2012. január 31., kedd

Zimányi József: Miért énekel a fülemüle?

Olvastam egy kis könyvecskét. Debrecenben megláttam egy könyves bolt kirakatában. Soha sem volt annyi pénzem, hogy drága könyveket vegyek, nincs könyvtáram, de van néhány jó könyvem. Megláttam egy könyvecskét, akkorát, mint a tenyerem. Ez volt a címe, hogy Miért énekel a fülemüle? Na, mondom, ennél ostobább kérdést! Még jó hogy nem azt kérdi: Miért szalad a nyúl? Micsoda kérdés! De nem nyugodtam, meg kellett vennem. Valami tudós írta.

Legalább megtudom, hogy miért énekel a fülemüle. Egy életre szóló leckét kaptam. Sok madárról van benne szó. A fülemüle külön ki van emelve, ezért ez a címe. Amikor a kis pici fiókák kibújnak a fészekből, a fülemüle apuka, mert csak az apukák énekelnek, csak a fiúosztály, éjjel nappal fújja az éneket a kis srácoknak a fülébe. Nem értette a professzor, hogy mért nem hallgat éjszaka? Nem elég, ha nappal dalol nekik? Nem. A két kis madárfiút kivette a fészekből, és mesterségesen táplálta három hétig. Aztán visszarakta a fészekbe. Hat hét után, már nem dalol az apuka. Felnőttek, ivarérettek lettek, kirepültek, de ezek nem tudtak énekelni. Három héten át nem hallották az éneket, a másik három hét meg nem elég, hogy bele menjen a kis szívükbe a dallam. Rikácsoltak rettenetesen. Kirepültek az erdőbe feleséget keresni, és minden hölgy elmenekült, ilyen fiúval nem állunk szóba. Kiesett két fészek. Két nemzedék elpusztult, mert nem hallgatták a gyermekek hat héten át az apa énekét.

Nem tudom, milyen családból jöttetek ide, de a ti szüleitek, ha nem tudták 17-19 év alatt beénekelni a szíveitekbe a mennyei dallamot, akkor nagyon bűnösek. Az a kis fülemüle, nagyon pici feje van, de többet tud, mint sok keresztyén szülő. A fülemüle beleénekli a fiai fülébe, szívébe az élet hosszabbító dallamot. A fülemülék kirepültek, és szörnyű hangot adtak ki, mert hiányzott három hét. Akkora leckét kaptam! Megérte a 15 Forintot. Miért énekel a fülemüle? Azért, hogy a gyermekei is tudjanak énekelni.

2012. január 14., szombat

Történet a megbocsátás fontosságáról

Egy tanár, minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért, aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek, és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.

Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.

A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit, akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben.

Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.

Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a karton doboz is kezdett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.

Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt spirituális nehézség súlyát képviseli, akkor, amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban. Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva.

A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit ÖNMAGUNKNAK tehetünk!