ADÓHIVATAL mese

Menekülve rohan a csiga az erdőből.
Találkozik a rókával.
- Mi van csiga, belőttél, hogy így tepersz?
- Á, dehogy! Itt az NAV, vagyonvizsgálat lesz.
- Na és?
- Hát tudod, nekem is van egy saját házam, az asszonynak is, meg a gyerekeknek is.Gondolhatod!
Elgondolkodik a róka, majd ő is futni kezd.
Találkoznak a gólyával.
Megszólítja a ravaszdit:
- Mi van róka, hova futsz ilyen gyorsan?
- Nem hallottad? Kiszállt az NAV az erdőbe, vagyonvizsgálatra.
- És akkor mi van?
- Hát nekem is drága bundám van, az asszonynak is, a gyerekeknek is. Gondolhatod!
A gólya nagyon csodálkozik, majd kis gondolkodás után magabiztosan rákezdi:
- Hát fiúk nekünk ezen a ronda fészken kívül aztán igazán semmink sincs.
Az is mindig össze van szarva, tehát csúnya is, olcsó is, szóra sem érdemes.
Mire a csiga loholás közben visszaszól:
- Nana gólya! Fél év itthon, fél év külföldön - miből?!!?

Az utolsó játék

A reggeli séta alatt már más volt a kutya. Nem nézett be a bokrok alá, nem állt meg percekre egy-egy helyen szaglászni, nem maradt le nézelődni. Szorosan ment a férfi lába mellett, mintha félne, hogy lemarad, hogy elveszti gazdáját.
Egy helyen azonban megállt, és minden porcikájával azt kérte, hogy másfelé menjenek tovább, mint szoktak az elmúlt tizennégy év alatt. A férfi nem sietett, rámosolygott a kutyára, megsimogatta okos, nagy fejét, és halkan azt mondta: Hát akkor menjünk arra.
A kutya láthatóan megszaporázta lépteit. Egyenesen, tudatosan haladt valamerre, amit a férfi nem értett, de követte.
Kis tisztásra jutottak, ahol öreg, törött pad árválkodott, régen betemetett homokozóval. A kutya megállt, majd lassan, óvatosan lefeküdt a földre. A férfi körülnézett.
– Ó, te erre még emlékszel…? Ide hoztalak ki először, amikor hozzám kerültél...de rég volt. Tényleg, azóta soha nem jártunk erre. Jó volt itt, kiskutyám?
A kutya megcsóválta a farkát, egy darabig még feküdt, fejét a lábaira téve, majd nehézkesen feltápászkodott, és odaállt gazdája mellé.
– Mehetünk? – kérdezte vidáman a férfi. Elindultak a házak között hazafelé, a kutya ismét megállás nélkül, lassan, de biztosan haladt.
Otthon a kutya nem ballagott az edényéhez, ahogy idáig mindig, hosszú-hosszú éveken át tette. Csendesen bement a szobába, ráfeküdt a vastag, puha paplanra, ami a helye volt, és némán pihent. Majd feltápászkodott, óvatosan lehúzta a férfi levetett pólóját az ágyról, odavitte a paplanjához, lefeküdt és orrát a ruhába fúrta.
– Add vissza, te zsivány – mondta kedvesen a férfi, mikor meglátta. – Az az enyém, te kis tolvaj.
Régi játékuk volt ez – a gazda visszaszerezte a ruhát, és rátette a kutya fejére, aki nagyokat horkantott és a lábaival hadonászott.
Most azonban a kutya tette a fejét a pólóra, és mancsaival is tartotta. A férfi nem akarta eltépni a kedvenc ruhát, úgyhogy legyintett, megsimogatta az állatot, és indult a konyhába. Az ajtónál hallotta, hogy a kutya felhördül. Megfordult, de semmi különöset nem látott. A kutya ugyanúgy feküdt a helyén és őt nézte. Így még soha nem nézett, villant át a férfi agyán. A filmekben néznek így egymásra, mikor az egyik hosszú útra megy...igen, így szoktak nézni. Elgondolkodva ment ki a konyhába, csinált egy kávét és kibámult az ablakon. Furcsa érzései voltak.
Tíz perc múlva bement a szobába. Rápillantott a kutyára, tovább lépett, majd megdermedt és megállt. Letérdelt, odahajolt a kutyához, aki még mindig görcsösen kapaszkodott a pólóba. Okos, barna szemei nyitva voltak, de az oldala már nem emelkedett.
Lassan felfogta, mi történt. Lefeküdt a kutya mellé a földre, arcát az állat pofájára tette, és sokáig így maradt. Csak a könnyei patakzottak, végigfolytak az arcán, kis csíkokat hagytak a kutya szőrén, aztán beleivódtak a pólóba.
– Minden ruhámat odaadnám, hogy egyszer még egyet-csak egyet-el tudj lopni...Ez már a tiéd marad – mondta halkan.
Feltérdelt, végigsimította a mozdulatlan testet. Aztán óvatosan kivette a pólót a kutya alól, és beterítette vele az okos, néma fejet.

Paulo Coelho: Volt egyszer egy madár...

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan lény, amely szabadon szállhat az égen, boldoggá teszi azt is aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és bele szeretett.
Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott.
Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot teljes harmóniában:
A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt: - Mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? - és megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni.
És irigykedett, irigyelte a madarat amiért tudott repülni.
És egyedül érezte magát!
Azt gondolta: - Csapdát állítok neki, ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem!
A madár szintén szerelmes volt belé és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett!
A nő kalitkába zárta és egész nap nézte.
Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya. De szép lassan különös átalakuláson ment át.
Most, hogy teljesen övé volt a madár és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett nem tudta kifejezni létének értelmét.
Lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult.
A nőt már nem is érdekelte többé, csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.
Egyik nap elpusztult a madár.
A nőt elfogta a bánat és éjjel-nappal rá gondolt.
De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása, és nem a külseje.
A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá.
- Miért jöttél? - kérdezte a halált.
- Hogy újra együtt repülhess a madaraddal - felelte a halál.
- Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna. Most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele!

A gondolat ereje - Tudatalattid csodálatos hatalma

Egy napon egy jógi és tanítványa egy nagyvárosba érkeztek. Nem volt pénzük, viszont éhesek voltak, és szállásra volt szükségük. A tanítvány úgy vélte, koldulniuk kell majd, hogy legyen pénzük ennivalóra, éjszakára pedig majd egy padon húzzák meg magukat.
Így szólt:
- Van egy szép park a közelben. Éjszaka ott alhatnánk
- A szabad ég alatt? - kérdezte a jógi.


- Igen - válaszolta a tanítványa.
A jógi elmosolyodott, és így szólt:
- Nem. Ma éjszaka egy hotelban alszunk, és ott is eszünk.
A tanítványa csodálkozva nézett rá.
- Mégis hogyan?


- Gyere, ülj ide mellém - válaszolta a jógi.
Mindketten a földre telepedtek, a jógi így szólt:
- Ha egyetlen dologra összpontosítod az elméd, az megtörténik.
A jógi behunyta a szemét. Pár perc múlva felpattant, és elindult, egyenesen előre. A tanítványa követte. Végigsétáltak néhány utcán, és megálltak egy hotel előtt.
- Gyere, menjünk - szólt a jógi, és belépett.
Alighogy beléptek a hotel előterébe, egy jól öltözött férfi lépett hozzájuk.
- A hotel vezetője vagyok. Látom, messziről jönnek, és ha jól sejtem, fáradtak, pénzük sem igen van. Ha gondolják, besegíthetnek a konyhán; cserébe megszállhatnak nálunk éjszakára, és enni is kapnak.
- Nagyszerű - felelte a jógi.
A tanítvány döbbenten kérdezte mesterét:
- Ez varázslat. Hogy csináltad?
A jógi elmosolyodott, és így szólt:
- Csak meg akartam neked mutatni, hogyan működik a gondolat ereje. Ha teljes tudatoddal egyetlen dologra koncentrálsz, és az elméd nem áll ellen a gondolatod tárgyának, a gondolataid energiája anyaggá válik. Ez nem varázslat, pusztán koncentráció és vizualizáció. Lásd részletesen és higgy abban, amit meg akarsz valósítani. Vetítsd a gondolataid és érzelmeid erejét az elméd vásznára. Amikor elméd üres, mentes minden gondolattól, és csak egyetlen gondolatot eresztesz elé, óriási erőket szabadítasz fel. Ezért kell nagyon óvatosan bánni a gondolataiddal. A koncentrált gondolat hatalma gyakorolja a legerősebb befolyást az életedre.

A öreg és a fiatal kutya

A réten találkoztak. A két gazda megállt, beszélgettek, valamibe belemerültek. A két kutya is egymásra talált. A fiatal, még majdnem kölyök és az öreg.
A fiatal vidáman lekushadt az öreg elé, és éles, magas hangon rákiabált:
- Gyere! Szaladgáljunk! Gyere már…kérlek!
- Én már nem nagyon tudok szaladgálni – mondta csendesen, mosolyogva az öreg.
- Szaladgálni mindenki tud – ellenkezett a fiatal. – Csak annyi, hogy felugrasz, és futsz utánam. Ennyire egyszerű. És akkor kergetjük egymást. Gyere!
- De én már tényleg nem tudok szaladni – mondta az öreg. – Tudod, fiam, nekem már fáj az, ha szaladok, ha felugrok.
- Fáj? – csodálkozott a fiatal. – Mitől fáj? Hiszen az a legjobb, szaladni. Bele a szélbe, a napsütésbe, a szagokba. Az nem fáj. Kaptam szúrást nemrég, az kicsit fájt…de szaladgálni nem fáj. Te is kaptál szúrást?
- Sokszor kaptam, kicsim – mondta az öreg. – Ahányszor esett a hó, aztán meleg lett, annyiszor. Nekem az már nem fáj.
- Akkor mi fáj neked?
- A lábaim. A csípőm, a hátam…
- Akkor te beteg vagy? – kérdezte a fiatal. Közben lefeküdt, és egy fűszálat rágcsált.
- Nem vagyok beteg, fiam. Öreg vagyok.
- De labdázni szoktál, ugye? Meg rongyozni, meg botot visszahozni, azt szoktál te is…ugye?
- Nem szoktam. Már nem tudok ilyeneket csinálni. Már kicsik a fogaim is, nem is látok tisztán, mint te. Én már nem tudok játszani – magyarázta halkan az öreg.
- Akkor te mit csinálsz egész nap?
- Pihenek, fiam. És néha behunyom a szemem, és visszagondolok arra, mennyi minden történt velem azóta, hogy annyi idős voltam, mint te most.
- Te voltál ennyi idős? – kérdezte a fiatal érdeklődve.
- Voltam. És ugyanúgy szaladgáltam, ugyanúgy labdáztam, mint te, fiam. És ugyanúgy élveztem, ha belerohantam a szélbe, ha éreztem a nap vagy a hó szagát, kergetőzhettem a többiekkel. Mint te most, kicsim. Aztán lassanként elkezdett fájni a lábam. Nem törődtem vele, de fájt. Reggel nehezen keltem fel, már az ágyra sem tudtam felugrani, csak nagyon nehezen. Aztán a lépcsőn is fájt már mennem…de már megszoktam. Csak azért néha szomorú vagyok emiatt…
- És a gazdád haragszik rád, hogy ilyen vagy? – kérdezte a fiatal.
- Nem, dehogy haragszik. Régebben volt, hogy meghúzta a pórázt, hogy jöjjek már gyorsabban, meg ne álljak meg olyan sűrűn…de aztán rájött, hogy nem azért csinálom, mert rossz vagyok. És- tudod – ő nagyon szeret engem. Így, öregen is.
- És mit tudsz neki csinálni, ha ilyen öreg vagy? – kérdezte a fiatal érdeklődő, okos szemekkel. – Nem botozol, nem labdázol, nem futsz…csinálsz neki valamit?
- Szeretem – mondta halkan az öreg. – Ez az egyetlen, amit tenni tudok. Szeretem és ragaszkodom hozzá, és örülök neki, ha hazajön, és nem mutatom, hogy fáj. Csak ha már nagyon fáj valami. De tudom, hogy ő is szeret, és megérti. Sokszor megölel, és mondja, hogy szép vagyok, meg okos, meg erős meg bátor, és még soká leszek az ő kutyája.
- És soká leszel még?
- Nem tudom, kicsim – mondta lehajtott fejjel az öreg. – Szeretnék, az biztos.
A fiatal kutya gazdája közben kezet fogott a másik emberrel, és füttyentett.
- Gyerünk, Alex – mondta. – Megyünk, te zsivány. Szaladj…!
A fiatal felpattant, gyorsan képen nyalta öreg barátját.
- Mennem kell. Jó volt veled beszélni. Valami folyik a szemed sarkából…te sírsz?
- Ne törődj vele, kicsim – mondta az öreg. – majd eláll. Talán a szemembe ment valami.
- Találkozunk! – kiabálta futtában a fiatal kutya. – Majd akkor is, ha hó lesz. Rendben?
- Remélem... itt foglak várni – mondta az öreg kutya, de olyan halkan, hogy senki sem hallotta.