Paulo Coelho: A Piedra folyó partján ültem és sírtam (részlet)

A szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, ő is elindul, hogy megtaláljon minket.

Heti útravaló Müller Pétertől - 35. rész

"Minden szerelem úgy lép az életünkbe, hogy megfoszt a szabadságunktól. Ha belemegyünk, nem tehetjük azt, amit akarunk, csak azt, amit a szerelem akar."

Szerelem! Ez volt az a szó, amelyről annyira mást gondoltam, mint Popper Péter és a legtöbb pszichológus. Sőt, józan fejjel néha még én is mást gondolok róla, mint szerelmesen.
Azt mondják, a szerelem: kóros állapot. Örök emberi érzés, de nem ésszerű. Káprázat, rögeszme, lázálom. Néha valóban kóros. Szétrombolhatja az ember életét. Tudjuk. Ismerjük az életből és az irodalomból. Néha meg akarjuk menteni a szegény szerelmeseket egymástól, de főleg a részeg önmaguktól.
Mégis azt mondom, hogy ez a mai ember által átélhető legvallásosabb állapot. Lelki másállapot. Minden esetben transzcendens. Valami olyasmi szólal meg ilyenkor bennünk, amire nincs magyarázat.
Az embernek hirtelen fájni kezd a másik ember hiánya. Sohasem érezte még ezt a fajta űrt. Mindig azt hitte, hogy jól vagy rosszul, de megvan egyedül is. Kicsit szürkén, józanul, de éldegél. Most meg nem! Kell a másik.
Amíg nem vagy szerelmes, sohasem érzed, hogy félember vagy, hogy hiányzik belőled valaki! Örökké rá gondolsz, neki üzensz, gondolatban vele vagy. Valaki - egy másik ember! - viszi magával a boldogságodat, a nyugalmadat, az örömödet, a lelkedet, de még az életed értelmét is.
Sohasem kellett ilyen intenzíven egy másik ember, hogy nem tudsz nélküle létezni! Tegnap még nem is ismerted. Egész jól elvoltál nélküle, most meg nem megy!
Most, hogy nem a tiéd, hogy hiányzik, mint a letépett félkarod, döbbensz rá, hogy a magányod köré épített erős várad: homokvár. Menekülnél vissza - de nem lehet. Összedőlt, összedöntötte.
Ilyenkor, ebben a szédült, irreális, sóvárgó, szomjas "nem bírok nélküled élni" állapotban sejtheted meg, hogy milyen lehet az Isten-élmény, ha valódi. Ilyenkor sejtheted meg, miért választotta a fiatal Jézus élete helyett a kereszthalált. Nem volt más választása. Olyan intenzíven szeretett.
Amikor Petőfi Sándor azt mondta, hogy a "Szabadságért odaadom szerelmemet!" - elárulta, hogy sohasem volt igazán szerelmes

Forrás: Life.hu

Anthony De Mello: A fösvény

A fösvény az aranyát a kertjében egy fa alá rejtette. Minden héten kiásta, és órákon át nézegette. Ám egyszer egy tolvaj ellopta az aranyat. Amikor a fösvény legközelebb jött, hogy gyönyörködjék a kincsében, csak az üres gödröt találta. A fösvény bánatában üvölteni kezdett, de annyira, hogy a szomszédok a kíváncsiságtól hajtva odaszaladtak hozzá. Amikor megtudták bánata okát, egyikük megkérdezte:
- Használtad te az aranyat?
- Nem – válaszolta a fösvény –, csak hetente megnéztem.
- Hát akkor – mondta a szomszéd –, amennyi hasznod volt az aranyad nézegetéséből, legalább annyit tudsz abból is meríteni, ha hetente kijössz ide gödröt nézegetni.


Nem a pénzünk mennyiségétől függ a gazdagságunk vagy szegénységünk, hanem az örömre való képességünktől.

Heti útravaló Müller Pétertől - 34. rész

"Az angyalok azt üzenik neked, hogy nagyon fontos vagy az Istennek! Nemcsak magadnak, Neki is létfontosságú az, hogy vagy!"

Ez nem útravaló, hanem üzenet. Abban a tudatban élsz, hogy egy pici porszem vagy, homokszem a sivatagban, százbillió fűszál közül egy. Sokmilliárd ember közül valaki, akinek nem fontos az élete, csakis magának és annak a néhány embernek, aki szereti.

Mindegy, hogy létezel, vagy sem - legalábbis ezt gondolod. Abban a tévhitben élsz, hogy csak egy statiszta vagy a világ óriási színpadán. Bármi történik veled: teljesen lényegtelen.
Az angyal azt üzeni: nem így van! Hanem úgy, ahogy lelked mélyén érzed - pótolhatatlan vagy! Aki szeret, tudja ezt. Egyszeri csoda vagy. Főszereplő. A mindenség ügye benned dől el. Isten lelke van benned.
Az örökkévaló története az is, ha bármi történik veled. Drámád az Ő drámája, bajod az ő baja, fájdalmadban Ő is benned fáj. Lehetsz a fia vagy a lánya - és valóban végtelen sok gyermeke van -, de mindegyik fontos neki: a szívügye. Nem veszhetsz el!
Igen, főszereplő vagy a világ színpadán. Úgy, ahogy jó pillanatokban magadat látod. Ahogy az anyád, a szerelmed, a gyereked lát. Ahogy egy jó orvos tekint rád, akinek nem egy darab beteg hús vagy, nem egy lerobbant szerkezet, amelyet akár ki is lehet dobni - hanem egy Ember, akinek lelke van, s akinek felel az egyéni sorsáért.
Életed, mint a mesebeli legkisebb gyermeké: hosszú vándorút, próbatételek sorozata. Elengedtek szegényen, hogy visszatérj gazdagon. Várnak. Tudnak rólad, és szeretnek. Nemcsak önmagadnak élsz, de Neki is, és mindenkinek.
Ha ezt sejted, azt is megérzed talán, hogy a bajod, kudarcod, nehézséged és fájdalmad nem értelmetlen. Valamiért kaptad. Azért, hogy több legyél: gazdagabb, fényesebb, valódibb, szeretetre méltóbb. A szó igazi értelmében boldogabb. Hogy hazatalálj.
Ezt üzeni az Angyal.
Ahogy azt is üzeni, hogy ha nem hiszel neki, kérdezd meg azt az embert, aki szeret: ő is tudja, mennyire fontos vagy.

Forrás: Life.hu

Albert Schweitzer: Mennyország a földön

Néhány évszázaddal ezelőtt az egyik kolostorban élt egy szent, aki életével elégedett és boldog volt. Az egyik napon, amikor a konyhában mosogatott, megjelent neki egy angyal és így szólt:
- Az Úr küldött engem, hogy tudomásodra hozzam, itt az ideje annak, hogy az örökkévalóságba költözz.
- Megköszönöm, Úristen neked azt, hogy gondolsz rám – válaszolta a kis szent –, de amint te is látod, előttem tornyosulnak ezek a mosatlan edények. Nem akarok udvariatlan és hálátlan lenni, de nem várhatna egy kicsit az örökkévalóság rám addig, amíg a munkámat befejezem?
Az angyal a kis szentre tekintett, majd így szólt:
- Meglátom, mit tehetek érted… – majd eltűnt.
A kis szent szorgalmasan folytatta munkáját. Az egyik nap éppen a kertben kapált, amikor ismét megjelent neki az angyal. A szerzetes habozva és dadogva kapájával a sok gyomnövényre mutatott:
- Nézd ezt a rengeteg gazt! Nem tudna az örökkévalóság egy kicsit várni?
Az angyal nevetett és rögvest távozott. A kis szent végiggyomlálta a kertet, majd megnyírta a bokrokat. Az idő pedig telt-múlt. Az egyik nap a kis szent egy beteget ápolt a kórházban. Éppen egy pohár hideg vizet nyújtott neki, amikor ismét megjelent az Úr angyala. A szent kitárta kezeit és a kórházban levő számtalan betegre mutatott. Az angyal szótlanul eltűnt. Amint a szerzetes késő este a cellájába visszavonult és nyugovóra tért, végiggondolta azt a hosszú időt, amióta az angyal neki mindegyre megjelent, és ő annyiszor elutasította őt. Hirtelen fáradtnak és kimerültnek érezte magát, majd így imádkozott:
- Uram, amennyiben lehetséges, küldd el angyalodat még egyszer hozzám, nagyon örülnék neki.
Alighogy az imáját befejezte, az angyal tüstént előtte állott.
- Ha te engem most hívsz, készen állok belépni az örökkévalóságba.
Az angyal ismét mosolyogva végigmérte, majd így szólt:
- Mit gondolsz, az egész idő alatt hol voltál?