"Ha nem látlak a szívemmel, s te engem, remény sincs rá, hogy megértsük egymást."
Ez minden párkapcsolati probléma és "beszéljük meg" terápia végső igazsága és legnagyobb gondja. Csak azt érted meg, akit szeretsz. Ha van egy ugatós, ugrálós és harapós kutyád, vidáman élsz vele - ha szereted. Tudod, hogy ilyen: ugatós, ugrálós, harapós - ezzel együtt szereted. Nem jó, hogy ilyen - mégis szereted.
De ha van egy férjed, aki nem ugatós, nem ugrálós és harapós, de néha lehamuzza a szőnyeget, máris a plafonon vagy, s azt mondod: nem lehet élni veled! Miért? Mert nem szereted. Ha szeretsz valakit, elfogadod, hogy olyan, amilyen. Jobb lenne, ha más lenne, de így sem olyan nagy baj.
A szeretet - mondja Pál apostol - mindent elfedez. Egy idő után nem is igen látod, hogy ilyen ugrálós, ugatós kutyád van, a szomszédok figyelmeztetnek rá - a te szemed "elfedezi", hogy milyen kutya ez: mert szereted, és ez mindent felülír.
De ha ez a tekintet hiányzik egy párkapcsolatból - vagyis a szív tekintete -, akkor nincs ami "felülírja" a másik hibáit. Akkor jön a kívánságlista: Ne hamuzd le a szőnyeget! Ne cigarettázz! Add rám a kabátot! Légy figyelmesebb, udvariasabb! Osszuk be, ki mosogat, ki megy a gyerekért! Ne bámuld állandóan a televíziót! Néha hallgasd meg, mit mondok neked!...stb.
Minden hiába. Nem ezeken múlik egy jó kapcsolat. Mindent megtehet a másik, ha nem szereted, hiába, és ha ő nem szeret, akkor is hiába. Ha nem a szív szemével látjátok egymást - minden hiába. Fölösleges minden lélektani trükk, szolgálati szabályzat, nevelés, kérés, könyörgés, parancs, alkalmazkodás, szexuális tanácsadás, műveltség, jóakarat, igyekezet. A lényeget semmi sem tudja pótolni. A lényeg pedig mindent pótol.
Sok éven át porszívózod a lehamuzott szőnyeget, bosszúsan és morogva ugyan, de mégis - mert szereted! Ha meghal, azt gondolod: "Bárcsak visszajönne, és elszívna még egy cigarettát, és lehamuzná, sőt, kiégetné a szőnyeget! A legboldogabb pillanatom lenne!"
Ha szeretsz az élet dolgain gondolkodni, még azt is figyeld meg, hogy mindig a lényeg van meg először, s csak utána a részletek. Hiába stimmelnek a részletek: abból a lényeg sohasem áll össze! Szeress! Szeressen! A többit majd megoldjátok. Vagy elviselitek.
Forrás: Life.hu
"Minden elválás és búcsú: kis halál. És minden találkozás: újjászületés."
Sem születni, sem meghalni nem szeretünk. Mindkettő nagyon nehéz. Az egyik azért, mert nem tudjuk, hová kerülünk és mi lesz velünk - minden új és ismeretlen még. A másik pedig, mert nem tudjuk elengedni a régit. Ragaszkodunk mindenhez, még akkor is, ha rossz, mert nem tudjuk, lesz-e másik. Még mindig jobb a megunt keserves régi, mint a semmi.
Világhírű zenebohócunk híres mondása: "Van másik!"
Láttad őt? Gonosz bohócok elvették tőle és összetörték a hangszerét. Ott maradt szegény kifosztva, szomorúan, zene nélkül, de a kabátja alól mindig előkapott egy új hangszert: kis fuvolát, kis trombitát, kis harmonikát, kis hegedűt, és játszott tovább. Csodálatosan! A zenét nem tudták megölni.
Azt kiáltotta, boldogan és büszkén: "Van máááásik!" Mindig van másik.
Tél után tavasz, éjszaka után reggel, betegség után gyógyulás, és halál után új élet jön.
Húsvét van!
Nézd meg a fehér és rózsaszín virágos fákat, a rügyeket, a sárga aranyesőt. Színes lett a világ és illatos. Érzed? Ez nem csupán virágillat, hanem az újjászületés mámora. Az egész természet azt kiáltja: VAN MÁÁÁÁSIK!
Friss! Új! Reménykedő! Élettel teli! Csukott arcodat fordítsd az égre: újra meleg a nap, és langyos az eső. Érzed? Minden újjászületik. Te is - csak vedd észre, kérlek! Hogy nemcsak halál van, hanem születés is.
A feltámadás nemcsak a hívők ünnepe, hanem minden emberé. A tiéd is. Rádöbbenhetsz, hogy erősebb vagy, mint a halál, és arra is, amit az eredeti görög szó, az anástasis jelent: "újra lábra állni". Benned van az erő, az Élet ereje, hogy újra lábra állj. Élő lélek van benned, nem lehet téged legyőzni.
Játszd tovább a zenédet! Szépen, vidáman.
Forrás: Life.hu
Egy festőművész befejezte azt a festményt, amelyen dolgozott. János Jelenéseinek könyvéből azt a jelenetet ábrázolta, amikor Krisztus így szól: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek.” (3,20).
A festő kisfia megszólalt:
- Egy dolgot nem jól festettél. Kívül az ajtón nincs kilincs. Hiszen így az Úr Jézus nem is tud bemenni!
- Csak akkor mehet be - magyarázta az apja, - ha belülről kinyitják az ajtót, és ha Őt behívják. Ezért hagytam el a külső kilincset. Hiszen olvashatjuk: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek.”
"Ha azt mondod, 'Olyannak szeretlek, amilyen vagy!' - nem szeretsz igazán. Ha valóban szeretnél, többnek látnál, mint amilyen vagyok."
Forgasd a lelkedben a gondolatot, és rájössz, hogy ez tényleg így van.
Ha randira készülsz, kifested magad, dolgozol magadon, hogy szebbnek lássanak, és a másikon is látszik az igyekezet: jobbnak, szebbnek, kedvesebbnek, vonzóbbnak akarja mutatni magát, mint amilyen valójában.
Ez nem ugyanaz, mint amikor az eladó almákat kifényesítik a piacon. Ez a "többnek mutatom magam" ösztön arról szól, hogy több is vagyok! Ő is több, azért igyekszik, és ha nem igyekszik, nem szeret igazán, és ha jól éltek később egymással, ez így is kellene, hogy maradjon.
A szív szemével följebb nézünk a másikban - és magunkban is. A szív szemének kettős látása van. Egyrészt könyörtelenül látja, milyen vagy. Látja a hibáidat. Másrészt azt is, hogy milyennek kellene lenned! A kócos hajat félresimítja a homlokodon, és rád szól, ha valakivel tapintatlan vagy durva voltál, és örül, ha szép szemet festesz magadnak. Még azt is kedveli, ha műszempillák ékesítenek, s nem csipásan hunyorogsz rá.
Itt nemcsak arról van szó, hogy a "szív szeme" idealizál - hanem arról, hogy egy magasabb valóságot is lát. Valahol tényleg több vagy, és szebb, és jobb, és nemesebb, és szeretetreméltóbb.
Mindenkinek van egy hétköznapi arca, amely olyan, amilyen: látható. Van egy igazi arca, amely csak ritkán látható, még önmaga számára is.
Mindenki szebb, mint ahogy a tükörben riadtan megpillantja magát, mert a valódi önképe szebb, mint az, amelyik a tükörből visszanéz rá.
Ha a szív szemével nézel, ezt a valódi arcodat keresed. Magadban és másokban is. Nem azért, mert hazudni akarsz, hanem mert szebb vagy, és értékesebb, valóban.
És ő is - ameddig szereted.
Forrás: Life.hu
Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetősen hűvös volt. Néhány - Jó napot -, egy-két - Jó estét -. Semmi több. Jégtörésről szó sem volt.
Mind a ketten azt gondolták a másikról:
- Igazán eljöhetne hozzám!
De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.
Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:
- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörűen süt a nap odakint!
A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták, hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.
Meglepő módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte:
- Milyen a nap?
- Csodálatos! Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.
- Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején. Szeretném látni a napot! - mondta a másik.
A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.
Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd, és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregből és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött.
A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.
Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus, pedig megfürdött benne.
És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.