angyalok vesztették el. Azt veheti rajta, amit csak akar.
Ezzel ismét ráhunyorított a kereskedőre, és az megértette. Kezébe vette, megvizsgálta a pénzt. Aztán sugárzó arccal mondta:
- Micsoda szerencse, te aztán jó fiú lehetsz. Válaszd ki hát, amit szeretnél.
A gyerek először a kereskedőre, azután az ismeretlen férfira nézett. Mindkettő tekintetéből biztatást olvasott ki. Erre rámutatott a kirakatban csillogó Betlehemre:
- Ezt szeretném.
A kereskedő szépen becsomagolta, szaloncukrot is adott hozzá. A gyermek boldogan hagyta el a boltot.
Az ismeretlen férfi ekkor elővette pénztárcáját, s fizetni akart.
- Szó sincs róla, uram, szólt a kereskedő. Ma este nekem is karácsonyom van. Az a Jézus, akit ma ünnepelünk, figyelmeztetett bennünket: Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek.
A két férfi egymás szemébe nézett és kezet szorított. Mindketten tudták, hogy ebben a pillanatban született meg a szívükben a kis Jézus.

Heti útravaló Müller Pétertől - 52. rész

"Az igazi anya nemcsak a szerető, önzetlen 'Mutter', de az Örök Ember szemével is látja a gyerekét."

Ha jó anya vagy tudod, hogy a gyereked nemcsak a "gyereked", hanem egy Ember van rád bízva. A tiéd - és nem a tiéd. Kié? Ha vallásos vagy: Istené. Ha nem vagy vallásos, akkor mondd így: a saját magáé. Mindenki a saját magáé. A gyereked is. Tanítsd meg arra, hogy ezt tudja is. Hogy ő önmagáé.
Nem a tiéd, nem a papáé, nem a családé. Legyen szabad, bátor, önálló ember. Aki önmagával - vagyis saját legbenső Valójával - egy életen át jó viszonyban él majd. Akkor is, ha kirepül a védőszárnyaid alól. Egy jó anyának van egy magasról látó, önzetlen, bölcs tekintete. Meglátja a másikban a szabad lényt, de csak akkor, ha önmagában is látja.
Tudja azt, hogy még a legnagyobb szeretetében, sőt szerelmében is van egy legbensőbb magja a lelkének, ahol egyedül van. Gyakran mondja, hogy a "tiéd vagyok!" és az "enyém vagy!" - ez néha igaz is. De nem egészen! A nagy dolgokat egyedül kell megtennünk, átélünk és megvalósítanunk.
A legbensőbb valónkat nem tudjuk elveszíteni. Még a legforróbb szerelemben, még az anyai szeretetben sem. Még a gyermeki szeretetben sem, aki csak addig kapaszkodik a melledbe, amíg mohón szopik. Utána elalszik, és álmában már a saját világában jár. Akkor is, ha a melleden alszik el. Akkor is, ha rólad álmodik.
Legbenső világunk csakis a miénk. Nem odaadható, és nem elvehető. Itt vagy igazán "ÉN". Ezt tisztelni kell önmagadban, és szeretni. Magadban, másokban és a gyerekedben is.

Mese a karácsonyról és a szeretetről...

Valamikor réges, régen az erdőben élt két fenyőfa. együtt cseperedtek fel, együtt nőttek. Az egyik fiú volt, a másik lány. Nagyon szerették egymást. Úgy érezték minden az övék. Övék az erdő, övék a kismadár, mely rájuk szállt, s minden, minden. Jött a tavasz, minden kizöldült mellettük. Jött a nyár, jött az ősz. Majd jött a tél, s jött az ember. Sokáig bolyongott az erdőben, majd meglátta ezt a két fát, s vette a fejszéjét, kivágta őket. Fájtak a csapások, de talán az még jobban, hogy szétszakítják őket.
A piacra kerültek, s ott eladták a két fenyőfát. A fiúfenyő egy gazdag családhoz került, s a nagy gazdagság, a sok ajándék, a rengeteg dísz hamar elfelejtette vele szerelmesét. Sok, sok díszes ajándék került alá. S, boldog volt. Hát igen. Ez az igazi élet! - gondolta.
Eközben a lányfenyő egy szegény családnál állt. Néhány vacak kis dísz, ajándék semmi. A lányfenyő nagyon elkeseredett. Lám, hiába éltem. Itt kell befejeznem. Mi lehet a szerelmemmel? - kesergett.
Elérkezett Karácsony, a szeretet ünnepe. Az egész föld ünnepelt, s boldog volt, hiszen gyermek született, fiú adatott nekünk. 

Mindenki boldog volt... Mindenki... Mindenki? Nem. Ott, ahova a fiúfenyő került veszekedés volt. A pénz. Már megint a pénz. S a férj otthagyta feleségét karácsony szent ünnepén.
Eközben a másik családnál nagy szeretetben voltak. Lehet, hogy nem volt ajándék, de sokkal többet kaptak a gyerekek: szeretetet. Azt, aminél több nem adható.
Elérkezett Vízkereszt ünnepe, s a két fa a szénégetőnél találkozott. 

- Hiába éltem - kesergett a fiúfenyő. 

- Á, dehogy - szólt a lányfenyő- nem az a lényeg, hogy gazdag vagy, vagy éppen szegény, hanem csak annyi, hogy szeretettel vagy-e a másik iránt.
S egymást átölelve égtek el, a szénégető kemencéjében.