"Angyalok, ha súgnak, mindig csak a benned lévő angyalit tudják megszólítani. Ha nincs benned, nem hallod."
Ez minden kommunikációra vonatkozik. Mindenki csak önmagát hallja. Ha mondasz nekem valamit, lefordítom a saját lelkem nyelvére. Te is ezt teszed, ha szólok hozzád. Mindenkinek saját világa van, melyben más-más visszhangot vernek a szavaink.
Csak akkor tudsz engem igazán megérteni, ha egy kicsikét "benned vagyok" - és te énbennem!
Múltkoriban "Imádság" címmel írtam egy jegyeztet:
"Adj Istenem egy embert, legalább egyetlenegy embert, akinél nem kényszerülök önvédelemre. Akinek lelkem titkos kódját ki merem adni. Akit beengedek magamba: ilyen vagyok, igen, minden vacakságommal, zűrömmel és bűnömmel együtt!... Adj egyetlen embert, aki valóban Szeret!
És kaptam egy szomorú levelet:
"Megtettem. Mindenemet odaadtam. Nem fájdalmat és rosszat kapott, csak szeretetet. Mégis elhagyott! Hol rontottam el?"
Azt feleltem: nem tudom. Lehet, hogy sehol. Lehet, hogy ez a férfi nem szeretett. Én nem azt írtam, kedves, hogy ha mindenünket odaadjuk, akkor megvehetjük valakinek a szeretetét. Ilyen nincs! Sok nő ezt képzeli. Tévedés. Nagy csalódásokat szül.
Én azt írtam, hogy csakis az előtt szabad megnyílni, és átadni lelked titkos kódjait, aki bizonyosan szeret - annak az egyetlen embernek. A többinek nem szabad.
A testünket sem tanácsos csupán rajongásból bárkinek odaadni - a lelkünk belsejére és titkaira még inkább vigyázni kell. Szeretetet nem lehet venni. Még a legforróbb, legáldozatosabb szerelemmel sem. Még azon az áron sem, hogy "nem adom át neki a fájdalmaimat és a rosszat." (Én azt mondtam, hogy éppen azt kellene átadnod, őszintén - ha igazán szeret téged.)
Az "Imádságom" arról az "egyetlen emberről" szól, akihez őszinte lehetsz. Ez a férfi nyilvánvalóan nem az volt. Sajnos. Egyébként nem szabad kinyitni magunkat. Nekem még sok évtizedes házasságomban is kérdés, mik azok a titkok, melyeket át lehet adni a társamnak.
Ahogy egy élő sebünkbe sem engedünk bárkit belenyúlni - csakis azt, aki gyógyítani tud -, lelkünk sebeit is csak annak szabad föltárni, akinek a tartós (tehát maradandó) szeretete bizonyossá vált előttünk.
Ez a szerelemtől elvakult szegény nő "beleolvasta" a szövegembe a saját érzelmeit, s most nem tud a csalódásával mit kezdeni. Úgy érzi, nemcsak a férfi, én is becsaptam őt, hogy rossz tanácsot adtam neki. Pedig nem engem hallott - csak saját magát.
De mit tegyek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése