Sose cipelj magaddal semmit a múltból - Gondolatszeletke

Sose cipelj magaddal semmit a múltból, a múlt már nincs!

Zárj le minden múltbéli dolgot, akár megoldottad, akár nem, hiszen többé már nem változtathatsz rajta.

Az élet nem egy megoldandó probléma, hanem egy csodálatos rejtély, amit minél teljesebben meg kell élned, a pillanatok teljessége gyönyörű és gazdag élményekkel lát el és az ilyen pillanatok építik csodásra az életed..

De ne gyűjtögess magad körül meg nem élt pillanatokat, ne siránkozz, mi lett volna ha, csak a jelenben megélt pillanat miatt maradhatsz lágy, minden más megkeményít.

A kisgyerek példáját hozom fel:

A kisgyerek lágy, a bölcsek útját járja, mert nem cipel magával sérelmeket. Ha egy gyerek haragos, akkor haragos, a végletekig megéli érzéseit. Abban a pillanatban lerombolná az egész világot, akkora energiákat szabadít fel és a következő pillanatban nyoma sincs a dühének, vidáman önfeledten játszik tovább. Azt mondják erre okos nagy felnőttek, hogy hisztis, hála Istennek, hogy az, még abban a korban meg meri tenni, de később sajnos beszorítjuk őt az elfojtásokba, az illik - nem illik-kel, megtanítjuk viselkedni. Jaj, ha tudnánk, mennyit ártunk vele! Egyszer talán lesz olyan világ, ahol nem az lesz a fontos, hogy milyen egyengyerekeket gyártunk. Pedig Ő tanít bennünket a pillanat megélésére. Ha dühös vagy, éld meg, mert haraggá alakul Benned, ha megéled a haragod, azzal sincs baj, csak ha cipeled magaddal és egyszer 10-20 év múltán is képes vagy az asztalra pakolni, hogy bezzeg te akkor mit és hogyan tettél. Ez a baj! Ez a lélek mérge, nem a megélt érzelmek, még ha szélsőségesnek látod, akkor is. Minden, amit félig élsz meg, mérgez, csak részben éled meg a pillanatot, a másik fele fájdalomként az elmédben tapad meg és minden hasonló szituációban eléd teszi: nesze, küzdj meg vele! Mosolyogsz, de ez nem tiszta, mert mögötte ott a haragod, az egész életed egy másnaposság lesz, nem tudsz tisztán semmit megélni, nem tudsz szeretni, nem tudsz hálás lenni minden pillanatért, és életed egy görcsös akarás.

...a tavirózsát is azért választottam képeknek, mert ez a csodás növény messze mélyről, a tófenék iszaprétegében kötött gyökeret, és a felszínhez egy vékony szállal kötődik csak... úgy lebegnek lágyan a virágai és a levelei... ...és erős, és csodálatos, lágy és mégis stabil...

Wass Albert: Mese az erdőről

Tudnod kell, hogy amikor a Jó isten a világot megteremtette, és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalkáját, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.

Egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon le vele az emberek közé, és mindenkinek szívébe tegyen belőle egy darabkát. A másodiknak a szeretetet adta, s a harmadiknak a békességet. Láthatod: Igazi nagy kincseket osztott szét angyalkái között a Jó isten. Az angyalok pedig leszálltak a kincsekkel a földre.

Odamentek sorra minden emberhez. Az emberek azonban lezárták szíveiket nagy súlyos lakatokkal. Gyűlölet, irigység, rosszindulat, kapzsiság őrizték a lakatokat, és Isten angyalkái hiába mentek egyiktől a másikig: a szívek nem nyílhattak meg s ők nem tehették beléjük a Jó isten ajándékait. A Jó isten pedig, aki mindent lát, látta ezt is, és nagyon elszomorodott. Mert tudta, hogy baj lesz ebből. Háborúság, nyomor és pusztulás. Gyűlölet lakozik majd az emberek házaiban, és jajgatástól lesz hangos a föld.

S ahogy a Jó isten ott szomorkodott, egyszerre csak elébe lépett a negyedik angyalka, akiről bizony meg is feledkezett volt, és ezt mondta:

- Hallgass meg engem, édes jó Istenem! Lám odaadtad angyal társaimnak a jóságot, meg a szeretetet meg a békességet, de ők bizony nem érnek velők semmit, amíg az ember szíve zárva marad. Add nekem az erdőket, és én majd megnyitom velük az ember szívét!

A Jó isten rácsodálkozott a kicsi angyalkára, de aztán elmosolyodott, és ez a mosolygás olyan volt, mint amikor a nap fénye átragyog a felhőkön.

- Próbáld meg lelkecském -- mondta kedvesen a Jó isten. -- Legyen, ahogy kívánod: neked adom az erdőket!

Az erdő pedig élni kezdett. Úgy éppen, ahogy most is él. A szellő, akit ruhája ráncaiból húzott elő az angyal, járta a fákat, és a fák suttogva beszélgettek egymással. Úgy, mint ma is, éppen úgy. Vén fák odvában, sziklák üregeiben, bozótok sűrűjében matattak a manók, s taníthatták az állatokat mindarra, amit tudni jó és hasznos. Mint ma is, éppen úgy. Tisztásokon, rejtett nyiladékok napfoltjain virágok nyíltak, s minden virágban egy-egy tündérke lakott, és gondoskodott arról, hogy minden madár megtanulja idejében a maga dallamát, és senki az erdő népéből mérges bogyót ne egyék. Énekeltek, fütyörésztek, csiviteltek a madarak, mesélt a forrás, Visszhang pedig ült a sziklán halványkék ruhában, és lógatta a lábát. Akárcsak ma, éppen úgy.

Az angyal pedig látta, hogy szép az erdő, és elindult, hogy megkeresse három társát: a Jóság angyalát, a Szeretet angyalát és a Békesség angyalát.

- Gyertek! -- mondta nekik -, az erdő majd megnyitja az emberek szívét, és ti elhelyezhetitek benne a magatok kincseit.

Bevitte őket az erdő mélyébe, ott is a legszebb tisztásra, amit azóta is Angyalok Tisztásának neveznek. Ott megpihentek és várták az embereket.

Jött az első.

De hiába daloltak a madarak, hiába virágoztak a virágok, hiába suttogtak a fák, és hiába mesélte el legszebb meséjét a forrás: az ember nem látott meg és nem hallott meg mindebből semmit. Fejszét fogott, levágott egy fát, és elment vele. Szíve nem nyílt meg egyetlen pillanatra se. Rontó-ember volt.

Az angyalok nagyon elszomorodtak, amikor látták, hogy hiába szép az erdő, a rontó ember nem látott meg belőle semmit. Megsiratták a szerencsétlent. Amikor elment, zárt szívvel, hidegen. Ez volt az első harmat a földön..

Az esteli harmat. Angyalok könnye.

Aztán jött a második ember. Jött, de ő sem látott meg semmit az erdőből. Vakon és süketen haladt a maga útján, fejét lehajtva hordta, és száraz rőzsét gyűjtött. Száraz ágakat keresett csupán az élő, csodaszép erdőben. Az ő szíve se nyílhatott meg. Jött és elment. Gyűjtő-ember volt, közönyös ember. Az angyalok megsiratták őt is, még jobban, mint az elsőt.

És ez volt az erdőn a második harmat. A hajnali harmat.

Búsan álltak az angyalok a tisztás közepén, és sírtak. Siratták az embereket, a kik nem látják a szépet. Sírtak a fák is, sírt a szellő, a virágok, és a tündérkék a virágokban. A patak is sírt, a csönd is sírt.

És ekkor jött a harmadik ember. Jött, megállt a tisztás széliben, és meghallotta sírni az erdőt. Meglátta a virágokat, a fákat. Meghallotta a csermelyt.

És halkan mondta:

- Istenem, milyen szép...

És abban a pillanatban lehullt a szívéről egy nagy rozsdás lakat.

Az angyalok pedig odaléptek hozzá, egyenként, lábujjhegyen és nyitott szívébe betették a kincseket. A jóságot, a szeretetet, és a békességet. Magasan fönt, az égben, fehér felhő tutajon a Jó isten ült, maga. Bárányfelhőket pöfékelt nagy kék pipájából, és alámosolygott a földre. 

Richard Bach: Semmi sem véletlen...

Semmi sem véletlen nem a vakszerencse hajtja, hanem egy olyan elv, amely mindnyájunkat elvezet a kristálytiszta megértéshez, ezer meg ezer „véletlen egybeesés” és jó barát siet megmutatni az utat, amikor túl súlyosnak látszanak a nehézségek ahhoz, hogy egyedül megbirkózzunk velük. A nehézségeknek az az egyetlen okuk, értelmük és céljuk, hogy legyőzzük őket. Hát nem ez az emberi természet titka? Hogy a korlátokra fittyet hányva bizonyítsa végtelen szabadságát. Nem a kihívás teszi próbára az embert, nem a kihívás határozza meg, kik vagyunk, és mivé leszünk, hanem az a mód, ahogyan szembenézünk a kihívásokkal, hogy egyetlen fellobbanó gyufalánggal megsemmisítjük-e a roncsot, vagy lépésről lépésre újraépítkezünk belőle, amíg újra kivívjuk szabadságunkat. A gondok célja, hogy felülkerekedjünk rajtuk. A szabadság célja a bizonyítás. És amíg hiszünk az álmainkban, nincs semmi, ami a véletlen műve lenne.

Jorge Luis Borges: Idő múltán

Idővel az ember megérti mi a különbség a között, hogy tartasz egy kezet, vagy leláncolsz egy lelket..

És megtanulod, hogy a szerelem nem azt jelenti, hogy lefekszel valakivel...

És hogyha nincs valaki melletted, nem azt jelenti, hogy egyedül vagy...

És megtanulod, hogy egy csók még nem szerződés, és az ajándék nem ígéret..

És elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott szemmel...

És megtanulod az utakat a mára és a mostanra építeni, mert a holnap nem garantálja a terveidet.. a holnapnak mindig van egy csomó olyan változata, ami megállíthat fele úton...

És idővel megtanuljuk, hogy a nagyon sok is, az életet adó meleg is égethet és elszenesíthet... Fogjál hát neki ültetni a saját kertedet és díszítgetni a saját lelkedet ahelyett, hogy mástól várod hogy virágot hozzon.....

És tanuld meg, hogy tényleg el tudod viselni , hogy tényleg van erőd, és tényleg értékes vagy... és az ember csak tanul és tanul...

És idővel megtanulod, hogy csak azért maradsz valakivel, mert gazdag jövőt ígér előbb-utóbb visszatérsz a múltba...

Idővel megtanulod, hogy csak az tud boldogságot adni, aki elfogad hibáiddal és nem akar megváltoztatni... de ha csak azért maradsz valakivel, hogy ne légy egyedül, idővel majd nem akarod látni...

Idővel megtanulod, hogy az igazi barát kevés és harcolnod kell érte, mert másként körülvesznek a nem igazak...

Idővel megtanulod hogy a haragból kimondott szavak egy életen át bánthatják azt, akit megsérteni akartál...

megtanulod, hogy mindenki mondhatja "sajnálom", de megbocsájtani csak a nagy lelkek tudnak... megtanulod, hogyha megsértettél egy barátot, valószínű soha többet nem lesz úgy, mint régen... Megtanulod, hogy lehetsz boldog az új barátokkal, de eljön az idő, hiányozni kezd a régi..

Megtanulod, hogy semmi sem ismételhető...

Megtanulod, hogyha megalázol és lenézel egy teremtményt, előbb-utóbb sokszorosan visszakapod... megtanulod, hogyha sietteted, kikényszeríted a dolgokat, nem válnak a reméltté...

És megtanulod, hogy a MA a jó, pont ez a perc, nem a holnap...

És megtanulod, hogyha jól is érzed magad azokkal, akik körül vesznek, mindig hiányozni fognak azok, akik már nincsenek...

Idővel megtanulod, hogyha megbocsájtással próbálkozol, vagy bocsánat kéréssel, vagy kimondani, hogy szeretsz és vágyódsz, ha szükséged van, hogy barát szeretnél lenni...egy sír fölött haszontalan... MEGTANULOD EZT MIND, DE CSAK IDŐVEL...

Osho: Szomorúság

Amikor szomorú vagy, légy igazán szomorú, süllyedj bele a szomorúságba. Mi mást tehetsz? Szükség van a szomorúságra. Nagyon pihentető egy sötét éjszaka, amely körülölel. Aludj el benne. Fogadd el, és látni fogod: abban a pillanatban, hogy elfogadod a szomorúságot, csodálatossá válik.

A szomorúság azért csúnya, mert elutasítjuk; önmagában semmi csúnya nincs benne. Amint elfogadod, látni fogod, milyen csodálatos, milyen pihentető, milyen nyugodt és csendes, milyen békés. Valami olyasmit tud adni, amit a boldogság sosem adhat meg.

A szomorúság mélységet ad. A boldogság magasságot. A szomorúság gyökeret ad. A boldogság ágakat. A boldogság olyan, mint egy ég felé törő fa, a szomorúság olyan, mint a föld méhe felé hatoló gyökerek. Mindkettőre szükség van, és minél magasabbra tör a fa, annál mélyebbre is hatol. Minél nagyobb egy fa, annál nagyobbak a gyökerei. Tulajdonképpen a lomb és a gyökér mindig arányos egymással. Ebben rejlik a fa egyensúlya.

Te nem tudsz egyensúlyt hozni. Az az egyensúly, amelyet hozol, hasznavehetetlen. Erőltetett. Az egyensúlynak magától kell jönnie; már ott van. Valójában, amikor boldog vagy, olyan izgatottá válsz, ami kifejezetten fárasztó. Megfigyelted már? A szív azonnal a másik irányba kezd indulni, hogy megpihenhess. Ezt szomorúságnak érzed. Ad egy kis pihenést, mert túl izgatott lettél. Gyógyító hatású, terápiás. Ugyanolyan, mint amikor nappal keményen dolgozol, éjjel pedig mély álomba merülsz. Reggel ismét friss vagy. A szomorúság után megint friss leszel, izgalmakra kész.