Hallgass a szívedre

Amikor teljesen tanácstalan vagy, akkor hallgass arra, amit a szíved súg! Mert ha meg is égeted magad, az észnek és magadnak, amiért rá hallgattál, nehéz megbocsájtani.
De a szívnek? A szívnek muszáj, mert a szív Te magad vagy, a kijózanító ész korlátai nélkül... A szíved a szereteted útját követi, és ami szeretetből indul ki, ha nem is kap viszonzást, ad helyette Neked gyógyító megnyugvást.
A szíved mindig azt súgja, amit igazán akarsz és bár olykor, hogy megvédd magad, ésszel kell zaboláznod, tudod, hogy a szíved örökké jó, örökké igaz, örökké nyughatatlan?

Prince Ea: Miért kellene ennek a világnak megszűnnie

"Közeleg a világ vége. A levegő szennyezett, az óceánok mérgezettek, az állatok kihalnak, a gazdaság összeomlik, az oktatást tönkreteszik, a rendőrség korrupt, az okosokat lenézik, a tudatlanokat megbecsülik.

Az emberek lehangoltak és dühösek, nem tudunk egymással élni és nem tudunk saját magunkkal kijönni, ezért mindenkit gyógyszerelnek. Elhaladunk egymás mellett az utcán, ha megszólalunk, értelmetlen robot módjára beszélünk.
Sokan inkább 15 másodperces hírnevet akarnak, mint értelmet és célt adni életüknek, mert ami népszerű, az fontosabb, mint ami igaz. A rendfokozatok fontosabbak, mint az igazság.

A kormány kétszer annyi börtönt épít, mint iskolát. Könnyebb egy Big Mac-et találni, mint egy almát, ha mégis találsz almát, az genetikailag feldolgozott és módosított.
Az elnökök hazudnak, a politikusok becsapnak, a fajkérdés mindig létezik, ahogy a valláskérdés is. A te Istened nem létezik. Az én Istenem létezik, és Ő a csupa szeretet. Ha nem értesz velem egyet, akkor megöllek. Még rosszabb, ha halálodig üldözlek.

A rádióban a dalok 92%-a szexről szól. A gyerekek nem fogócskáznak, seggrázós videókat bámulnak. Az átlagember naponta 5 órán át néz tévét, és több erőszak van a képernyőn, mint valaha azelőtt.
A technológia mindent megadott, amit csak akarhatunk, ugyanakkor mindent ellopott, amire tényleg szükségünk van. A büszkeséget folyton nagyra becsülik, az alázatosságot folyton lenézik. Mindenki tud mindent. Mindenki tart valahová, semmibe vesz valakit, vádol valakit.

Nem maradt már sok emberi lény, sok emberi cselekedet, emberi vágy a múlté, alig vannak emberi lények.
Még mindig a pénz minden rossz forrása, mégis azt mondjuk a gyereknek: „ne tanuld ki azt a szakmát, nem fizet eleget”. Jó cselekedetek csak akkor történnek, ha van rajtuk haszon.

A szerencsétlenségekről szóló videók vírus módra terjednek. Nevetünk, és megosztjuk őket barátainkkal, hogy velünk nevessenek. A mai szerepmodelljeink 60 évvel ezelőtt rossz példák lettek volna.
Vannak államok, ahol a törvény megengedi, hogy embereket hátrányosan megkülönböztessenek azért, mert másnak születtek. A cégek dollármilliókat fektetnek be, szakembereket bíznak meg, hogy a kislányokkal éreztessék, sminktől lehetnek csak szépek. Folyamatosan rombolják önbecsülésüket, mert sohasem lehetnek elég szépek ahhoz, hogy megfeleljenek a lehetetlen mércének.

A társaságok azt mondják: vegyél, vegyél, vegyél, szerezd meg ezt, szerezd meg azt, lépést kell tartanod, be kell illeszkedned, ettől boldog leszel, de sohasem sokáig.

Mit tehetünk hát az őrülettel és zűrzavarral szemben? Mi a megoldás? SZERETHETÜNK. Nem úgy, ahogy a rádióban a slágerben halljuk, valódi szeretetre, igaz szeretetre, végtelen szeretetre gondolok, szerethetsz, szerethetjük egymást a felébredéstől a lefekvés pillanatáig.

Tegyél jót, mert az ragadós. Lehetünk figyelmesek minden kapcsolatban, elültethetjük a jóság magvait, a szokásosnál több részvétet mutathatunk. Megbocsáthatunk, mert az a 300 évig tartó neheztelés, amit barátod, anyád, apád iránt érzel, megéri neked?

Ahelyett, hogy megpróbálnánk másokat megváltoztatni, megváltoztathatjuk saját magunkat, saját szívünket. Olyan sokszor hazudtak nekünk, agyunkat mosták vezetőink, és azok, akikben bízunk, hogy ne ismerjük el fivéreinket és nővéreinket, haragudjunk, gyűlölködjünk, kegyetlenkedjünk. De ha egyszer valóban szeretünk, akkor a haragra együttérzéssel, a gyűlöletre részvéttel, a kegyetlenségre jósággal válaszolunk.

A szeretet a leghatásosabb fegyver, ami létezik a Föld hátán. Robert Kennedy mondta egyszer, hogy kevesen olyan nagyok, hogy a történelem részévé váljanak, de mindannyian tudunk kicsit változtatni az eseményeken, és végül minden cselekedet bekerül a történelemkönyvbe. A mi nemzedékünkről.

Igen, a világnak vége lesz, és az új kezdethez vezető út BELŐLED ered."

ADÓHIVATAL mese

Menekülve rohan a csiga az erdőből.
Találkozik a rókával.
- Mi van csiga, belőttél, hogy így tepersz?
- Á, dehogy! Itt az NAV, vagyonvizsgálat lesz.
- Na és?
- Hát tudod, nekem is van egy saját házam, az asszonynak is, meg a gyerekeknek is.Gondolhatod!
Elgondolkodik a róka, majd ő is futni kezd.
Találkoznak a gólyával.
Megszólítja a ravaszdit:
- Mi van róka, hova futsz ilyen gyorsan?
- Nem hallottad? Kiszállt az NAV az erdőbe, vagyonvizsgálatra.
- És akkor mi van?
- Hát nekem is drága bundám van, az asszonynak is, a gyerekeknek is. Gondolhatod!
A gólya nagyon csodálkozik, majd kis gondolkodás után magabiztosan rákezdi:
- Hát fiúk nekünk ezen a ronda fészken kívül aztán igazán semmink sincs.
Az is mindig össze van szarva, tehát csúnya is, olcsó is, szóra sem érdemes.
Mire a csiga loholás közben visszaszól:
- Nana gólya! Fél év itthon, fél év külföldön - miből?!!?

Az utolsó játék

A reggeli séta alatt már más volt a kutya. Nem nézett be a bokrok alá, nem állt meg percekre egy-egy helyen szaglászni, nem maradt le nézelődni. Szorosan ment a férfi lába mellett, mintha félne, hogy lemarad, hogy elveszti gazdáját.
Egy helyen azonban megállt, és minden porcikájával azt kérte, hogy másfelé menjenek tovább, mint szoktak az elmúlt tizennégy év alatt. A férfi nem sietett, rámosolygott a kutyára, megsimogatta okos, nagy fejét, és halkan azt mondta: Hát akkor menjünk arra.
A kutya láthatóan megszaporázta lépteit. Egyenesen, tudatosan haladt valamerre, amit a férfi nem értett, de követte.
Kis tisztásra jutottak, ahol öreg, törött pad árválkodott, régen betemetett homokozóval. A kutya megállt, majd lassan, óvatosan lefeküdt a földre. A férfi körülnézett.
– Ó, te erre még emlékszel…? Ide hoztalak ki először, amikor hozzám kerültél...de rég volt. Tényleg, azóta soha nem jártunk erre. Jó volt itt, kiskutyám?
A kutya megcsóválta a farkát, egy darabig még feküdt, fejét a lábaira téve, majd nehézkesen feltápászkodott, és odaállt gazdája mellé.
– Mehetünk? – kérdezte vidáman a férfi. Elindultak a házak között hazafelé, a kutya ismét megállás nélkül, lassan, de biztosan haladt.
Otthon a kutya nem ballagott az edényéhez, ahogy idáig mindig, hosszú-hosszú éveken át tette. Csendesen bement a szobába, ráfeküdt a vastag, puha paplanra, ami a helye volt, és némán pihent. Majd feltápászkodott, óvatosan lehúzta a férfi levetett pólóját az ágyról, odavitte a paplanjához, lefeküdt és orrát a ruhába fúrta.
– Add vissza, te zsivány – mondta kedvesen a férfi, mikor meglátta. – Az az enyém, te kis tolvaj.
Régi játékuk volt ez – a gazda visszaszerezte a ruhát, és rátette a kutya fejére, aki nagyokat horkantott és a lábaival hadonászott.
Most azonban a kutya tette a fejét a pólóra, és mancsaival is tartotta. A férfi nem akarta eltépni a kedvenc ruhát, úgyhogy legyintett, megsimogatta az állatot, és indult a konyhába. Az ajtónál hallotta, hogy a kutya felhördül. Megfordult, de semmi különöset nem látott. A kutya ugyanúgy feküdt a helyén és őt nézte. Így még soha nem nézett, villant át a férfi agyán. A filmekben néznek így egymásra, mikor az egyik hosszú útra megy...igen, így szoktak nézni. Elgondolkodva ment ki a konyhába, csinált egy kávét és kibámult az ablakon. Furcsa érzései voltak.
Tíz perc múlva bement a szobába. Rápillantott a kutyára, tovább lépett, majd megdermedt és megállt. Letérdelt, odahajolt a kutyához, aki még mindig görcsösen kapaszkodott a pólóba. Okos, barna szemei nyitva voltak, de az oldala már nem emelkedett.
Lassan felfogta, mi történt. Lefeküdt a kutya mellé a földre, arcát az állat pofájára tette, és sokáig így maradt. Csak a könnyei patakzottak, végigfolytak az arcán, kis csíkokat hagytak a kutya szőrén, aztán beleivódtak a pólóba.
– Minden ruhámat odaadnám, hogy egyszer még egyet-csak egyet-el tudj lopni...Ez már a tiéd marad – mondta halkan.
Feltérdelt, végigsimította a mozdulatlan testet. Aztán óvatosan kivette a pólót a kutya alól, és beterítette vele az okos, néma fejet.

Paulo Coelho: Volt egyszer egy madár...

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan lény, amely szabadon szállhat az égen, boldoggá teszi azt is aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és bele szeretett.
Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott.
Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot teljes harmóniában:
A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt: - Mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? - és megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni.
És irigykedett, irigyelte a madarat amiért tudott repülni.
És egyedül érezte magát!
Azt gondolta: - Csapdát állítok neki, ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem!
A madár szintén szerelmes volt belé és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett!
A nő kalitkába zárta és egész nap nézte.
Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya. De szép lassan különös átalakuláson ment át.
Most, hogy teljesen övé volt a madár és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett nem tudta kifejezni létének értelmét.
Lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult.
A nőt már nem is érdekelte többé, csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.
Egyik nap elpusztult a madár.
A nőt elfogta a bánat és éjjel-nappal rá gondolt.
De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.
A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.
- Miért jöttél? - kérdezte a halált.
- Hogy újra együtt repülhess a madaraddal - felelte a halál.
- Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna. Most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele!