"Minden elválás és búcsú: kis halál. És minden találkozás: újjászületés."
Sem születni, sem meghalni nem szeretünk. Mindkettő nagyon nehéz. Az egyik azért, mert nem tudjuk, hová kerülünk és mi lesz velünk - minden új és ismeretlen még. A másik pedig, mert nem tudjuk elengedni a régit. Ragaszkodunk mindenhez, még akkor is, ha rossz, mert nem tudjuk, lesz-e másik. Még mindig jobb a megunt keserves régi, mint a semmi.
Világhírű zenebohócunk híres mondása: "Van másik!"
Láttad őt? Gonosz bohócok elvették tőle és összetörték a hangszerét. Ott maradt szegény kifosztva, szomorúan, zene nélkül, de a kabátja alól mindig előkapott egy új hangszert: kis fuvolát, kis trombitát, kis harmonikát, kis hegedűt, és játszott tovább. Csodálatosan! A zenét nem tudták megölni.
Azt kiáltotta, boldogan és büszkén: "Van máááásik!" Mindig van másik.
Tél után tavasz, éjszaka után reggel, betegség után gyógyulás, és halál után új élet jön.
Húsvét van!
Nézd meg a fehér és rózsaszín virágos fákat, a rügyeket, a sárga aranyesőt. Színes lett a világ és illatos. Érzed? Ez nem csupán virágillat, hanem az újjászületés mámora. Az egész természet azt kiáltja: VAN MÁÁÁÁSIK!
Friss! Új! Reménykedő! Élettel teli! Csukott arcodat fordítsd az égre: újra meleg a nap, és langyos az eső. Érzed? Minden újjászületik. Te is - csak vedd észre, kérlek! Hogy nemcsak halál van, hanem születés is.
A feltámadás nemcsak a hívők ünnepe, hanem minden emberé. A tiéd is. Rádöbbenhetsz, hogy erősebb vagy, mint a halál, és arra is, amit az eredeti görög szó, az anástasis jelent: "újra lábra állni". Benned van az erő, az Élet ereje, hogy újra lábra állj. Élő lélek van benned, nem lehet téged legyőzni.
Játszd tovább a zenédet! Szépen, vidáman.
Forrás: Life.hu
Egy festőművész befejezte azt a festményt, amelyen dolgozott. János Jelenéseinek könyvéből azt a jelenetet ábrázolta, amikor Krisztus így szól: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek.” (3,20).
A festő kisfia megszólalt:
- Egy dolgot nem jól festettél. Kívül az ajtón nincs kilincs. Hiszen így az Úr Jézus nem is tud bemenni!
- Csak akkor mehet be - magyarázta az apja, - ha belülről kinyitják az ajtót, és ha Őt behívják. Ezért hagytam el a külső kilincset. Hiszen olvashatjuk: „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek.”
"Ha azt mondod, 'Olyannak szeretlek, amilyen vagy!' - nem szeretsz igazán. Ha valóban szeretnél, többnek látnál, mint amilyen vagyok."
Forgasd a lelkedben a gondolatot, és rájössz, hogy ez tényleg így van.
Ha randira készülsz, kifested magad, dolgozol magadon, hogy szebbnek lássanak, és a másikon is látszik az igyekezet: jobbnak, szebbnek, kedvesebbnek, vonzóbbnak akarja mutatni magát, mint amilyen valójában.
Ez nem ugyanaz, mint amikor az eladó almákat kifényesítik a piacon. Ez a "többnek mutatom magam" ösztön arról szól, hogy több is vagyok! Ő is több, azért igyekszik, és ha nem igyekszik, nem szeret igazán, és ha jól éltek később egymással, ez így is kellene, hogy maradjon.
A szív szemével följebb nézünk a másikban - és magunkban is. A szív szemének kettős látása van. Egyrészt könyörtelenül látja, milyen vagy. Látja a hibáidat. Másrészt azt is, hogy milyennek kellene lenned! A kócos hajat félresimítja a homlokodon, és rád szól, ha valakivel tapintatlan vagy durva voltál, és örül, ha szép szemet festesz magadnak. Még azt is kedveli, ha műszempillák ékesítenek, s nem csipásan hunyorogsz rá.
Itt nemcsak arról van szó, hogy a "szív szeme" idealizál - hanem arról, hogy egy magasabb valóságot is lát. Valahol tényleg több vagy, és szebb, és jobb, és nemesebb, és szeretetreméltóbb.
Mindenkinek van egy hétköznapi arca, amely olyan, amilyen: látható. Van egy igazi arca, amely csak ritkán látható, még önmaga számára is.
Mindenki szebb, mint ahogy a tükörben riadtan megpillantja magát, mert a valódi önképe szebb, mint az, amelyik a tükörből visszanéz rá.
Ha a szív szemével nézel, ezt a valódi arcodat keresed. Magadban és másokban is. Nem azért, mert hazudni akarsz, hanem mert szebb vagy, és értékesebb, valóban.
És ő is - ameddig szereted.
Forrás: Life.hu
Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetősen hűvös volt. Néhány - Jó napot -, egy-két - Jó estét -. Semmi több. Jégtörésről szó sem volt.
Mind a ketten azt gondolták a másikról:
- Igazán eljöhetne hozzám!
De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.
Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:
- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörűen süt a nap odakint!
A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták, hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.
Meglepő módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte:
- Milyen a nap?
- Csodálatos! Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.
- Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején. Szeretném látni a napot! - mondta a másik.
A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.
Néhány hónappal később egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegőt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd, és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregből és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött.
A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.
Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus, pedig megfürdött benne.
És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.
Greyfriars Bobby egy skye terrier volt. Egyedül élő gazdája minden szerdán elvitte magával ez edinburghi heti vásárba. Ott az 1 órát jelző ágyúlövéskor mindig elmentek ebédelni ugyanabba a vendéglőbe, ahol Bobby kapott süteményt.
Bobby gazdája 1858-ban meghalt. A greyfriarsi templomkertben temették el, ahova kutyákat nem engedtek be, bár Bobby a temetési menettel tartott.
Három nap múlva a vendéglős meglepve tapasztalta, hogy Bobby 1 órakor ismét megjelent - immár egyedül - a szokott helyén. Adott neki megint süteményt, amivel a kutya elment. Innentől a kutya mindennap délben megjelent, kapott enni, aztán elment.
A vendéglős egyszer utánament, megtudni, hogy hova tűnik Bobby. Akkor látta, hogy a kutya a temetőkerítés egy lyukán keresztülbújik és egyenest a gazdája sírjára fekszik. A vendéglős másnap is ezt tapasztalta és lassan kiderült, hogy Bobby egész nap a gazdája sírján fekszik és csak délben hagyja el, amikor enni megy.
Az állat a temetőben, gazdája sírján lakott.
Vele kivételt tettek, eltűrték a temetőben és később eszkábáltak neki egy kis lakot is, de Bobby csak a legcudarabb téli időben ment be oda, egyébként nem hagyta el a sírt.
14 éven keresztül őrízte a sírt, mikor 1872-ben meghalt. Ott temették el őt is, sírján a következő olvasható:
"Greyfriars Bobby, meghalt 1872 január 14-én.
Hűsége és odaadása legyen példa mindannyiunk számára"
Ma Bobbyt Edinburghban a valaha élt egyik legmegbecsültebb edinburghinak tartják, büszkék rá.
Az egykori vendéglő előtt emelt szobra illetve a templomkertben lévő sírja Edinburgh kiemelt látnivalói közé tartozik.
Méltán.