Vannak nagyon sűrű pillanataink, amelyekben benne van: múlt, jelen, jövő. Abban a másodpercben, amikor apánk magja becsapódott anyánk várakozó petesejtjébe, lényegében minden eldőlt, de lehet, hogy még előbb. Amikor megkívánták egymást, "úgy", vagy talán akkor, amikor eldöntöttük, hogy meg akarunk születni.
Néha egy jó mondat egy életen át elkísér, de egy hosszú regényt elfelejtesz. Elolvasol egy négyszáz oldalas könyvet, vagy végignézel egy három felvonásos drámát, csak azért, hogy ahhoz az egyetlen mondathoz, érzéshez vagy végső tanulsághoz eljuss.
Minden az első, mágikus pillanatban kezdődik - szürke álruhában, hétköznapi eseményként lép az életedbe. Később nem is tudod visszaidézni. Hogy ismerkedtetek meg? Rendszerint véletlenül, egy jelentéktelen pillanatban. A sorsunk nem harsonával érkezik, és életünk főszereplői sem úgy, mint az operettek primadonnái: reflektorfényben, zenében, harsogó kórus kíséretében, mely arról dalol, hogy itt van, megérkezett Ő.
Sorsunk főszereplői észrevétlenül osonnak be az életünkbe. Egyszer csak ott vannak. Alig tudjuk visszaidézni az első pillanatot. Érdekes, hogy inkább a nők emlékeznek rá. El is mesélik néha. Rendszerint nincs benne semmi különös, és mégis! Talán azért van így, mert egy nő érzi, hogy mikor termékenyül meg, de egy férfi nem tudja, hogy számtalan ivarsejtje mikor "talál" az igazira.
A szomszédom súlyos beteg. Tolószékben él, egyedül. Neje régóta meghalt. Egyetlen párja van: Pöttöm, a kutyus, akit kölyökkorában bedobtak hozzá. Aki ezt tette, nem tudta, hogy miféle csodálatos társkapcsolatot indított el ezzel. Így működik a sors. Nem tudhatod, miből mi lesz, fogalmad sincs, hogy mit szülhet egy pillanat.
A fiatal fiúknak azt szoktam mondani - ördögi tanács! -, hogy először szeress bele! Utána legfeljebb kiábrándulsz belőle.