"Nincs jobb ellenszer bánat ellen, mint rá se gondolni."
Lehet ezt? Lehet nem gondolni rá, hogy bánatos vagyok? Hogy szomorú? Rosszkedvű? Lehet nem gondolni rá, ha valami lehúz? Lehet!
Az ősi Kelet bölcsei azt mondják: lehet. Az ember lelkiállapotainak ura is lehet, nem csak áldozata. Mi már nem ismerjük ezt az ősi tudást. Utoljára akkor tapasztaltuk, amikor kiskorunkban, ha elestünk, beütöttük a térdünket, és bőgni kezdtünk, apánk csörgetni kezdte orrunk előtt a kulcscsomóját... "Jé - mondta -, jaj, de érdekes, gigling-galang!"... és elfelejtettünk sírni és zokogni. Bámultuk a kulcscsomót, és hallgattuk a csörgését.
Az ember ott van, ahol a figyelme. Ha a sebedre figyelsz: ott vagy. Ha a szomorúságodra: ott vagy. Ha valami nagy csalódás ért, veszteség vagy hűtlenség, figyelmed a csalódásnál időzik, és energiával táplálja az érzéseidet. Újra és újra ismétli magában, kiszínezve, és képzelettel tovább szőve az eredeti élményt. Sajnálod magad, siratod magad, s betölti egész lelkedet a szürke-lila düh és komorság és keserűség.
Az érzéseink nem önfenntartóak. Szükségünk van energiára. Tápanyagra. Éltető vérre. Figyelemre. Egész lényünket eluralhatja a rosszkedv - és észre sem vesszük, hogy ezt mi magunk tápláljuk. De egy hirtelen jó hír kiránthat a mocsárból.
Egy levél. Egy jó szó. Bár az utóbbi kevés hozzá, mert valójában szeretünk a rosszkedv mocsarában henteregni - van abban valami kéj is. Van bennünk egy öntudatlan, lomha víziló, aki nem szívesen mászik ki a napfényes partra. Ezért - figyeld meg - egy baráti jó szó, bölcs tanács, esetleg egy szeretetteli simogatás már-már kicsalna a rosszkedvedből, de visszahúz a mocsár.
Nem jó szenvedni. De néha szeretünk, mégis. Érzelmeink legyőzik az öntudatunkat. Főleg akkor, ha nem vagyunk önmagunk urai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése