Már nem ragaszkodom Hozzád

Már nem ragaszkodom Hozzád ... Megtanultam elengedni a késztetést, hogy irányítsam a dolgokat, Nem akarok tenni, hogy Neked jobb legyen ... Hogy  megfeleljek ... 

Az, hogy nem látod lelkem, nem az én hibám.

Hogy nem engeded érezni a földöntúlit, az egód játszmája. Míg rabja vagy félelmeidnek, a boldogságunk útjában állsz.

Már nem akarlak győzködni, nem akarok segíteni Neked. Elengedtem azt a kényszerképzetem, hogy csak veled lehetek boldog. Hiszen ezzel feladtam önmagam, és a megfelelés kényszere messzire hajtott valódi lényemtől. Mindennél jobban akartalak.

Bizony túl sokat tettem értünk. Rá kellett jönnöm, hogy egy kapcsolathoz két egyenrangú partner szükséges. Ha csak adok, de nem kapok vissza, felborul az egyensúly. Ha beleteszem szívem-lelkem, de csupán a riadt egó felel, megborul a harmónia.

Nehéz volt meghoznom a döntést. Éjszakákon át rágódtam, szenvedtem és kínlódtam, mire kimondtam, hogy ELÉG. Ennél többre becsülöm magam, megérdemlem a szeretetet. Megérdemlem, hogy valaki a lelkét is nekem adja. Egy olyan ember, aki nem menekül sem tőlem, sem önmagától. Aki kész arra, hogy a szerelem által meggyógyítsa sebesült lelkét. Aki hisz bennem, és bízik kettőnk erejében.

Megértettem, hogy a csodás percek túl kevesek voltak ahhoz, hogy behegedjen a sok seb, amit lelkemen ejtettél. Engem büntettél sokáig, mert Te nem szereted magad. Engem aláztál meg, mert kevésnek érezed magad a szerelemhez. Hazudtál, hitegettél, mert bennem találtad meg a biztonságot.
De gyáva lelked sokszor elmenekült.
Sokáig hittem és bíztam kettőnkben, a szerelem erejében. De most úgy döntöttem, elengedem a kezed, és kérlek ne nyúlj utánam.

Lehetőséget adok magamnak egy új életre- Lehetőséget, hogy valakinek én legyek az élete.

Lehetőséget, hogy megbecsüljenek, és valódi csodaként tekintsenek rám.

Lehetőséget adok magamnak, hogy szerethessenek.

Hiszen a szerelem a lélekben születik, és nincs más feladata, mint az áramlás. De ehhez két ember szükséges.

Új életem készen állok!

Mi az a szerelem?

Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?”
„Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem.” – válaszolta a tanár.
„A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál.” – tette hozzá.
A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le.
Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük.
Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel.
„Ez a szerelem!” – mondta rögvest a tanárnő.
„Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad.”
„Akkor mi a házasság tanárnő?” – kérdezte a tanuló.
„Ahhoz, hogy tudjak válaszolni neked erre a kérdésre, menj ki a kukoricamezőre, válaszd ki a legnagyobb kukoricát, és hozd ide nekem.” – felelte.
„A szabály ugyanaz. Nem fordulhatsz vissza sosem.” – tette hozzá.
A diák kiment a kukoricásba. Most már tapasztalattal a háta mögött, nem akarta elkövetni az előbbi hibáját. A kukoricás közepén leszakított egy közepes nagyságú kukoricát, és visszaindult vele az iskolába.
„Ezúttal, hoztál nekem kukoricát.” – fogadta a tanárnő.
„Kerestél egyet ami szép, és hittél benne, hogy ez lesz a legjobb választásod, mind közül.” – tette hozzá.
„Ez a házasság!”

Mennyire igazságosak azemberek

Einstein egy nap órát tartott egy egyetemen. Az óra kezdetén az ősz professzor a táblához lépett és elkezdte felírni a kilences szorzásokat:

1x9=7
2x9=18
3x9=27
4x9=36
5x9=45
6x9=54
7x9=63
8x9=72
9x9=81
10x9=90

A közönség az első pillanattól fogva észrevette, hogy az első szorzást elrontotta és nagyon kinevették az idős zsenit. Néhányan össze is súgtak: "biztosan hülyül már az öreg!" Azonban ő megfordult és a következőt mondta:

"Tudom, miért nevetnek, de nem véletlenül rontottam el az első szorzást. Szeretnék megtanítani Önöknek egy nagyon fontos leckét: ez egy remek példa, hogy életük során mit fognak kapni az emberektől! Nézzék meg! Kilenc alkalommal jó eredményt írtam fel és csak egyetlen egyszer hibáztam. Hiába voltam az esetek kilencven százalékában helyes, most mindenki csak arról az egy hibámról beszél és ezért nevetnek rajtam. Ez tehát a lecke:

A világ sohasem fogja elismerni, amit ezerszer jól csinálsz, mindig azzal fognak bántani, amit egyszer elrontottál.

De ne engedd, hogy eltérítsenek a céljaidtól! Ne hallgass a kárörvendőkre, csak acélozd meg magad és menj tovább! Nem rajtuk múlik, eléred-e a célodat!"

Hatalmas taps tört ki a teremben és nagyon sokan szégyellték el magukat...

Nem hiszem el, hogy ez a dagadt nő ül mellém!!! A férfi két óra múlva új emberként kelt fel!

Egy férfi felszáll a repülőre, és leült az ablak melletti helyére. Tokiótól Hong Kong-ig repült. Ekkor egy nő ül le mellé, és a pasi kikészül.

„Üdv! Hogy van?” A nő mosolyogva foglalt helyt. Lassan ült le, próbálta belepréselni a nagy fenekét az ülésbe, betöltötte az egészet.

Elhelyezkedett, és hatalmas karját a közös karfára terítette.

Próbáltam odébb húzódni, és nekipréselődtem az ablaknak.

Még jobban felém nyomta magát, majd megismételte a köszönést barátságos hangon. Az arca a fejem fölé tornyosult, rákényszerítve, hogy odanézzek. „Heló” Feleltem undorral.

Elfordultam, az eget bámultam, csöndben mérgelődve a hosszú órákig tartó várható kényelmetlen úton, amit át kell majd élnem a szörny szomszédságában.

Megbökött a húsos karjával. „Laura vagyok. angol. És maga? Japán?”

„maláj” böktem oda.

„Elnézést! Elfogadja szívből jövő bocsánatkérésem? Jöjjön, fogjunk kezet. Ha együtt fogjuk tölteni a következő hat órát, egymás mellett ülve ezen a repülőn, akkor jobb, ha barátok vagyunk, nem gondolja?” Egy mancs integetett az arcom előtt. Kelletlenül megráztam a kezét, még mindig hallgatva.

Laura belekezdett a beszélgetésbe velem, egyáltalán nem észlelve a barátságtalan arckifejezésemet. Izgatottan beszélt magáról és az útjáról, hogy meglátogassa barátait Hong Kong-ban. Felsorolt egy csomó dolgot, amit a diákjainak fog majd venni a nevelőintézetben, ahol tanít.

Adtam neki egy egyszavas választ arra, amit kérdezett rólam. A hidegségemre még mindig zavartalanul, bólintott, majd kommentálta válaszomat. A hangja meleg és kedves volt. Figyelmes és udvarias volt, amikor ételt és italokat szolgáltak fel számunkra, biztosította, hogy legyen elég helyem visszamanőverezni az ülésemre. „Nem akarom legyűrni magát az elefánt méretemmel!” mondta a legnagyobb őszinteséggel.

Meglepetésemre az arcon, ami visszataszított egy órával ezelőtt, most megjelent egy különleges mosoly, nyugodt és élettel teli egyszerre. Nem tehettem ellene, lassanként ledöntötte az általam épített barikádot.

Laura érdekes beszélgető partner volt. Több témában jól olvasott volt a filozófiától kezdve a tudományig. Egy látszólag lényegtelen témát átalakított valami érdekessé, amit érdemes felfedezni és megérteni. A hozzászólásai humorosak és inspirálóak voltak.

A beszélgetésünk alatt Laura elérte, hogy a fedélzeten az összes alkalmazott, akik minket kiszolgálva elhaladtak mellettük, nevetésben törjön ki a viccein.

Amikor a légi utaskísérő a tányérjainkat vitte el, Laura elejtett pár viccet a méreteiről. A légi utaskísérő sírt a nevetéstől, ahogy megragadta Laura karját, „Maga tényleg feldobta a napomat!”

A következő pár percben Laura figyelmesen hallgatta és tippeket adott a légi utaskísérőnek a súlyproblémájával kapcsolatban. A hálás kísérő mielőtt elsietett így szólt, „Dolgoznom kell, de később visszajövök és beszélünk róla.”

Megkérdeztem Laurát, ”Soha nem gondolkozott azon, hogy leadjon pár kilót?”

„Nem. Keményen meló van abban, hogy így nézek ki. Miért akarnék lefogyni?”

„Nem aggódik a szíve miatt a túlsúly miatt?”

„Egyáltalán nem. Csak akkor leszel beteg, ha mindig a súlyod miatt aggódsz. A reklámokban a karcsúsító központok is azt szajkózzák, ’Szabadítsd meg magad a terhektől, hogy szabadon lehess önmagad.’ Hülyeség! Csak akkor vagy szabad, ha meg vagy elégedve önmagaddal, és azzal ahogy kinézel a nap minden egyes percében az év minden napján. Miért pazarolnám az időmet diétákkal, amikor egy csomó fontosabb dolgom van és egy csomó emberrel megismerkedhetek? Egészségesen étkezem, és rendszeresen sétálok. Azért vagyok ekkora, mert nagynak születtem. Több az élet annál, hogy egész nap a súlyomon aggódjak.”

Hörpintett egyet a borából. „Mindemellett, Isten annyi boldogságot adott nekem, hogy nagyobb testre van szükségem arra, hogy az összeset eltároljam! Miért veszítenék a súlyomból azért, hogy veszítsek a boldogságomból?” Visszahőkölve az érvelésétől, kuncognom kellett.

Laura folytatta. „Az emberek gyakran egy kövér hölgyként látnak engem, nagy mellekkel, combokkal és fenékkel, amire a férfiak még egy pillantást sem vetnének. Csak egy tramplinak látnak. Azt gondolják lusta vagyok és nincsen akaraterőm. Tévednek.” Felemelte a poharát egy elhaladó légi utaskísérőnek. Kérek még ebből a csodálatos borból.” Mosolygott édesen a kísérőre. „Remek kiszolgálás. Isten áldja a személyeztet.”

Felém fordult, „Igazából belül egy vékony nő vagyok. Annyi energia van bennem, hogy az emberek nem tudnák tartani velem a tempót. Ez az extra hús azért van, hogy lelassítson, máskülönben szaladnék mindenhova a férfiakat üldözve!”

„A férfiak futnak maga után?” Kérdeztem viccelődve. „Természetesen, boldog házasságban élek, de a férfiak továbbra is meg akarják kérni a kezemet. A legtöbbnek kapcsolati problémájuk van, és kell nekik valaki, akiben megbízhatnak. Valamiért szeretnek velem beszélgetni. Szerintem pszichológusnak kellett volna mennem, nem tanárnak!”

Laura így szólt, „Tudja, a kapcsolat a nők és férfiak között nagyon bonyolult. A nők imádják a férfiakat és édesnek hívják őket, amíg ki nem derül, hogy hazudtak és onnantól kezdve átváltoznak egy keserű tökké. A férfiak annyira szeretik a nőket, hogy úgy látják őket, mint lelki társukat, amíg rá nem néznek a hitelkártya számlákra, és akkor a nők átváltoznak az ördögökké vasvillával!”

Laura lenyűgöző elbeszélése átalakította a repülőutat valami egészen élvezetessé. Lenyűgözött, ahogyan elérte, hogy az emberek ragaszkodjanak a társaságához. Az út végére majdnem a fél kiszolgáló személyzet ott állt a folyosón közel hozzánk, nevetve és viccelődve Laurával. Az utasok körülöttünk szintén csatlakoztak hozzánk a derű-csinálásban. Laura volt a figyelem középpontjában, megtöltve a gépet kellemes melegséggel.

Amikor elbúcsúztunk egymástól kiszálló térben a Hong Kong-i Repülőtéren, néztem, ahogyan elsétál egy nagy csoport rajongó felnőttel és gyermekkel. Sikongatások hallatszottak, ahogy a csoport megölelte és megpuszilta Laurát. Megfordult és rám kacsintott.

Le voltam nyűgözve, ahogy a megütött a felismerés: Laura volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam.

Csak ülünk ...

Kutatók egy csoportja 5 majmot zárt be egy ketrecbe.
Középre egy létrát helyeztek, majd annak tetejére banánt.
Amikor az egyik majom felmászott a létrán a banánért, a kutatók egy vödör vizet zúdítottak a másik négy majom nyakába.
Minden alkalommal amikor egy majom megpróbált felmászni a létrán, leöntötték a többieket hideg vízzel.
Hamarosan meg is tanulták a majmok, hogy aki fel mer indulni a létrán, azt meg kell akadályozni, le kell onnan verni, mert ha nem, jön a hidegzuhany az égből.
Nem sok idő kellett rá, hogy egyik majom se próbálkozzon felmászni a létrán.
Banán ide, banán oda…
Ezek után a tudósok lecserélték az egyik majmot egy újra.
Az új majom természetesen rögtön elindult a létrán, de a többi majom leverte, pedig már nem is kaptak hidegzuhanyt.
Az új majom persze nem értette, hogy miért kapja a verést, de pár alkalom után megtanulta, hogy a létrán nem megyünk fel.
Ezután lecseréltek még egy majmot és ugyanez történt.
Elindult a létrán és rögtön kapott is érte...
Ami furcsa, hogy az előző új majom is részt vett a verésben, holott nem tudta, a miértjét, hiszen ő sosem kapott vizet a nyakába.
A harmadik, negyedik és végül az ötödik majommal is megismétlődött ugyanez a történet. Most már nincs senki az eredeti 5 majomból.
Senki nem tudja, miért nem lehet felmászni arra a létrára.
Senki nem érti, miért nem lehet elindulni a banánért.
Mégsem másznak fel érte.
Miért?
Ha megkérdeznénk őket és tudnának beszélni, valószínűleg ezt válaszolnák:
Nem tudom.
Egyszerűen errefelé így működnek a dolgok.
Mert ez mindig így volt és ezt így kell csinálni.
Lehet, hogy épp feltesszük a kérdést önmagunknak: miért tesszük folyton azt, amit általában teszünk, amikor léteznek más utak, más megoldások is.
Milyen irányba fejlődünk, ha mindig csak a régi, kitaposott utat követjük?
Ki mondta azt hogy ez így jó?
Ki döntötte el?
Létezik egy másik világ a mi kis világunkon kívül…
Jobb, szebb? Nem tudjuk.
Miért? Mert nem merjük megkérdezni, miért is nem lehet felmászni azért a csábító banánért.
Csak ülünk lenn a létra alatt és valódi ok nélkül megtámadunk bárkit, aki meg merészeli kérdőjelezni a "törvényt"...
És még mindig ülünk a létra alatt...
Csak ülünk egy létra alatt.