Heti útravaló Müller Pétertől - 51. rész

"Arra a hirtelen kérdésre, hogy 'Ki vagyok én?', egy férfi gyakran hajlamos önkéntelenül is a nemi szervére gondolni."

Ez nem olyan vicces. Az önérzet és a potencia rejtélyes összefüggésben van bennünk. A magyar nyelv nagyon árulkodó, amikor "embernek" nem a nőt, csakis a férfit nevezi. Ezért ha a férfi sérül bennünk, sérül az ember is.

A nőknél ez nem így van: megsérülhet az önérzete, de az emberi önérzetét még megmentheti. Nehezen, de megmentheti. Ha megcsalsz egy nőt, és átszúrod a "női szívét", a benne élő Ember még nem hal meg. Fáj neki, de meg tud gyógyulni. Meg tud bocsátani. Ha bölcs nő, túl tud emelkedni a női sérelmein. Sok, jónak nevezhető párkapcsolatot és családot mentett meg a nőknek ez a bölcs, a női szerepen túlemelkedő megértése, alázata és sok évezredes kiszolgáltatottsága is.
Egy bölcs nőnek "nőnek" lenni: nemi szerep. Sorsszerep. Mégpedig sokféle sorsszerep: lány, szűz, szerető, feleség, anya, nagyanya. Néha egyáltalán nem is jut eszébe, hogy nő. Remekül tud eljátszani férfiszerepeket, mert van benne valaki, aki nem "csak" nő.
A férfinél ez nem "szerep" és nem "sors", hanem maga az Élet. Az Ember és a Férfi egyet jelent neki. Évezredek óta úgy képzeli, hogy Isten is férfi. Ezért ha magába néz, nem talál magasabb rangot, Ént, és önérzetet, mint a Férfit.
Adj egy ceruzát egy kisfiúnak, és mondd neki: rajzold le az Istent! Biztos, hogy nem a Napot veti papírra, nem is a kerek Tao jelét, nem is az anyját - hanem egy szakállas férfit.
Most jól figyelj!
Ha egy férfit megcsal a szeretője vagy a felesége, a lényét egészen a gyökeréig alázza meg, mert ő legbelül és legfelül is férfi. Nem tud magában följebb nézni. Ha a férfi sérül, az Ember és az Isten is megsérül, szegényben. Ez a férfilét gőgje, vaksága és sok évezredes meggyőződése.
Nincs szánalmasabb látvány, mint egy vénember fütyije. Nem öreg - hanem lefokozott. Semmi lett szegény.

A teáscsésze

Volt egyszer egy fiatalember, aki nagyon kedvelte a régi dolgokat, és szívesen látogatott antikváriumokat világszerte. Idővel nagy érdeklődést fejlesztett ki az antik kézművesség iránt, különösen a teáscsészéket kedvelte. Úgy érezte, hogy mindegyiknek egyedülálló története van.
Egy alkalommal egy régi dohos régiségkereskedésben észrevett egy különleges teáscsészét. Megkérdezte az eladótól:
- Megnézhetem azt a gyönyörű teáscsészét?
Ahogy az eladó átnyújtotta neki a csészét, a fiatalemberünk egyszer csak azt hallotta, hogy a csésze megszólal:
- Te nem értesz semmit. Nem mindig voltam teáscsésze. Volt idő, amikor azt sem tudtam, mi fán terem a szolgálat. Valaha pusztán egy halom vörös agyaggöröngy voltam. Hadd meséljem el neked a történetemet, okulni fogsz belőle!
Sok ezer éven át éltem. Tanúja voltam annak, ahogy háborúk és békeidőszakok váltják egymást. Egész civilizációk virágoztak fel és hanyatlottak le, miközben csak vártam és vártam... Hogy mire is, azt nem tudom.
Aztán egy napon eljött az én mesterem. Fogott engem, hazavitt, majd egy fa asztalon hengergetett és ütögetett engem. Újra és újra belém nyomta az ujját, amikor végül felkiáltottam: „Hagyd ezt abba! Te mit szólnál, ha valaki fogna téged, és ugyanezt művelné veled? Hagyj békén!” Ő csak mosolygott, és kedvesen így felelt: „Most még nem lehet.”
A teáscsésze egyre jobban felélénkült, ahogy a megdöbbent fiatalemberhez beszélt:
- Aztán, puff! Egy fazekas korongra helyezett, és csak forogtam körbe-körbe, míg el nem vesztettem az irányérzékemet. „Hagyd abba, nem látod, hogy rosszul vagyok? Azonnal vegyél le erről a forgótárcsáról!” Azonban a mester csak megértően bólogatott és csendesen így szólt: „Még nem!”
Úgy hajlítgatott formára, hogy az alakom igazodjon a tervéhez. Aztán óvatosan belerakott egy sütőbe. Sosem éreztem még ilyen hőt. Kiabáltam, kopogtattam az ajtaján, meg is zörgettem: „Itt nagyobb a forróság, mint a pokolban! Hamuvá égek! Kérlek, végy ki innen, mielőtt túl késő lenne!” Egy kis lyukon ki tudtam kukucskálni. Csak ingatta a fejét, én pedig a szájáról olvastam le a szavait: „Még nem.”
Amikor már úgy éreztem, hogy egy másodpercnél tovább sem bírom elviselni a forróságot, kinyílt az ajtó. Óvatosan kivett, s egy polcra rakott, ahol kezdtem kihűlni. Olyan jó érzés volt egyedül lenni.
De még nem volt vége. Miután lehűltem, óvatosan megfogott, rám nézett és leporolt. Aztán...festéket vett elő, meg valami átlátszó anyagot, mázat. A porfelhő szörnyű volt! Azt hittem, megfulladok! „Kegyelmet kérek! Nem veszed észre, hogy gyötrődök? Kérlek, kérlek, kérlek! Hagyd abba!” Ő csak megrázta a fejét, és így szólt: „Még nem, nem vagy még kész!”
Aztán fürgén és váratlanul visszatett a sütőbe. Csak kétszer vagy háromszor volt olyan forró, mint először – ez volt a legdurvább. Kezdettől fogva éreztem, ott lelem halálomat...könyörögtem...rimánkodtam...fenyegetőztem...sikoltoztam... A legvégén már könnyek nélkül zokogtam. Még csak nem is forró könnyeket hullattam. Meg voltam győződve arról, hogy nem fogom túlélni. Fel akartam adni.
És ekkor, az utolsó pillanatban, amikor már lassan kezdtem elveszíteni az eszméletemet, kinyílt az ajtó és kivett engem. Újra a polcra helyezett, ahol hűltem és vártam...és vártam.
Mi jöhet még? Egy óra múlva visszajött, elém tartott egy tükröt, és megkérdezte: „Na, hogy tetszik?” Megnéztem benne magamat. Amit láttam, lenyűgözött. Ezt látod most. „Ez nem én vagyok! Ez nem lehetek én...Túl gyönyörű, túl...” Mély együttérzéssel a hangjában szólalt meg újra: „Arra voltál hivatott, hogy ezzé válj.” Aztán megmagyarázta:
„Tudom, hogy fájt, amikor hengergettelek és gyúrtalak az asztalon. Ha viszont nem préseltem volna ki belőled a levegőt, eltörtél volna. Tudtam, hogy bizonyára teljesen elveszítetted az irányérzékedet, miközben forgattalak. De nélküle sosem nyerted volna el mostani formádat. Tudom, hogy a zománc gőze elviselhetetlen volt, amikor mindenütt befestettelek. Ha nem így tettem volna, mindig színtelen maradtál volna, és nem keményedtél volna meg. Amikor a másodszor a sütőbe tettelek, tisztában voltam vele, hogy az lesz a legkeményebb része a folyamatnak. De nélküle nagyon könnyen összetörtél volna, amikor az élet valósága rád zuhan. Higgy nekem, minden a te javadat szolgálta. Most az vagy, ami eszembe ötlött, amikor először megláttalak a földön. Befejezett termék lettél.”
Ezzel a teáscsésze elhallgatott – gyönyörű pereméből azonban a hála könnyei csordultak ki.
A fiatalember megvette a teáscsészét és csak akkor használta, amikor valamit Istennek akart felajánlani. Sosem felejtette el, mit tanult tőle. És akárhányszor ő maga nehéz helyzetbe került, és kedve lett volna azt kiáltani: „Hagyd abba, hagyj békén!”, eszébe jutottak a fazekas szavai: „Még nem!” Ő is hálás lett, mert tudta, minden, ami történt vele, az Isten tervének a része, hogy azzá válhasson, amire hivatott: elégedettséget okozó szolgává.
Hitt abban, hogy Isten tudja, mit tesz mindenkiért. Ő a fazekas és mi vagyunk az agyagdarab. Megformál minket, amíg készen nem állunk. És pont olyan és annyi nyomásnak tesz ki minket, hogy az ízlésének megfelelő tökéletes darab váljon belőlünk.

Három fenyőfa

Három fenyőfa állt egy dombtetőn.
A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő volt nem olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb Fenyő! - sóhajtotta ez a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb Fenyő.
- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik Fenyő.
- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezét nem tudott repülni.
- Kérlek Legnagyobb Fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb Fenyő - Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb Fenyő azonban nem is válaszolt.
Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik Fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik Fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.
- Nem! - felelte a Kisebbik Fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb Fenyőt, elhaladtak a Kisebbik Fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak.
Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...
- Vigyél engem! - kiáltotta a Legnagyobb Fenyő.
- Engem vigyél! - ágaskodott a Kisebbik Fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni? - kérdezte tőle a Télapó.
- Dehogynem! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom, hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal.
Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...


Régi angol mese nyomán fordította: B. Radó Lili

Heti útravaló Müller Pétertől - 50. rész

"Ne felejtsd el, hogy egy jó feleség olyan, mint egy zenebohóc: minden hangszeren tud játszani."
Ezt a mondatot Szepes Máriától, a legcsodálatosabb magyar nőtől hallottam. Ő mesélte el fél évszázados házasságának legnagyobb titkát. Azt mondta, még a legideálisabb párkapcsolatot is csak a nők sokféle szerepet játszani tudó, "színészi" tehetsége képes összetartani.
Mária a "színészet" alatt nem a hazugságot értette, hanem azt, hogy sok ember él egy asszonyban, és a nő mindegyik tud lenni: szerető, örömlány és szexológus, szakács, pincér, takarítónő, vendéglátó, sokszor gazdasági vezető, anya, tanácsadó, gyógyító, kedves nővér, nagymama, királyné, sőt, Királynő, azon kívül lelki társ, jóbarát és pszichológus.
Tudja, mikor kell szidni és dicsérni a társát. Mikor kell fölnézni rá, s mikor kell úgy tennie, mintha fölnézne rá. Tudja, mi a férfiönérzet és férfihiúság, a férfi ész és férfi butaság. Tudja a társát láthatatlan eszközökkel befolyásolni.
Úgy ad a férfinek tanácsot, hogy az azt higgye, neki jutott eszébe. Tud hallgatni és meghallgatni, nézni, mosolyogni, varázsolni, megbocsátani. El tudja hitetni a férjével, hogy ő, a pasi, az okosabb - és erősebb. (Nem igaz!)
Meg tud szépülni. Ha kell, meg tudja szelídíteni a férjét, mint a vadlovat, és bátorítja, ha gyáva. Boszorkány, mágus és Hófehérke tud lenni, akibe mind a hét törpe szerelmes volt. Társa a férfinak. Harcostársa. Bajtársa. Cinkosa. Sorstársa. Második anyja. Néha médium, aki a magasabb világ üzeneteit közvetíti neki. (Ezt nem én mondom, hanem az Úr, Az ember tragédiájában.)
Elképesztő sok szerep ez, egy egész színtársulat. Az ősi Kínában egyetlen nő nem is vállalta ezt a rengeteg feladatot. Többnejűség volt. A férfi feleségei ravasz bölcsességgel megosztották egymás között a szerepeket. Lehet, hogy könnyebb volt nekik.

Heti útravaló Müller Pétertől - 49. rész.

"Angyalok, ha súgnak, mindig csak a benned lévő angyalit tudják megszólítani. Ha nincs benned, nem hallod."

Ez minden kommunikációra vonatkozik. Mindenki csak önmagát hallja. Ha mondasz nekem valamit, lefordítom a saját lelkem nyelvére. Te is ezt teszed, ha szólok hozzád. Mindenkinek saját világa van, melyben más-más visszhangot vernek a szavaink.
Csak akkor tudsz engem igazán megérteni, ha egy kicsikét "benned vagyok" - és te énbennem!
Múltkoriban "Imádság" címmel írtam egy jegyeztet:
"Adj Istenem egy embert, legalább egyetlenegy embert, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját ki merem adni. Akit beengedek magamba: ilyen vagyok, igen, minden vacakságommal, zűrömmel és bűnömmel együtt!... Adj egyetlen embert, aki valóban Szeret!
És kaptam egy szomorú levelet:
"Megtettem. Mindenemet odaadtam. Nem fájdalmat és rosszat kapott, csak szeretetet. Mégis elhagyott! Hol rontottam el?"
Azt feleltem: nem tudom. Lehet, hogy sehol. Lehet, hogy ez a férfi nem szeretett. Én nem azt írtam, kedves, hogy ha mindenünket odaadjuk, akkor megvehetjük valakinek a szeretetét. Ilyen nincs! Sok nő ezt képzeli. Tévedés. Nagy csalódásokat szül.
Én azt írtam, hogy csakis az előtt szabad megnyílni, és átadni lelked titkos kódjait, aki bizonyosan szeret - annak az egyetlen embernek. A többinek nem szabad.
A testünket sem tanácsos csupán rajongásból bárkinek odaadni - a lelkünk belsejére és titkaira még inkább vigyázni kell. Szeretetet nem lehet venni. Még a legforróbb, legáldozatosabb szerelemmel sem. Még azon az áron sem, hogy "nem adom át neki a fájdalmaimat és a rosszat." (Én azt mondtam, hogy éppen azt kellene átadnod, őszintén - ha igazán szeret téged.)
Az "Imádságom" arról az "egyetlen emberről" szól, akihez őszinte lehetsz. Ez a férfi nyilvánvalóan nem az volt. Sajnos. Egyébként nem szabad kinyitni magunkat. Nekem még sok évtizedes házasságomban is kérdés, mik azok a titkok, melyeket át lehet adni a társamnak.
Ahogy egy élő sebünkbe sem engedünk bárkit belenyúlni - csakis azt, aki gyógyítani tud -, lelkünk sebeit is csak annak szabad föltárni, akinek a tartós (tehát maradandó) szeretete bizonyossá vált előttünk.
Ez a szerelemtől elvakult szegény nő "beleolvasta" a szövegembe a saját érzelmeit, s most nem tud a csalódásával mit kezdeni. Úgy érzi, nemcsak a férfi, én is becsaptam őt, hogy rossz tanácsot adtam neki. Pedig nem engem hallott - csak saját magát.
De mit tegyek?