"Ha szomjasan iszol, egy pohár vízben is megláthatod Isten arcát, de ha nem szereted Istent, csak a saját arcodat látod benne."
Ez egy messzire vezető, csodaszép útravaló. Rumi, a szeretet nagy arab költője és misztikusa hagyta ránk. Mindent másképp látsz, ha szeretsz. Felragyog a szürkeség, ünnep lesz a hétköznap, nagybetűs lesz annak az embernek a neve, aki fontos neked. Másképp tekintesz a szerelmedre, a gyerekedre, a barátodra, az anyádra és apádra vagy bárkire, még a kutyádra is: észreveszed bennük a csodát. Mások nem látnak semmit, mert nem szeretik őt. A kutyád egy kellemetlen vagy veszedelmes dög a külvilág számára, a gyereked nem is olyan szép, és főleg, nem is olyan csodálatos, az anyádat csak te hívod "Édesanyámnak", az idegeneknek lehet, hogy egy ellenszenves néni - ezt üzeni az első mondat.
A második gondolat még fontosabb. Ha valakit nem szeretsz, azt nem olyannak látod, amilyen, hanem rávetíted a saját arcodat: a félelmeidet, az előítéleteidet, mindazt, amit nem kedvelsz magadban. Ha nagyravágyó vagy, gőgösnek véled, ha pénzsóvár vagy, mohó gazembernek, ha kéjsóvár vagy csábítónak, ha boldogtalan, akkor ő tett tönkre. Lényegében mindkét nézőpont: kivetítés. Egy jó ember könnyen lát jónak mindenkit. Egy rossz minden egyes társáról azt gondolja, hogy aljas.
Akiben azonban fölébredt a benne lakó Isten, mindenkiben hajlandó észrevenni, még abban is, aki ezt nem látja önmagában. Rumi a szerelem pártján áll, és azt mondja - szemben a mai lélektannal -, hogy csak a szerelmes lát igazán, de csak akkor, ha nagyon-nagyon szeret: egész testével, lelkével, értelmével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése